A mai napra eredetileg itthonmaszogást terveztem dolgozatok olvasgatásával meg más efféle kellemetlenségekkel, de az OTDK környékén úgy felkúrták az agyam, hogy muszáj járnom egyet. (A legkevesebb az volt, hogy le lettem nemecsekezve.)
El is megyek a bótba. Holnap úgy sincs bót. Nekem meg elfogyott az élesztőm.
(Igen, ezeknek a cuccoknak tényleg ilyen színe van, talán napfényben kicsit melegebb.)
Ímé, alulírott, amint teljes lilakápuctai pompájában éppen kerekasztal-beszélgetést moderálni igyekszik a “hol volt az én normális eszem” szellemében. Ezt nemhogy a nyakamba sózták volna, de én találtam ki, tök egyedül.
Hol volt az én normális eszem.
Jó, még jön erre blézer-sapka-sál-táska, de az nem javít rajta, higgyétek el.
Teli tálka, telihold, teli alkony, teli naptár. Lassan előbújó virágok a sétálóutcán, akkor fotóztam, amikor eltalpaltam Poci urnájáért. Mackó, aki ezen a héten igazán kiérdemelte a Csiriz nevet. Teli fonalas kosár, macskaszőrrel teli szőnyeg. Az egyik legjellemzőbb viszont az a képernyőfotó az időkép kamerájáról péntek este hétkor, amikor a tavaszi esőzuhogás közepette az épületben már senki sem volt, csak a portás meg én, és ha ránéztek a képre, még azt is pontosan láthatjátok, melyik két ablak mögött van az irodám.
Szóval csak a megszokott, vagy legalábbis semmiféle szempontból nem szokatlan finomvegyes.
Vízáradat meg minden, de különösképpen a “virágom, virágom”. Póló, pizsi, dzseki, miegymás. Galéria!
Erre a kettőre viszont galérián kívüli képeket is vesztegetek, mert egyik sem hordható jelenlegi állapotában. Tudjuk be egyfajta szellemi rövidzárlatnak, hogy megvettem, és át akarom őket alakítani.
Item, bazi nagy virágos ruha.
52-es méret. Ezzel mindent elmondtam.
Ez itt legalább csak 46-os, de micsoda szabása van, te jó ég. Az anyaga miatt vettem meg, na.
Úgyhogy most jobb híján megkérdezem a kedves olvasóközönséget, melyiket alakítsam át hamarabb (vagy legalábbis próbálkozzam vele):
Holnap délelőtt lezárom majd a szavazást, aztán meglátjuk, mire vagytok kíváncsiak. 🙂
Egyezzünk meg abban, egy ilyen hét után nem sok mindenre alkalmas az ember. Tegnap háromnegyed kilencre értem haza, Csiriz úr pedig ott állt az ajtóban, az elhagyatottság harsonáját fújdogálta, előbb simit akart, aztán vacsit, aztán megint simit és megint vacsit. Gondolom, nem kérdés, melyiket taccsolta ki éjjel az előszoba közepén. Én ma ugyan roppant optimizmusomban le akartam menni a piacra, de aztán szél is volt, meg fel is kellett volna öltözni hozzá meg más ilyen kellemetlenségek. Úgyhogy végül eldöntöttem, ez itt most egy szabadnap, amelyet én és Csiriz úr nagyrészt szundikával, eszegetéssel és vakarózással fogunk tölteni. Ránk fér.
Oké, ez a káosz itt nem maradhat, friss ágyneműt is akarok húzni (ott van kikészítve, látjátok?), már kimostam és megszárítottam egy gépnyi ruhát*, azonfelül megpucoltam a borzalmas látványt nyújtó sajtharangot, és más terveim is vannak, de akkor is, muszáj kikapcsolni egy kicsit, és Csiriz úrral meg a lelkével törődni, mert totál kivan szegénykém. Ezt a bejegyzést például háromnegyedében csak félkézzel tudtam megírni, a másikon ugyanis ott feküdt egy szőrös nehezék, és az orrát dugdosta a tenyerembe.
Ezt is túléljük, juszt.
* Közte olyan cuccokat is, amiket tegnapelőtt turkáltam, mert most már megkutyáltam magam, ha egyszer eldöntöttem, hogy odamegyek, oda is fogok, az árgyélusát neki. Ha összeszedem magam hozzá, bemutató is lesz.
