(Egy bejegyzést ér a festés, egyet a szerelés. Enyém blog, enyém szabályok.)
Jó, nem az egészet vertem szét, csak az egyik oldalát, de a többi is sorra fog kerülni egyszer. Nem most. Nagyon nem most.
Az egész úgy kezdődött, hogy takarítani akartam meg rendezni. Ezért, ni:
A káosznak is van szavatossági ideje, értsd úgy, hogy előbb-utóbb muszáj felrobbantani, mert ami sok, az sok. Úgyhogy leszedtem a fogasról mindent.
A bajok innen kezdődtek. Egyrészt a fogas (forgalomból régen kivont ikeás előszobafal, amit én magam kentem le fehérre tizeniksz éve abban a hitben, hogy ez tágítani fogja a teret – egy nagy frászt) csúfosan leharcoltnak érződött, amikor már nem takarta semmi. Egyébként is, micsoda ostoba beosztása van ennek, fujj: az alsó polc túl széles ahhoz, hogy praktikusan lehessen rája pakolni bármit, és túl alacsonyan van ahhoz, hogy alája lehessen pakolni ugyanezen praktikum jegyében. Másrészt pedig újólag szembesültem azzal, milyen csapnivaló munkát végeztek a kontárok, akik pipeződre mázolták a falunkat. A villanykapcsoló körül például szépen ott hagyták a koszfoltokat, csak sebtében átkenték pipeződdel. Ennélfogva én már ott le is mondtam arról a villanykapcsolóról, hogy valaha tiszta lesz körülötte a fal.
Na szóval ez a kettő szimultán kezdett idegesíteni. A következő pillanatban… ja, eltaláltátok: a következő pillanatban már le volt bontva az egész hóbelevanc. Ettől persze még jobban kiütköztek a fal problémái, úgyhogy az előszobafal darabjait dérrel-dúrral felcipeltem a vendégszobába (ott van most a műhelyem), aztán nekiestem a csupasz előszobának spaklival, glettgipsszel, diszperzites alapozóval meg maszkolószalaggal, de előtte portalanítottam, lemostam, és mindeközben szidtam mindenkit, mint a bokrot.
Az egész projekt mondhatni mélypontok sorozata volt, merthogy következő állomásként, amíg száradt a glett, nekiláttam átalakítani a darabokra szedett előszobafalat. Az alsó polcból le akartam vágni egy darabot, hogy keskenyebben-magasabbra tudjam visszahelyezni. Na hát a fűrészgép egy ideig úgy dolgozott, mint az álom, aztán belefutott valami kirincs-karancsba a fenyődeszkában, és bumm, olyan lett a folytatása, mint ez ökörhugyozás.
Na de hát ezért van a házban fakitt (miért éppen az ne lenne ebben a kócerájban), nagyjából kifoltoztam vele a rondaságokat, és akkor már az oldaltartókon is betapasztottam az alsó polc likait, mivel az alsó polc már úgysem oda került vissza, ahol volt, minek nekem oda likak.
Eddigre megszáradt a gipsz meg a később rákent diszperzites alapozó is, hát mondtam, juhé, festés, az végül mindig eredményes. Jaja, csak odáig el is kell jutni. Itt jött az újabb mélypont.
A PoliFarbe Platinum egyik nagy erénye számomra, hogy a festék mindig csinosan leforrasztott zacskókban érkezik, az ember kinyitja a dobozt, és ott van neki egy tiszta doboz légmentesen tárolt zacskó festékkel, alig kell összekeverni, mert egynemű masszaként viselkedik, pompás.
Kivéve, amikor nem.
Előrelátóan felvettem egy eldobható hajfestő kesztyűt, hogy kevésbé sírjak majd a kimoshatatlan festékizék miatt (sajnálom a gumikesztyűimet erre a célra, na), aztán kiöntöttem a kétféle adalékra szétvált festéket a dobozba, és kevergettem, és vacskoltam, és egy adott ponton már nem volt más út, mint belenyúlni két kézzel a masszába, mintha csak fasírtot készítenék. Egy félig folyékony, pipeződ fasírtot.
Hát nem csoda, hogy az egész festési folyamatról nincs egyetlen fotódokumentum se. Gondolom, azért mégiscsak elhiszitek, hogy én voltam az. Mint ahogy az is én voltam, aki száradás után lecsiszolta a fakittet, aztán beeresztette összesen három réteggel a deszkadarabokat.
Fotókat már csak arról csináltam, amikor összeraktam a dögöt, de ezt sem akarom elmagyarázni. Leginkább azért, mert az egész továbbra is mélypontok sorozata volt, hová fúrjak újabb likat, mekkorát és hogyan, milyen szögben kell kitámasztanom az összecsukható lépcsőre az oldaltartót, hogy egyedül is fel tudjam csavarozni, és milyen bűvészmutatványok kellettek ahhoz, hogy bal kezemben imbuszkulcs, jobb kezemben imbuszkulcsos bitfejjel ellátott fúrógép. Oá, oá és oá.
Egy dolgot tartottam érdemesnek a megörökítésre, mégpedig azt, hogyan mértem fel, milyen magasságba érdemes beállítani a keskenyebbre vett alsó polcot. Igazi szakszerű mérnöki munka volt, sok matematikai tartalommal.
Já, pontosan: odaraktam a RK egyik zakóját, hogy meddig lóg majd be, és ezzel befejezettnek deklaráltam a méretezést. (Ne tessék aggódni, a padló akkor már a harmadik felmosás után volt. Szétszereléskor egy, glettelés után még egy, festés után egy harmadik.)
Befúrtam a likakat a Megfelelő Helyen (amiről persze utólag kiderült, hogy az egyik A Megfelelő Hely Mellett Három Milliméterrel van). Az egész folyamat során ez volt az egyetlen pont, amikor harci sebesülést szenvedtem, a nyolcas méretű fafúró csavar ugyanis amikor beindult, majdnem kitépte a kezemből a fúrógépet. Semmilyen élő vagy élettelen résztvevőnek nem esett baja engem kivéve, a fúrógép nyele levitte a hüvelykujjam felső percéről a bőrt.
Na de ekkorra már súlyosan elegem volt mindenből, úgyhogy sűrű káromkodások közepette összeszereltem az előszobafalat, fellepcsintettem a falra, aztán felfúrtam rá neki bele. (Nem kellett új likakat teremtenem bele szerencsére, a régiek még megvoltak.) Az oldalfalra felfúrtam két macskás kulcstartó horgot, amik közül az egyik már itt lakott, a másik meg még nem, és akkor negyedjére is felmostam a padlót, és azt mondtam, na ez kész van.
És tényleg kész volt.
Egyelőre.
Minden nap más - mindennap más 