A szóválasztásban nyilván semmi meglepő sincs, a képválasztásban annál inkább.
A kreativitás, azt hiszem, elsősorban látásmód, nem egyéb. A kreatív ember nem csak néz, hanem lát is – és igen, nem mindig olyat, ami elsőre hajdenagyon esztétikus. 🙂
Holnapra:
Intézményi nyílt napra indulok egy éppen nem nyitott intézménybe, afféle kihelyezett izéülés lesz belőle, és már tegnap azon törtem a fejem, mi a nyavalyát vegyek fel. Szépen állunk.
Nyilván arra is csak ma reggel jöttem rá, hogy hoppá, itt bizony renoválni kellett volna a pipirost, de most már csak az fogjon hozzá, akinek hat anyja van.
(Ezt most írom meg, mert a mai napomat lényegében kidobtam az ablakon, úgyhogy kell egy kis mégiscsak-csináltam-valamit sikerélmény.)
Azt már tudjátok, hogy nem én rajzoltam azt, amit a múltkor megmutattam, hanem Vajda Lajos. Én csak akvarellt csináltam belőle. Kapaszkodjatok meg: még csak nem is festettem igazából. Filctollal készült szinte az egész.
Bizony. Ez. Itt. Szinte kizárólag filctollal.
(Ez egyébként nem ugyanaz, mint az előző, lapozzatok csak vissza. Ezt itt konkrétan azért csináltam, hogy el tudjam látni nyájas közönségemet fázisfotókkal. Az olvasókért mindent.)
Szóval ott hagytuk abba, hogy volt nekem egy kiváló Vajda Lajos-kifestőm és egy ledes rajztáblám. Na mármost a ledes rajztábla tényleg főnyeremény ehhez a technikához (aka Piszok Nagy Csalás), mert a fénye képes áthatolni a sablon+akvarellpapír vastagságán is.
Amikor azt mondtam, ehhez a melóhoz megfelelő eszközök kellenek, valójában egyetlen dolog nélkülözhetetlen mind közül: az akvarellpapír. Rendes, megbízhatóan vastag, direkt vízfestéshez gyártott, legalább 200 g/m2 akvarellpapír. Ez persze ennek megfelelően nem is olcsó mulatság: az ára a viccesen drága és a leszakad-a-pofám-annyira-drága közötti sávban helyezkedik el. Ez, amit én használtam, a kevésbé drágák közül való (Canson Student 250 g/m2, 10 lapos rajztömb), de attól függően, hol veszi az ember, még ebből is 2-300 forint között van egy lap. Szóval miután szent bambaságomban fordítva raktam fel a másolótáblácskámra (az akvarellpapírnak általában az egyik oldala sima, a másik meg bordás, és az utóbbit érdemes használni), ahelyett, hogy újrakezdtem volna az egészet, inkább megnéztem, mennyire működik ebben az esetben is. Nos, mint a legelső képen láthatjátok, így sem reménytelen.
És ezután – dobpergés – nekiláttam átrajzolni az akvarellpapírra a Vajda Lajos-kifestőt. Mégpedig filctollal.
Négyféle filctollat használtam: kétféle ecsetfilcet (egy ICO és egy Milan márkájú készletem van), valamint Koh-I-Noor Twins és a Crayola Pip-Squeaks vastagfilceket. (Nem kell ilyen sokféle, nyugi, csak ezek nekem úgyis itt voltak kéznél.) Valójában a mindközönséges vékony, sima filctollal is működik a dolog, csak kevésbé lesznek majd belőle szépen szétterülő felületek. A négyféle filccel viszont ezt értem el, ni:
Innentől félretettem a ledes rajztáblát, és a színes kis kifestőmön tovább dolgoztam filctollal (ezúttal a Koh-I-Noor vékony oldalát és a Staedler vékony filcét is használtam), majd amikor úgy döntöttem, ez már jó lesz nekem, felragasztottam egy mappára maszkolószalaggal a lapot:
Ez nagyon fontos. Ha nem ragasztószalagozza fel az ember festés előtt a lapot, az hülyén összevissza fog pöndörödni, így viszont a menet közben keletkező pöndörödések szépen ki fognak majd simulni, amikor a víz felszárad. Nem kell extra-speciális maszkolószalag, én konkrétan azokat használtam, amiket szobafestésnél szoktam. Egy jó akvarellpapír sok mindent megbocsááát.