A mai napot is összeszorított foggal fogom végigcsinálni, előbb az állatkórházba megyek el Poci hamvaiért, aztán tanítani Esztergomba. Jöttömre észak felől számítsatok majd a 19:20-as busszal, a Szentendrei-sziget érintésével.
Isa, mekkora marhaság az élet. Jobb ötlet híján tosszunk bele annyi tarkabarkát, amennyi csak belefér.
A tegnapi nap tömbösített izémicsodája, melynek keretein belül ugyanazzal a végzős évfolyammal töltöttem 6×45 percet, eredetileg azt a következményt vonta volna magával, hogy a buszom indulásáig hátralévő negyven percben berobogok a turkálóba. Ehhez képest a RK, aki épp Esztergomban kolbászolt a gerinc-CT mián, bekanalazott Emesébe, és hazahozott. Nem baj, mint a nyuszika mondja a viccben, ma is oda megyek. És holnap is. Holnapután már legalább nem, mindennek van határa.
Hazajövetel után eltotyogtunk a Mickey’s-hez hamburgerekre váltani a játékpénzeimet, aztán hazamásztunk a kalóriabombákkal, és megvacsoráztunk kettecskén, pontosabban hármacskán, de Maci nem hamburgert evett rántott hagymakarikával, hanem tasakost. Ma reggel a RK érzelmesen búcsút intett mindkettőnknek, majd visszament Bécsbe, mi meg itt maradtunk. Sőt, valójában csak Maci maradt itt, mert én, mint jövendöltem, esmég tanítani megyek.
Mostfele vagyunk abban a stádiumban, hogy nem egészen tudni, milyen időjárásra készüljön az ember, a hírekben folyton húsz fokokról harangoznak, de valahogy mégse látszanak egészen ezek a húsz fokok, én meg kinyitom a szekrényt, belebámulok, aztán azt mondom, hogy “meh”.
Nem szeretem azt mondani a szekrénynek, hogy “meh”. Valójában senkinek és semminek nem szeretem azt mondani, hogy “meh”, de ez most egy ilyen meh időszak, amikor enhajamnál fogva kell kiráncigálnom magam a gödörből, mint Münchhausen bárónak. Ezt pedig minden átok napon megcsinálom.
(Úgy is mint a mamsi plény, aki arról kapta a nevét hogy “fogalmam sincs róla”. Vagy legalábbis nem volt.)
Ezt a bejegyzést kezdhetném úgy is, hogy “a mai nap azzal indult, hogy majdnem beszartam ijedtemben”, de ez speciel nem lenne igaz, a mai nap ugyanis 5:14-kor indult, amikor én átfordultam a másik oldalamra a futonon, Csiriz úr pedig úgy döntött, hogy akkor ez már reggeliidő. Ilyenkor ő cincog és csiripel, amikor pedig úgy látja, hogy ez nem vezet sikerre, felugrik mellém, dorombol és finoman bökdösi a mancsával a nyakszirtemet. Gondolom, mondanom se kell, hogy ilyenkor nem lehet visszaaludni, ezúttal is 5:20-kor már a konyhában álltam begyógyult szemekkel, és a kávém meg Maci tasakosa után tapogatóztam.
A nap a továbbiakban is békésen folydogált tova, hallgatói névsorok nyomtatása meg fogmosás meg zuhi meg egy második kávécigi irányába, amikor hét előtt egy kevéssel úgy döntöttem, hogy ma ezt a ruhát veszem fel az ilyenkor elvárható rétegekkel,
ez pedig a hálószobai szekrényben volt, úgyhogy szépen betotyogtam a hálószobába.
Ott pedig rám köszönt az ágyból valaki.
Természetesen a Repülő Kutató volt az, mert a világ egy hülye hely, de annyira talán mégse, hogy vadidegen férfiak legyenek a hálószobámban. “Hát te?”- kérdeztem én hülyén, miután hozzávetőleg helyreállt a szívverésem. “De hát tudod, hogy ma Esztergomba kell mennem CT-re” – mondta ő magától értetődően. Ezt speciel tudtam. Csak azt nem, hogy előbb hazajön valamikor éjfél után, és én még csak fel sem ébredek erre, aztán reggel hétkor veszem észre.
Ezek után ugyan mit várhatok még a mai naptól, ugye.
Apámnak volt egy olyan kellemetlen szokása, hogy amikor megkérdezte tőle az ember, hogy van, mindig azt válaszolta: “Muszáj lenni”.
Attól tartok, eltanultam tőle.
