RSS

április 2020 havi bejegyzések

Eská 7/27 – Töltött tojás paradicsomszottyban

Úgy fest, hogy akad némi érdeklődés a paradicsomszottyos töltött tojás receptjére, nekem meg mára még nem volt semminő közszolgálati programom, hát tessék. Az ott balrul, ni:

A recept a szépemlékű Burda Finomságok 2003/2. példányában volt. (Nagyon szerettem azokat a kiadványokat, sok vicces sütnifőzni valót találtam bennük.) Az alapanyagok nagy része nem igényel semmi extra beszerzést, és én ugyan nem vagyok olyan optimista, mint azok a főzősbloggerek, akik könnyedén mondanak olyasmiket, hogy “ehhez a miszopasztás-kókusztejes csicseriborsóraguhoz kuszkuszágyon úgyis minden hozzávaló megvan a kamrátokban”, de azért a sajt kivételével jó esély van arra, hogy a többiért nem kell világgá rohanni. Ezúttal a Repülő Kutató készítette el, de már én is csináltam, szóval jól kipróbált recept, el se nagyon lehet rontani, ha nem éget oda valamit az ember.

Hozzávalók két személyre:

  • 1 evőkanál vaj (vagy más zsiradék)
  • 1 gerezd fokhagyma, apróra vágva
  • 1 közepes fej hagyma, apróra vágva
  • 1 konzervdoboznyi darabolt paradicsom
  • só, bors
  • 1/2 teáskanál édes-nemes paprika (ha van, akár füstölt is lehet)
  • 1 teáskanálnyi aprított oregánó vagy más zöldfűszer (ami akad); ha csak szárított van, abból elég egy csipetnyi

A vajon üvegesre pirítjuk a hagymát, egy percre hozzáadjuk a fokhagymát is, majd a paradicsomot is hozzáadjuk, felforralás után kis lángon, néha kavargatva tíz percig főzzük, aztán sóval, borssal, paprikaporral és oregánóval fűszerezzük. A sütőt előmelegítjük 180 fokra, egy tűzálló tálat kikenünk (én a félretett vajpapírokat szoktam használni erre), aztán előkészítjük a tojásokat.

  • 3 keményre főzött tojás
  • 5-10 deka kéksajt vagy más intenzív ízű sajt – ha puha, lemorzsolva, ha kemény, lereszelve
  • 2-3 evőkanál tejföl
  • csipetnyi szerecsendió

A sajt és tejföl mennyisége részben ízlés kérdése, részben pedig a tojások méretétől függ. A recept egyszerű, mint a pofon: a félbevágott tojások sárgáját át kell törni simára, elkeverni a morzsolt/reszelt sajttal és a tejföllel, pici szerecsendióval megfűszerezni, aztán visszatölteni a féltojásokba.

A tálba öntött paradicsommártásra ráültetjük a féltojásokat, bedugjuk az előmelegített sütőbe, és kábé negyedórát sütjük, amíg a sajt megolvad. A sütőből kivétel után még rá lehet szórni egy adag zöldfűszert, attól eddig sose lett baja, most se.

Melegen, langyosan és hidegen is finom. Jó étvágyat!

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/13 hüvelyk eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/226 – Liofilizált

Vízbevető hétfő, ürömben öröm: amióta eszem tudom, először fogom megúszni a vegyes kölni miatti fejfájást. A Repülő Kutatóval kötöttem egy paktumot, hogy én rendelek neki csokival bevont liofilizált szedret*, ő meg ezért cserébe nem fog meglocsolni. És ezúttal teljes joggal tehetem meg, hogy ha valaki megérkezik az ajtóm elé egy üveg Krasznaja Moszkvával, kiüvöltsem, hogy “menjél haza!”

Úgyhogy ennek örömére most megyek, vízbevetek némi lakástextilt, mert most még ki tudom tenni száradni a teraszra, de holnaptól állítólag zegernye lesz meg viharok.

Gondoltam, azért némiképp kicsípem magam a nagyérdeműnek, már amennyire ezeken a tájakon szokás, aggyunk a vízbevető hétfőnek. A Repülő Kutató amúgy épp most jelent meg a nappaliban egy olyannyira kénsárga pulcsiban, amilyet eddig csak Catania horgolófonalban láttam “Oroszlánfog, 280-as kód” alatt. Nem is vettem meg.