Például ezt is:
A képen egészen pontosan az látható, amint a filccel rajzolt körvonalakból pusztán csak ecset és víz segítségével akvarell készül. Lapos ecsetet érdemes használni, a vonalak szélétől indulni, befelé haladni a felületeken. Nem kell plusz festék, nem kell tényleg semmi, csak ecset és víz.
Medzsik!
Ha az ember bátortalannak érzi magát, itt akár meg is állhat. Nekem az ilyesmi nem szokásom, úgyhogy miután ez megszáradt, rámentem még egy kicsit vízfestékkel is. Igazán csak kicsit.
Egy kis pacsmagolás, egy kis száradás, és végül, tadááá!
Mintegy fenyegetésül megjegyezném, hogy ebből a képkeretből még van nekem. Sok. Tényleg sok.
Hajnalban pörög, délben lazsál. Mindezt természetesen hétfőn. Nem bánok semmit se.
Holnap:
Még csak alig múlt fél hét, de itt már másfél órája megy az arconpörgés, macskaetetés meg kenyérsütés, sőt fél hatkor a Repülő Kutató is felkelt, mert nem tudott tovább aludni. Szépen állunk, azazhogy nem állunk, pörgünk. Én már a második kávémnál tartok.
Mivel ma amúgy is itthon ketyegtetem a világot a célnak megfelelő nyafogóruhában, beküldöm a tegnapi magamat, mivel az úgyse került itt nyilvánosságra. Fotót ugyanúgy nem dobunk ki, ha már megvan, mint bármi mást sem.
Az eddigi két hét alatt a Jóleső Január olyanképpen történt, hogy gombhoz kerestem kabátot, vagyis megnéztem a listát, aztán a köröttem hemzsegő potenciális élvezetek közül kiválasztottam azt, ami legjobban passzolt valamelyik szócikkhez. Ma éppen fordítva volt, mert előre tudtam, hogy a mai jóleső élményt egy kis csavargással fogom abszolválni, mindeközben útba ejtve a zsibit és a Parti Medvét, aztán vagy veszek valamit, vagy nem. Ehhez a kabáthoz kellett nekem egy gomb, olyan, amilyen.
Mivel az eddigi gyakorlat úgy fest, hogy puszta véletlenből, de kizárólag olyanoktól veszek nyomatot, akik illusztrátorai voltak valamelyik ismerősöm kötetének/köteteinek, ezúton várom azon barátaim és üzletfeleim jelentkezését, akiknek valamelyik opuszát Szimonidesz Hajnalka illusztrálta. Ne hagyjatok cserben.
Holnapi gombjaink:
Tudom, akvarelleket ígértem. Gyün az is, de előbb sort kerítünk a felvezető-bevezető marháskodásra is, mert nem a semmiből jutottunk ide,
de nem ám.
Vajda Lajos (egy wiki-szócikket kaptok róla az egyszerűség kedvéért, utána mindenki tovább bogározhat kedvére a neten, ha érdeklődik iránta) nehezen kerülhető meg, ha Szentendréről és festészetről van szó. Ő valóban ennek a városnak a szerelmese volt, tizenéves korában itt lakott a szüleivel, majd a húszas éveiben is vissza-visszatért festeni és motívumokat gyűjteni. Szegény feje egyike volt azoknak a festőknek, akik végignyomorogják rövid életüket, aztán haláluk után kapják meg a kellő elismerést. Volt már életemben olyan kiállítás, amiről úgy jöttem ki, hogy “jó-jó, értem én, de mihez kezdjek vele”, viszont Vajda Lajos minden alkalommal úgy üt fejbe, mint a legnagyobbak.