Tegnap sütöttem kenyeret,
főztem magamnak vacsorát,
és tettem egy (elkefélt) kísérletet egy abrosz megmentésére,
teljesen fölöslegesen, mert nem jó a mérete vagy tudomisén mi baja van, mindenesetre úgy áll az asztalunkon, mint tehénen a gatya.
Ma reggel már folytattam némi küzdelmet három szakdolgozattal is, amelyek a készenlét különféle (leginkább nem túl rózsás) fázisaiban vannak, de ezekről nem teszek be képet, érthető módon. Ja, meg elkezdtem még péntek délután, mikor végképp nem tudtam mit kezdeni magammal, egy újabb takarót, és azt sem bírom most abbahagyni.
Azt hiszem, nem mondhatjuk azt, hogy csak ülök, és borongok, pedig voltaképpen az történik, de a világ nem áll le, így hát én se vagyok rá képes. Most hajat mosok meg végigböngészem a szekrényt, munkába menő holmikat válogatok, ppt-ket és jegyzeteket pörgetek, holnaptól pedig visszaállok a rettenetesbe, mert továbbra is a munka az egyetlen jó, aminek nincs rossz utóíze, bár találta volna kupán Berend Ivánt is egy Bunsen-lámpa.
Odakint havazik, ritkásan és nyamvadtul, de havazik.
Próbálok visszamászni a lóra, de piszok nehezen megy. Még sose szoptam annyit egyetlen darab anyag kiegyengetésével, levágásával, beszegésével és kivasalásával, mint ennél a rühes abrosznál.
Akkor most kezdjünk valamit azzal a komóddal is, mert még mindig ott parkolnak rajta a mécsestartó mikulások.
Túl sok remek fotóm van az én konok kiscicámról, túl sok. És még péntek reggel is épp olyan élettelinek látszott, mint tavaly nyáron.
Most még brünnyögünk egy kicsit (igazán bőgni nem tudtam, az nálam mindig fáziskéséssel jön), ma pedig végre megpróbálom megvarrni azokat a dolgokat, amiket péntekre terveztem, mielőtt összement a szar a májjal. Utána viszont muszáj a figyelmem a munkámra meg Csiriz úrra fordítanom, az előbbi ugyanis nem vár, és hát ami azt illeti, az utóbbi sem. Macit tegnap dél óta lényegében nem tudom levakarni magamról. Igaz, nem is nagyon akarom.
Azt mondtam, ezt a hidat akkor gyújtjuk fel, ha odaérünk. Odaértünk.
Ez még egy tegnap reggeli fotó. Tegnap délben Poci egycsapásra rosszul lett, kiment a folyosóra, ott összeesett, terpeszben feküdt lihegve a padlón, és ordított a fájdalomtól. Állatkórház, vizsgálat, nyugtató, vízhajtó, infúzió. Nem javult, ma reggelre már mindene összeomlott, csak feküdt az oldalán, és nyöszörgött. Elengedtem.
Most pedig kipucoljuk az összes macskavécét, elmossuk és eltesszük a Pocitálkákat, aztán… aztán a következő hidat is akkor gyújtjuk fel, ha odaérünk.
Oh, shit, here we go again. (Már megint valami baj van a képfeltöltő pikulával, ha nemhomályosban akarjátok látni, kattintsatok rá, mert ez valami skandalum.)
Egyrészt már sose fogok kiszabadulni a takonyból, másrészt viszont muszáj elmásznom a nagybótig különféle embereledelekért. Mindeközben megjöttek Poci laboreredményei is, melyek szerint nagyjából a város összes macskája helyett is ő egyedül termeli a pajzsmirigyhormont, úgyhogy megint gyógyszerezünk, de mint a kurvannya. A jelenlegi adagja ugyan innentől három hétig reggel-este egy-egy pirula, de azok olyan borzasztó pici rózsaszín drazsék, hogy a tablettabelövő rakettába több időbe telik beleügyeskedni, mint magába a macskába.
Poci amúgy természetesen nem vesz tudomást arról, hogy neki bármi baja lenne.
Egen, ezek már megint a szokásos tömegjelenetek a futonomon, makkák tesztelik az új matracot, piszok elégedettek vele. Csuda, ha egyáltalán beférek néha én is a szőrösök közé. Előbb-utóbb viszont nem ártana lelépniük, mert vagy még ezen a hétvégén rántom át tavaszba a lakást (incl. a futon), vagy pedig sohanapján.
Nna, irány a bót, aztán varrni fogok. Ezt vehetitek fenyegetésnek is.