* “Támogassuk a helyi vállalkozásokat” programom része. Ezúttal ők kerültek sorra, az Édeni Édességek nevű bűnbevivőhely (nem azért linkelem be őket, mert fizetnek nekem, de ezt talán mondanom se kell). Olyan még eddig úgyse volt, hogy biciklin szállítsa ki betevő csokijainkat a tulajdonos.

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/13 hüvelyk eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/225 – Hú…

Sőt, huhúú.

Most viszont, ha megengeditek, kicsit elhelyezem magam stabil oldalfekvésben, mert ez itt fent azért nem ment munka nélkül. (A képek feltöltése sem. Grisette most már csak félórákra hajlandó magához térni.)

 
7 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/12 hüvelyk eská, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 4. – A rutinokról

Ma délelőtt fél tízkor a Repülő Kutató megjelent előttem cicanaciban és a világ legröhejesebb hajpántjában*, mely utóbbira az volt ráírva, hogy Stanford University, és azt mondá: “Most akkor elmegyek futni”. “Menjél” – mondtam én teljes természetességgel – “addig én restaurálom a fejemen a pipirost”.

Addigra már végeztünk a piacra menetellel, ami jelen helyzetben úgy festett, hogy ő beült Emesébe, és elautózott négy kilométerre, hogy a város szélén egy parkolóban megvegye betevő zöldjeinket Bogaraséktól, én meg ugyanez idő alatt elgyalogoltam egy kilométerre a másik irányba, hogy egy másik parkolóban átvegyem és kifizessem az előre megrendelt-összekészített csomagot az Ezüst Kecske tanyáról. Végül is, szombat van. Mi március és november között szombatonként piacra megyünk, akár esik, akár fúj, akár kolera van.

A parkoló, ahol át kellett vennem a kecskekefireket, a krémsajtokat és a húsz deka zöldfűszeres kecskesajtot, egy szupermarket parkolója. Negyed kilenc volt, a parkoló csurig tele, hisztérikus tömegek tolongtak a bevásárlókocsiknál, én meg ott álltam erényesen, szigorúan két méterre az autó csomagtartójától, amiből előkotorták a csomagocskámat, és azt gondoltam magamban, hogy tényleg a fogyasztói társadalom fog kipusztítani minket, de nem úgy, ahogy ezt Greta Thunberg gondolja, hanem mert a zemberek képtelenek felfogni, hogy ez egy vis maior helyzet, és a nagyszombatnak (ugyan máskor se, de ezúttal pláne) nem kéne arról szólnia, hogy keddig nincs bót, és keddig biztosan megesz minket a fene, ha nem veszünk két kiló csokitojást, három kenyeret, tíz üveg ásványvizet meg a többi izé.

Mikor viszont úgy másfél órával később elkezdtem felkenni a fejemre a büdös pacsmagot, már kezdtem jobban megérteni a zembereket, bár persze továbbra is úgy voltam vele, mint Mama anekdotájában a csávó, “Értem, uram, értem, de fel nem foghatom”. A rutinjainktól rohadt nehezen tudunk szabadulni, és ha valaki azzal töltötte 2019, 2018, 2017 ésatöbbi nagyszombatját, hogy megverekedjék másokkal az utolsó három marcipánnyusziért, száznyolcvan fokos fordulat kell ahhoz, hogy idén ne így tegyen. Száznyolcvan fokot fordulni, komolyan mondom, olyan erőfeszítést igényel, amire nagyon kevesen képesek. Mi se. A szombat piacnap. Szombaton mi szezonális zöldekért és kecskekefirért megyünk, meg persze minden másért is, de amikor végiggondoltuk, hogy mi a “nélkülözhetetlen” a szombati piacunkból, ennél a kettőnél lyukadtunk ki, és ezt a kettőt szervezzük meg. Parkolókban és előrendeléssel és külön és arcbugyikban és kesztyűkkel, és a második számú ajtónkat használjuk, ahol kialakítottunk egy zsilipelő állomást ruhacserével meg cipőcserével meg kisfaszommal, és annyi ruhát mosok mostanság, hogy arra Greta Thunberg tényleg összevonná a szemöldökét. Közben meg a család baby boom generációs tagjai, akiknek végre van ideje meg kedve élvezni az életet, elautóznak Diósjenőre, aztán felháborodnak, hogy zárva a horgásztó, és végül hosszú kanyarok után hazajönnek, hogy itthon piknikezzenek a saját házuk saját kertjében a saját tavuk mellett (na jó, azért az mégis inkább pocsolya, nem egyéb.)