Nem csoda, hogy amikor 2018-ban volt egy nagy, komplex és jól összerakott kiállítása a Ferenczy Múzeumban (Világok között /Vajda Lajos, Szentendre, Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2018. november 11 ‑ 2019. március 31.), én gyakorlatilag végigfotóztam az egészet. A sok fotó között meg volt egy ilyen is, ni:
Ez voltaképpen csak egy lap egy skiccfüzetből, 1928-ból. Vajda akkor éppen húszéves volt, a kidolgozott munkái még nem igazán “vajdalajosok” (értitek, mit akarok mondani), de ez a gyorsan feldobott vázlat már nagyon-nagyon az, a helyszín meg eltéveszthetetlen. Még ha nem is tudom már pontosan megtalálni a konkrét utcasarkot, ez itt mindenképpen Szentendre.
Egy kiállításon annyi fotót el lehet lődözni, mint a fene (mármint ha hagyják, hogy fényképezz), de ez itt nem csak a lőj-és-fuss része maradt: már amikor megpillantottam, akkor tudtam, hogy ezzel én kezdeni fogok valamit. Hé, éveken keresztül fent volt a falamon, még ha esetleg nem is vettétek észre, vagy nem tudtátok, mi ez és mit akar.
Ez itt egy tavaly januári kép, látjátok?
Ah, a hárommal ezelőtti berendezés, mielőtt kimentek volna a képből a baglyok, és bejött volna a frissített ollópark, a Hundertwasser-képeslapok meg egy csomó dzsuva.
Mindenesetre ez tényleg ott ült nekem a fejemben meg a falamon, és tutira tudtam, hogy kezdek majd vele valamit, de az ilyesminek nálam ki kell forrnia magát. A lökést végül Csicsóné gengszterei adták meg, bár persze csak afféle áttételes módon. Kulcsszavaink valának: kifestő, tyehnyika és irigység amiatt, hogy miért csak ők örvendjenek a kreatív mocskolásnak.
Kezdjük a kifestővel. Azokkal én tavaly ősszel kezdtem kísérletezni, és közben egyre többet kancsalítottam Vajda Lajosra is a falon. Mint láthatjátok, a skicc nem egy grafikához, hanem egy festményhez készült, az is gondosan be van jelölgetve, melyik felület milyen színben jelenik majd meg rajta. (A falon lévő példányt még a régi nyomtató köpte ki, aki önhatalmúlag négyzetté nyeste az eredetileg téglalap alakú rajzot, és én kezdetben berzenkedtem ez ellen, de aztán megbékéltem a dologgal. A rajz arányain nem torzított sokat, én meg többet tudok kezdeni egy négyzettel, akár érthető ez, akár nem.)
A tyehnyika úgy jött a képbe, hogy Csicsóné gengsztereinek látogatására készülve rendeltem egy ledes rajztáblát. Ha még nem láttatok ledes rajztáblát, az ilyen:
Az ifjú hölgyek egyik kedvenc foglalatossága illusztrációk másolgatása, eddig pauszt használtunk, de gondoltam, szintet lépünk. Ez végül nem jött össze, sajnos/szerencsére csak január elejére érkezett meg a rajztábla. (A “szerencsére” kitétel azt takarja, hogy a) retrospektíve szinte biztos vagyok abban, összeverekedtek volna azon, ki használhatja és milyen időbeosztásban, b) miután magam kipróbáltam, nem vagyok biztos abban, akarom-é ezzel rongálni fejlődésben levő szervezetek szemit.)
Megjegyzem, pausz és ledes rajztábla nélkül is megvolt a trükköm arra, hogyan másoljak át akármiket. Képkeret üveggel, de hátlap nélkül + két doboz aládúcolni + elemlámpa = medzsik.
Kicsit fapados medzsik, de akkor is, na. Viszont a ledes rajztáblával tényleg szintet léptünk, így kábé négy év lassú fortyogás és vajon-mit-kezdjek-vele után megvolt a Vajda Lajos színezőm.
Innen folytatjuk.
Erről a hétről sincs nagyon más mutogatnivalóm, mint kaja, kupi meg macskák. Galéria! (Maci a mosdókagylóban ezzel a végtelenül kecses testtartással nem a dolgát végzi, hanem azt lesi, hogyan tudna betörni a zuhanyfülkébe. Mostanság rákapott arra, hogy bemenjen tapicskolni, mikor a RK már lezuhanyzott. Mi tagadás, a macskáink is meg vannak húzatva.)
(Ezt így ebben a formában biztos nem láttátok jönni.)
Hosszú hozott nekem ajit a Bodleianból. Egy radírt.
