A Kazinczy Verseny országos döntőjén rohangáltam ma egész nap, ott hallottam ezt a frappáns megfogalmazást az egyik résztvevőtől, aki telefonon tudósította éppen valakijét, hol van ebben a pillanatban.

Gondoltam, erre a nemes napra kihasználom havi egy programon kívüli összeállításomat, úgyhogy ebben szaladgáltam fel-alá a pontozólapocskákkal. Következőkor viszont nem veszek kopogós sarkú cipőt ilyen alkalomra, úgy futkorásztam lábujjhegyen, mint egy rajzfilmfigura.

Az ott a nyakamban amúgy egy egészen igazi Frey Wille lánc egy egészen igazi Frey Wille medállal, a Hommage a Gustav Klimt sorozatból. Csak hogy rámutassak, nem azért hordok háromszáz forintos kínaibótos katicás nyakláncokat, mert nincs más.

(Tényleg le kell majd gyártanom azt a posztot úgynevezett ékszereimről, amelyek összértéke valószínűleg nincs annyi, mint ezé az egyetlen bigyókáé.)