Amikor elkezdődött a #maradjotthon időszak, sok okos és okoska cikk született arról, hogyan lehet ezt túlvészelni. Az egyikben például egy olyan illető osztotta meg a tapasztalatait, aki egyébként is csak heti egyszer lép az utcára, és olyasféle bölcsességek voltak benne, hogy maradj pizsiben, moss fogat, de ne fésülködj, és akkor nem is lesz semmi késztetésed kimenni. Akik ezt megosztották meg ünnepelték és esetleg meg is próbálták implementálni a saját bezártságukra, arról feledkeztek el, hogy ennek az illetőnek ez a természetes életmódja, és valószínűleg iszonyúan nehezen tudna változtatni rajta. Ugyanúgy, mint ahogyan az iszonyú nehezen tud változtatni az életmódján, aki gyökeresen más módon létezik. Könyörgöm, az én életem alapvetően úgy nézett ki eddig is, hogy munkába, vissza, munkába, vissza, nyafogóruhák meg dögölészések, ehhez meg évi két színház, évi két koncert, évi fél tucat találkozó barátokkal, és még én is bezárva érzem magam, hát mi a bokámat várhatunk olyanoktól, akik folyamatos pörgésben léteztek, mielőtt ráesett a fejünkre a kolera? És még nem is beszéltem azokról, akik nem tudják megengedni maguknak a hómofisz luxusát, hanem muszáj kimenniük a házból, mert nélkülük tényleg összeomlana az egész kóceráj.

A világ, mondogatják most sokan, sose lesz többé ugyanolyan, mint a kolera előtt. Úgy gondolom, tényleg nem. Ismét újra kell programozni a GPS-t és újra kell keresnünk a hovát meg a merrét meg a hogyant. Épp csak ez nem fog úgy menni, hogy mindent felrúgunk, és akkor is összehozzuk a száznyolcvan fokos fordulatot, ha közben eltörik a masina. Valójában megint mindenkinek egyedül kell kitalálnia az irányváltásait, ha van rá lehetősége. Nem lehet homlokegyenest más rutinokat interiorizálni, mint amiket az életünkben eddig alkalmaztunk. Próbálkozni persze lehet, sőt, valójában muszáj is. Húzd meg, ereszd meg. Ebben az újsütetű bolondokházában én ugyan megadtam magam a bioritmusomnak, és hajnalban kelek, délután pedig szundikálok, viszont rászoktam a reggelizésre, amit eddig sose bírtam összehozni.

Azt hiszem, minden ellenére valahol mélyen én egy megrögzött karteziánus vagyok, akinek a tudás alapja a kételkedés. Descartes mondott egyszer a sok minden más mellett olyat is, hogy ha recseg-ropog a házad, építs újat, de ha egyelőre nem tudod megoldani, húzz fel a kertben egy fészert, amiben addig meghúzhatod magad. Hát ebben a fészerben vagyok én most, és a fészernek az egyik legfontosabb ismertetőjele, hogy ideiglenes. Az, amiben élünk, nem az “új normális”, ezt felejtsük el. Ez egy átmeneti állapot, amiből ugyan nem tudunk visszatérni a régi normalitáshoz, de valamiképpen bíznunk kell abban, hogy mégiscsak lesz valamifajta normalitás, amihez visszatérhetünk. Lehet, hogy nem lesz olyan, mint a régi, de lennie kell. És minél inkább pizsiben meg szöszmöszpapucsban létezünk most ebben a fészerben, annál nehezebben tudunk ismét ember elé való kinézetet ácsolni magunknak. Az ég áldja meg, a Repülő Kutatón meg Pocin kívül senki, de senki nem látja, mennyire pattogzott le a körömlakkom, aztán az egyik férfi, a másik meg macska, ugyan mit várhatnék el tőlük. Ja meg még egy valaki rajtuk kívül. Én látom. A körömlakk az én fészerem. És sok más fészerem is van. Muszáj, hogy legyenek.