Holnapra:
Ha van a lexikonban illusztráció arra, hogy “rút szibarita váz”, biztos én vagyok rajta.
Tegnap éjfélre értem haza. Taxival.
Tessék mondani, ugye úgy festek, mint aki 45 deka kimért liszttel és egy üveg citromos ginnel felszerelkezten indul lángost sütni? Mert ha nem, akkor valami hiba van a kréta körül.
Az akvarellel folytatott kísérleteim amúgy valami igen érdekesbe torkolltak bele, úgyhogy ha érdekel titeket, hogyan készült ez itt la, tessék kinyilvánítani. (Igen, most kéretni fogom magam, mint egy elsőbálozó.)
Majdnem a “haramia” lett belőle (kiváló sorozatom van arról, amint polcszerelés közben a romokon lunaparkoznak az elvetemültek), de tegnap megjött az anyag, amit rendeltem, és most örömködés van.
Mint látható, ehhez már van Terv, hozzáillő Kiegészítő meg minden. Garancia persze nincs, hogy már ma kész lesz (du. úgynevezett szociális életet fogok élni), de akkor is, hurrá.
Holnapi ajánlatunk:
Amidőn hajat mosok, majd olyan gúnyába öltözöm, mely reményeim szerint kevésbé vonzza majd a cérnafoszlányokat.
Attól persze még meglehet, hogy varrás helyett meglepetésszerűen elalszom, azt sem lehet kizárni.
Tegnap már mutattam nektek, milyen tragikus állapotban volt a nappali és az étkező közötti, amolyan mindentgyűjtő polc. A helyzet sajna még egy pöttyel rosszabb volt az elvártnál, mert amolyan igazi “walk down on memory lane” élményt szerzett nekem ez a néhány folyóméter: attól kezdve, hogy megtaláltam a 2000-ben leadott szakdolgozatom flopi lemezen, egészen addig, hogy egy dobozban ott volt fotódokumentáltan az ifjúkorom, igen kemény experimentum volt a polc lepucolása. Nem fizikailag, lelkileg. Tegnap azt jósoltam, lesz ebből még jajveszékelés is – nos, az nem lett, de némi brünnyögés és picsogás igen.
Most viszont nem foglalkozunk a brünnyögéssel és picsogással, ehelyett arra fordítjuk figyelmünket, mit kellett megjavítanom ezen a dögön. Helyesbítek, ezeken a dögökön, mert kettő van egymáshoz tolva, és ha az egyiken leszakadt a polc, semmi garancia nincs arra, hogy a másikon nem fogja ugyanazt csinálni. Úgyhogy nekiláttam kipakolni a tartalmat. Nyilván erre megjelentek a mongúzok, főként a Poci nevű. Az mindig ott van, amikor történik valami.
Látjátok itt ezt a barna pöcikét?
Ez az egyetlen maradt meg a négy közül, ami eredetileg tartotta a polcot. Kettőt valószínűleg a Falak Szelleme evett meg, mert azokat nem találtam meg még (bár sohase mondd, hogy sohase), a harmadikat viszont a komód alól söpörtem ki a múltkorában, és nem értettem, ki ez, mi ez, és mit akar, de különösképpen mit keres nálunk. Nos, a polcból szökött meg. Elnézve a konstrukció légies finomságát (=egy alaposabb macskafing is kilőtte volna a polcból) nem az a csoda, hogy leszakadt a polc, hanem az, hogy húsz évig bírta.
Természetesen a pincében találtam épp ugyanilyen barna pöcikéket, légiószámra. (Kérdem én, mi az, ami nincs ebben a szerszámoskamrában?) Mindemellett úgy gondoltam, valami izmosabb cucc nem árt, mert ha megint elkezdjük dzsuvagyűjtőnek használni a polcot (ja, nincsenek illúzióim magunkkal szemben), akkor megint ott állunk majd, ahol a part szakad.
Enter páncélpöcike fröm IKEA.
Ebből is van a pincében két marékkal. Az egy olyan pince.
És akkor elővettem hozzájuk a fúrógépet.
Ha esetleg nektek is elmegy az eszetek, és ikeás páncélpöcikét akartok beilleszteni mű fába, akkor jelzem, hogy a legjobb eredményt az 5-ös méretű falfúró izészárral lehet elérni, nekem legalábbis az a tapasztalatom.