“Nincs itthon a macska, cincognak az egerek”. Jelen esetben inkább a “nincs itthon a RK, cincog mindenki” esete áll fent, én például reggel hét óta takarítok, de akkora gusztóval, mintha ezt megtiltották volna nekem az elmúlt hetekben a professzor urak (ja, Krtek is elment Bécsbe).
Mivel úgy gondoltam, nem koszolok újabb holmikat a pucováláshoz, visszavettem a tegnapi cuccaimat, őtözködős bloggerek szégyene aki stb. Nesztek inkább egy napfényes szelfiféle Mr. Csirizzel. Ő is cincog, sőt, csiripel, és ahányszor leülök egy percre, rögtön felkepeszt rám mind a hét plusz kilójával.
(Azt egyébként pusztán csak a történelmi hűség kedvéért közölném, de ez alatt a helyrajzi szám alatt valójában egyetlen professzor úr lakik. Én. A RK-nak, hiába doktor duplabubó, semmiféle felsőoktatási sarzsija nincs, Krtek meg egy tenyérnyi plüss, akit én vettem meg pár fityingért tizenévvel ezelőtt, hogy aztán világjárásban és bitorolt címekben élje az életét. Cserébe én kinevezett főiskolai tanár vagyok, és az is maradok, amíg ezt a címet el nem törlik, ami persze bármikor előfordulhat ebben a kuplerájban. Azt meg tényleg csak a poén kedvéért mondom el, hogy ez tényleg annyira stabil cím, hogy akkor is a nyakamon marad, ha esetleg libapásztorként kell majd elhelyezkednem, ami szintén bármikor előfordulhat ebben a kuplerájban.
Tisztázás megvolt, megyek vissza a partvisomhoz.)
Na kérem, már megint kenyérrecept-megosztásban vagyunk, olvasóink kérték, én meg nem ugrok félre. A következő példánynál majd készítek további fázisfotókat is, most csak akkor derült ki, hogy fotózni kéne, amikor már a harmadik kelesztésnek futottam neki.
A recept eredeti állapotában Limarától való, de persze azóta már alakítottam rajta nemkicsit. Nyilván ez mindig liszt, élesztő, sütő és miegymások függvénye is, szóval csak azt tudom elmondani, én hogyan csinálom. Az én jelenlegi receptem összetevői:
Ha reggel sütök, előző este, ha este sütök, reggel összekeverem az öregtészta hozzávalóit, egy dobozban a konyhapulton hagyom. Általában ekkor főzöm meg a krumplit is, kihűtöm, meghámozom, de csak a kenyérdagasztáskor reszelem le.
10-12 órával később a dagasztógép keverőtáljába kimérem a korpát és liszteket, beleöntöm az öregtésztát és a kovászt, belereszelem a krumplikat, majd beleteszem a többi hozzávalót is. A vizet “érzésre” szoktam adagolni, hogy a tészta a végén lágy legyen, de nem ragacsos. Egy kelesztőtálat kiolajozok, a gombóccá formált tésztát beleputtyantom, a tetőt ráteszem, majd 30-40 percig kelni hagyom (1. kelesztés).
A tésztát kicibálom a tálból, átgyúrom, majd a tálat ráborítom, további negyedórát hagyom üldögélni (2. kelesztés).
A harmadik kelesztés már egy vekniforma szakajtóban történik, liszttel bőven beszórt konyharuhán. (Ezt a konyharuhát itt a házban fővesztés terhe mellett tilos bármi másra használni. Kedves öreg foltos darab, rondácskán piszkosnak látszik, de nem az. Csak lisztes. Nagyon.)
A tésztát veknivé formálom, majd fejjel lefelé beleteszem a szakajtómba, belisztezem a tetejét is, aztán letakarom a konyharuha kilógó felével. Tente, baba.
A harmadik kelesztés egy órát tart. Ennek az utolsó negyedórájában begyújtom a sütőt 230 fokra, beleteszek egy szilikon sütőpapírral kibélelt tepsit is. Ha bemelegedett, előveszem a tepsit a sütőből, aztán fogom a szakajtómat (látjátok, milyen szépen megkelt a vekni?)
Óvatosan ráfordítom a veknit a tepsire (ami eddig felül volt, az lesz alul), majd a tetejét néhány milliméter mélyen bevágom átlósan, kenyérvágó késsel.
A tetejét befújom virágspricnivel (kábé 4-5 pöffentésnyit), majd bedugom a sütőbe az egész miskulánciát, és a sütüt is befújom (10-12 pöffentés). 20 percig sütöm. Utána megfordítom a tepsit,
ismét befújom spricnivel a veknit-sütőt, majd visszadugom 200 fokon további 15 percre.