Hát ezeken gondolkodtam én, miközben a pipirost kentem a fejemre, ami voltaképpen szintén teljesen fölösleges, mert tegnapelőtt volt egy hónapja, hogy utoljára a munkahelyemen jártam, a Repülő Kutatót meg Pocit a hajam se érdekli úgy istenigazából, nektek meg, hadd legyek kicsit szerénytelen, akár két hónapig is tudnám álcázni a lenőtt töveket. Eredetileg azt terveztem, hogy ebben a blogévben megpróbálok visszatérni a saját természetes hajszínemhez, és a vicc kedvéért épp ez lehetne az az időszak, amikor ezt minden akadály nélkül megtehetem, de kénytelen voltam rájönni, hogy a pipiros is a fészereim egyike. Majd, ha már megvan a nem recsegő-ropogó ház, akkor ki lehet próbálni azt a “radikálisan” “új” “elképzelést” is, hogy olyan hajjal létezem, amilyet az Úr adott, de most kell nekem az a fészer, a fene vigye el.

Körülbelül idáig jutottam el a gondolataimmal, miközben a fejemen már ott illatozott a büdös pacsmag, és ekkor, mintegy törvényszerűen, feldörömbölt a második szomszédnál a fűnyíró. Az első gondolatom persze az volt, hogy “mi a csecsebogyónak nyírsz füvet kolera idején, te elmebuggyant?”, de szinte azonnal visszakoztam a gondolatból. Ki tudja, neki talán az a karteziánus fészere.

* Ti, akik már a kilencvenes évek elején is túlvoltatok a csattogós lepkék meg a pelus időszakán, képzeljetek el egy szakállas, erőteljesen őszülő André Agassit, megvan? Na jó, nincs fülbevalója, és a neonszínektől (még) megtartóztatja magát, a lobonca sincs még akkora, de egyre közelebb az a pillanat, amikor meg kell állnom fölötte egy ollóval, és birkanyírást tartunk. Már előre fosok tőle.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/11 hüvelyk megaszondom, otthoncsücsü, tavasz

 

Eská 7/26 – Maradékmentés kimaxolva

Állítólag Glenn Gould mondta egy szokatlanul hosszúra nyúlt Goldberg-variációk lejátszása után, hogy “Olyan barokkul éreztem magam”. Hát asszem tegnap én is roppant barokkul érezhettem magam, mert a végeredmény olyan lett, amire csak azt tudom mondani, hogy “giccs kategóriában határeset”, és menet közben körömlakktól és gomboktól kezdve fonalmaradékokig és polárficnikig beledolgoztam a projektbe mindent, ami a kezem ügyébe esett.

Innen indultam:

Ide jutottam:

Ha van rá igény, a pepecselés és babramunka részleteit is megosztom veletek.

 
8 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/11 hüvelyk újracucc, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/223 – Backup

Ma hajnalban megint elárulták az Istennek Fiát, én meg ezt igen rosszul viselem a húsvétból, mert később persze buli van meg sonka meg tojás meg nyuszik, de előbb árulás van meg kínszenvedés megatöbbi. A dolog úgy fest ugyanis, kéremszépen, hogy az én fejemben Istennek Fia egyúttal Embernek Fia is, és csütörtökön meg pénteken bizony inkább Embernek Fia, mint bármi más.* Utána persze lehet vidulni, de a húsvét nekem az az ünnep, aminek sose tudom elfelejteni ezt a dimenzióját, és nem is akarom, mert másként nem marad belőle más, mint a töltött tojások meg a “hová öntötted a sonkafőző levet, teee elmeroggyant, most vehetjük elő a budipumpát”.

(Szavamat ne felejtsem, de ez az én nagy bajaim egyike, az Órarugógerincű Pattogó Agy. Gondolom, ez nem igényel kifejtést, de ha esetleg mégis, rajtam nem múlik, úgysem megyek sehová.)