Utána még ráragasztottam a dögök aljára némi mozgatáskönnyítő öntapadós posztót (not pictured), aztán lecsutakoltam mind a két példányt, és visszapakoltam rájuk (portalanítva!) mindazt, amit nem szelektáltam ki a folyamat alatt. Közben volt amúgy még néhány kör “hátulsó pár előre fuss” a lakásban található más polcok bevonásával, úgyhogy most jelenleg spóroltam magunknak kábé másfél folyóméter pakolóhelyet, nem mindet itt, de értitek.
Semmi illúzióm nincs azzal kapcsolatban sem, mennyi idő alatt fog betelni az a másfél méter tárhely…
Az én életkémnek nagyrészt évszakfüggetlen öröme a frissen sült kenyér, de télen még talán a szokásosnál is jobban megörvendeztet.
Holnapra ebből keresünk valami örülnivalót:
Nem mintha olyannyira élményszámba mennék máma, de már régen láttátok a szerelőgatyámat (nem tévesztendő össze a festőgatyámmal).
Én is régen láttam a szerelőgatyámat, az egész nadrágos polcot fel kellett túrnom érte. Tizenkét olyan nadrágom is van, amivel ki tudok menni emberek közé, a többi meg azok mögé van besuvasztva.
Azt a gatyás polcot is gatyába kéne rázni. Meg a szekrényt. De előbb az ízzé-porrá.
Nyilván lesz közben “jajgatás” és “jajveszékelés”, de még “izzadság” is, de ma heroikusan szétverem eztetet, mielőtt szétesne magától.
A probléma sajnos nem friss, már több hónapja megadta magát a polc a fél tonna hát-ezeket-meg-hová-rakjuk meg dobd-be-oda-majd-helyére-tesszük-egyszer kategóriájú könyv alatt, de amíg ezeket le nem szedem róla, fogalmam sincs, hogyan tudnám megjavítani. A Jóleső Január rész persze akkor fog beütni, amikor végre megoldottam, de már az is nagy megkönnyebbülés, hogy végre nekikezdek.
Holnapra meg ez várható (höh, én optimista, azt hiszem, ezt még ma megoldom):
Nem gondolom azt, hogy a macskáknak veszek új ágyneműket, de ez Pocit nem érdekli különösképpen.
Controlfreaknek lenni szívás. Hogy a nyavalyába maradhatott benne ez az elgépelés, mikor háromszor is átnéztem leadás előtt; írjuk át még egyszer a szabályzatot, hogy félreérthetetlen legyen, hová kell tennie a pecsétet a fogadó és a küldő óvodának; mi az, hogy mások nem adják le határidőre?; ez az értekezlet éppen ötven perccel volt hosszabb a kelleténél, ha kipucoljuk belőle az üresjáratokat; tegye le azonnal! az a szövetvágó olló! A munkahelyi íróasztalom fiókjaiban pótharisnya, pótbugyi és mini nesszeszer van arra az esetre, ha ott rekednék éjszakára, a szekrényemben esernyő, csereruhák és cserecipő. Morcos leszek, ha nincs itthon a házban legalább öt kiló liszt, két hétre előre elegendő macskakaja, a következő festéshez a pipiros, ha a családtagjaim szétnyomkodják a nagy seggükkel a díszpárnákat, ha az étkezőasztalra csak úgy lazán lesuhintva ott van három tanulmánykötet meg öt levél, mert azoknak másutt van a helye. Utálok várakozni valakire, lényegében bárkire. Előre akarok tudni olyan dolgokat, hogy hol, hánykor, kikkel, mit. A táskámban mindig van betét, a horgolószütyőmben pót-horgolótű, a vécémben két plusz guriga papír. És 2015 januárja óta még sose késtem le munkába menet a buszt.
Nagyon lassan lehet leszokni az ilyesmiről, és nem is akarok leszokni mindenről, de az elmúlt néhány évben rájöttem, hogy muszáj néha elengednem dolgokat, ha nem akarok afféle besavanyodott csoroszlya lenni, nyugdíjas balerina, aki a nézőtéren ülve is állandóan spiccel, és vércseként lesi, mikor tér el valaki a koreográfiától.