Ha ez lejárt, kikapcsolom a sütőt, és kinyitom az ajtaját, de a kenyeret még 5 percre bent hagyom. Utána szedem csak ki, rácson hagyom teljesen kihűlni.
Ezekből az alapanyagokból ezzel a módszerrel a végén egy kicsivel több mint egykilós vekni sikerül, kenyérzsákban négy napig kellemesen fogyasztható marad, utána is csak megszárad egy kissé, de pirítósnak továbbra is jó. Azt még nem próbáltuk, hogy hat nap után mit csinál, addigra mindig elfogy.
Kérdésekre továbbra is szívesen válaszolok.
Új hónap, régi takony. Ma is ződ hajnalban vertek fel a hörgőimben lakozó ződ létformák, a macskák persze rögtön azt kérdezték, hol a kaja, majd úgynevezett ráutaló magatartást tanúsítottak, Poci például rám telepedett dürrögve, nehogy visszaaludjak. (Ez már egyébként haladás. Tegnap megint én voltam az ősellenség, aki dobozba gyömöszöli szegénykémet. Ezúttal célzottan pajzsmirigy-hormonra keresnek rá a laborban, aztán a folytatás attól függ, mit találnak. Pocinak amúgy az az általános véleménye, hogy levált retinákkal nagyon kafán el lehet élni, de az felháborító, hogy az embert folyton dobozba dugják, autókáztatják összevissza, aztán vért vesznek tőle. Együttérzek, cicu, de még mennyire.)
Ha már úgyis felvertek a ződ létformák, tápláltam a szőrösöket, majd nekiláttam krumplit főzni, mert elfogyott a kenyér. Ez így együtt nem tűnik túl logikusnak, de higgyétek el, az. Amióta a kenyérsütés nem az “ó, csak kísérletezgessünk új receptekkel, mert milyen kellemes a frissen sült kenyér illata” típusú luxy tevékenység, hanem a “na ne hülyéskedjünk, hogy ennyibe kerül egy negyvendekás vekni!!!” kényszere, ráálltam egy alapreceptre, ami mindig jól működik, viszonylag kevés szopást igényel, és még három-négy nappal később is kenyérszerű kenyeret eredményez. Cserébe ehhez mindig kell két-három főtt-reszelt krumpli.
Na szóval ott álltam a krumplikkal, és ebben a pillanatban, mint derült égből lecsapó gumibot, hirtelen összeállt a fejemben valami, aminek ugyan nincs sem haszna, sem értelme, sem másegyebe, de rögtön ki is mondtam, hogy “Hát persze, a negyedike lesz az, mi más lehetne?” Úgyhogy most újólag meg vagyok lüve, mert amíg az ember fejében idióta narrátorok pofáznak, addig még nyugi van, de nálam általában akkor vadul el a helyzet, amikor már van idővonalam is hozzá. Az eddig nem volt, csak narrátorom, konfliktusaim, esetenként két-három oldalnyi kész párbeszédeim (mind a fejemben), de most idővonalam is van.
Egy valamim nincs, időm. A redves életbe, hogy ezek az ihletek sose akkor jönnek, amikor ráér az ember, hanem amikor jövő héten kezdődik az oktatás, de a hétvégére már javítanivalóim is vannak meg csúnya kis excel-táblázataim, és nagyjából március végéig arra sincs időm, hogy lélegzetet vegyek. Mekkora mázli, hogy a lélegzetvételben úgyis akadályozva vagyok, így legalább tényleg nem tudok szügyig beleállni a hülyeségbe és marhaságba. Ráadásul, azt hiszem, ezt eddig nem is mondtam, de a Repülő Kutató ma megint lelép. Bécsbe. Egy komplett hónapra.
“April is the cruellest month”, mondá tíeszeliot. Hahh. Látta volna az én márciusaimat.
Volt/van nekem egy hősnőm, aki, midőn teljesen összement a szar a májjal, általában bejelentette, hogy ő akkor most sminkelni fog. Gondoltam, ez is van olyan jó stratégia, mint bármelyik.
 | Zsuzsi - 10/276 – Kapás |
 | mák - 10/276 – Kapás |
| Zsuzsi - 10/276 – Kapás |
| mák - 10/275 – Kedve |
| Kriszti - 10/275 – Kedve |
Minden nap más - mindennap más 