No de hadd meséljek nektek az én mindennémű gépprakjaim mizériáiról, és kezdjük a varrógépekkel, mert az legalább viszonylag rövid sztori. Tegnapelőtt délután Erik visítani és hörögni kezdett, hátul pedig ritkás fekete szénport lövellt ki a seggiből. Nehéz megállapítani, konkrétan honnan, mert kikapcsoltam rögtön, ki én. Az elöregedett ékszíjra gyanakszom, mert a motor csak alig volt langyos, de hát nyilván nem ezek az idők azok, amikor ábrándosan felcumózom, aztán elviszem a varrógépek kórházába, úgyhogy keservesen összecsomagoltam Erik 15,4 kilóját, aztán becűgöltem a sarokba.

Ebben a kuplerájban legtöbbször a backupra is van backup, mert én egy kontrollmániás vagyok, de miután pár évvel ezelőtt odaadtam Eszmeraldát vagy hogy is neveztem el őtet (nálam minden varrógépnek neve van – Minerva! ezez, ez volt a neve!) a húgomnak, és bizton bíztam abban, hogy bármikor el tudom hórukkolni Eriket a varrógépek kórházába, nem maradt más kéznél, mint Primera. Úgy éljek, egészen kajánul vicsorgott vissza rám, amikor előcűgöltem, és letörölgettem róla a félcenti vastag porréteget. Vele legutóbb sikerült ugyan valamelyest szelídebb vizekre evezni, de ez sajna csak a nemrugalmas anyagokra érvényes, én meg továbbra is rugalmas anyagokat akarok varrni, fene a pofámat. A szálbefűzése továbbra is bonyolult, mint egy adóbevallás, és az alsó spulnikkal bőségesen ellátott Erikhez képest neki csak hat darab van, ami persze még nem világvége, de akkor is dühítő. Az egyeurós boltban ugyanis kábé másfél évvel ezelőtt vettem egy komplett spulnikészletet Primerához (mondtam, a backup backupjára is gondolok én itt ebben a kuplerájban), de azt egy nagylelkűségi rohamomban odaajándékoztam a Repülő Kutató unokahúgának, aki valamelyik izénapjára kapott egy fröccsöntött, ostobácska kis bébivarrógépet, és abba ilyen spulnik kellettek, mint Primeráé. Rosseb az én nagylelkűségi rohamaimba.

Szóval itt ülünk Primerával, vicsorgunk egymásra, és ugyan továbbra is meggyőződésem, hogy csak rossz mesterember szidja a szerszámát, de ez most tényleg úgy fest, hogy elöl megy a ló, utána megy Pötyike, és itt én vagyok Pötyike. Igen mókás eredmények lesznek ebből, és én be is fogom mutatni azokat, ámde.

Az “ámde” a gépparkom másik csapatának mizériáival van összefüggésben, és ha eddig nem röhögtetek, hát ezután garantáltan fogtok. Grisette mellé-mögé ugyanis szintén van backup, amíg ki nem szállítják nekem az utódját. Na de milyen!… Feleim, úgy vagyok én itt most, mint abban az avas rendőrviccben, ahol azért járnak egyszerre mindig ketten, mert az egyik tud írni, a másik meg olvasni. Grisette nyilvánvaló akkugondja legalább tiszta sor, de ez a másik izéke, akinek már a nevét is elfelejtettem, ennél sokkal bonyolultabban rossz. (Hé, ha nem lenne rossz, akkor nem vettem volna meg Grisette-et.) Ez is Asus, és a billentyűzettel összekapcsolható táblagépek közül abba az elkefélt generációba tartozik, aminek a képernyőjében van az esze, de a billentyűzetében a memóriája (vö. Weöres Sándor: “nekem még a segemben is felyem van”). A kettő között itt ebben a példányban van valami bonyolult kontakthiba, ami miatt időnként azt mondja, hogy plimm-plimm, ismeretlen usb-eszköz, nem ismerem fel. Ez az ismeretlen usb-eszköz, amit nem ismer fel, nem más, mint a billentyűzet. A mókás persze az, hogy miközben ő azt sikoltozza, hogy plimm-plimm, nem ismeri fel a billentyűzetet, én békésen gépelek ugyanazon a billentyűzeten, és nem csak úgy a semmibe bele, hanem ide a képernyőre. Nade! Most tessék figyelni! Ebben az elkefélt sorozatban a billentyűzetben lakik a D meghajtó, ahová el lehet menteni dolgokat, a tabletrész csak egy harmatos kis C meghajtót kapott, amit szinte teljesen betölt a gép üzemeléséhez szükséges himmihummi. Úgyszintén a klaviba építették bele a dög egyetlen usb-csatlakozóját is, a tabletbe csak egy mikro SD kártyát lehetne belenyomni, ha lenne nekem olyan (bár asszem az is van valahol). Ha ehhez még hozzáteszem, hogy bármiféle felhőmemóriával csak akkor lett volna hajlandó szóbaállni, ha letöltök a csurig tele C meghajtóra valamit, ami nem fért rá, akkor azt hiszem, érthető, hogy miért vettem meg helyette Grisette-et. Az akkumulátora bezzeg olyan, mint egy tulok.