Nem véletlen, hogy éppen a vízfestéket vettem elő a múlt héten. Isten a megmondhatója, elővehettem volna bármit, mert itt még a backup backupjának is van backupja. Az akvarell viszont nem más, mint egyfajta elengedési gyakorlat: olyan közeg, amelynél vannak kontrollálható dolgok, és vannak olyanok is, amelyek fölött minimális hatalmad van. Amit befolyásolni tudsz, az leginkább az eszközökben rejlik – igen, kell a direkt erre a célra gyártott papír, a nem-szőrehulló-ecset, a megfelelően előkészített munkafelület, mert ezek nélkül garantált a frusztráció. Amit viszont el kell engedned, az a rajz fegyelme, a színezés kiszámíthatósága. A vízfesték maga a véletlen öröme, hát nem csoda, hogy idén helyet kapott az én Jóleső Januáromban.
Amin épp pacsmagolok, kinagyított részlet:
És a holnapi kihívás:
Mint már az előző bejegyzésből is kiderült, ma kimásztam a faluba, melyben lakom. A célom egyrészt az volt, hogy visszaszoktassam magam a külvilághoz (nb: jövő héten intézményi nyílt napon kell fülemüléznem), másrészt meg ezek itt ni:
Egyezzünk meg abban, hogy rút szibarita váz vagyok, nem tudok mit csinálni jódolgomban, meg minek nekem Szaharába homok, sötöbö, sötöbö. A bokám se fog bizonyítványokat magyarázni, az alábbiakat ne is tessék olyaténképpen értelmezni, csak elmondom, hogy mi a stájsz.
Mint ezt oly gyakran emlegetni szoktam, egy faluban lakom, ami ugyan technikailag egy harmincezres város, a gyakorlatban viszont leginkább egy alvóluk az agglomerációban. Itt kérem nincsen kórház, jó ideig nem volt éjszakai orvosi ügyelet sem. Nincs egy afféle általános szövetbolt, az egyetlen rövidárubolt akkora, mint egy füzet. Nincs már cipőbolt se, az még a pandémia alatt döntött úgy, hogy nem érdemes fenntartania a portálos üzletet a sétálóutcán, az online forgalommal jól ellesz, kösziszépen. Január elsejével bezárt az egyik kedvenc éttermünk, mert nem tudják kitermelni a rezsit.
Ez az ittlakók egy részének teljesen mindegy, az alvófalujukat általában csak sötétben látják, amikor reggel a városi terepjárójukkal bepöfögnek Budapestre, aztán délután visszapöfögnek belőle. Odabent vásárolnak, ott ebédelnek, ott bonyolítják a szociális életüket, a “Szentendrán lakom” csak arra jó, hogy a beszélgőpartner azt mondhassa erre, “óh, a festők városa!”, és ne kérdezze meg, hogy ugyan mégis mennyi ideig ücsörögsz reggel-este a dugóban ezért, szívecske? és tudnál ott ajánlani egy jó kávéházat? vagy jó könyvesboltot? vagy mittomén?
Eszem ágában sincs azt állítani, hogy én ne mennék be Pöstre, ha olyan bonyolult luxuscikkekre van szükségem, mint horgolófonal vagy olcsó méteráru, esetleg ne tudná a DPD-futár már akár fejből is a címemet. (Most is várok csomagokat, parfüm lesz bennük meg washi szalag meg codálatosz mintász méteráru, mert javíthatatlan vagyok, és nem is igen akarok megjavulni.) De minden olyan esetben, amikor olyasmire van szükségem, amiről tudom, hogy itt is kapható, hiába tudnám olcsóbban megrendelni a neten, inkább lekúszom érte akár ebben a taknyos időben is. Egy Ferdinand Tönnies nevű szociológus mondott egyszer egy csomó okosságot a Gemeinschaft és Gesellschaft kapcsán, és nekem igenis szükségem van a jól-létemhez arra bizonyosságra, hogy tettem valamit a helyi közösség érdekében.
Oké, azért valljuk be, az is benne van az egészben, hogy írószerboltba menni mindig nyamnyam.
Holnapi ajánlatunk:
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 