Szóval summázatul: van egy gépem, amin tudnék dolgozni, de villámgyorsan lemerül, és van egy másik, ami írd és mondd tizenkét órán át bírja feltöltés után, de lényegében csak interneten lógásra jó, és néha azt mondja közben, hogy plimm-plimm. Ja, és nem tudom összedugni a fényképezőgéppel, mert csatlakozás után azonnal kilöki. Egyik fényképezőgéppel sem. (Na ez is szép sztori lesz majd, merthogy “ha már lúd, legyen döglött” alapon  előkotortam a fényzőgépem backupját is, egy használatlan Nikon CoolPixet. Móka és kacagás a köbön.) További summázatul:  innentű csak akkor van kép, ha kihasználjuk azon rövid kegyelmi pillanatokat, amikor Grisette épp hajlandó felébredni.

De hogy mégse hagyjam kép nélkül ezt a bejegyzést, nesztek egy fotó a 2018-as archívumból. Ez van a gépen, no.

* Ezért úgy ezertöbbszáz évvel ezelőtt csúful valagba rúgtak volna a homousion/homoiusion vita idején, és mehettem volna Arius nyomába Nyárittyenbe jeget aszalni, de most már asszem belefér.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/10 hüvelyk blabla, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/222 – Madzag

Nagycsütörtökön máskor is posványul érzem magam, most aztán meg pláne. Grisette fél napon át állította makacsul, hogy neki nincs akkuja, majd madzagon tartva is lemerült, onnan pedig órákba telt annyira feltápászkodnia, hogy most nagyon-nagyon hosszú töltések árán hajlandó egy blogbejegyzésnyi időre visszamászni önmagához. Töltőre téve is ugyanolyan gyorsan merül, mint nélküle, és csak akkor hajlandó töltődni, amikor ki van kapcsolva, úgyhogy tényleg meg vagyok lüve. Gondolom, az akku öregedett el vagy mi, de nem a legjobbkor jött nekem ez, annyit mondhatok. Jaj, a szakdolgozóim. (Kínomban írtam nekik már levelet is, hogy bocsibocsi, de ez most rohadtul vis maior.) Nyilván ez így nem maradhat, úgyhogy rendeltem magamnak egy új gépet, de hát ki tudja, mikor szállítják ki.

Mindehhez meg tegnap, amikor Grisette-telen búbánatomban varrni próbáltam egy kicsit, Erik is elhalálozott, ójaj. Kezdek gyanakodva nézegetni mindenkit, aki a környékemen madzagról működik. Ha még a konyhai robotgép is bemondja az unalmast, én a Dunának megyek.

Amúgy másként minden fasza, a nyírfa vadul zöldül,

a nyafogóruhák és pici zoknik melengetik az én jeges lényemet,

Poci meg hát Poci, és ennél többet nem várunk el tőle.

Ebből is kimászunk, az árgyélusát neki. Kimászunk mi mindenből. Ti meg beszéljetek hozzám, mert ugyan lehet, hogy csak ritkásan tudom megnézni, de most tényleg szükségem van rá.

 
13 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/09 hüvelyk eská, macs, otthoncsücsü, tavasz

 

7/221 – Akku

Ha a következő egy héten nem jelentkeznék, az amiatt van, mert Grisette komolyan gondolja azt, hogy “nincs akku”, az Edigital pedig még nem szállította ki Lénát.

Ha lenne most kedvem beszélni róla, beszélnék. Ha majd lesz, megteszem.

Addig is, napfény, kávé, nyafogóruha, idegösszeropi, apokalipszis.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/08 hüvelyk eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/220 – Tavaszi szünet

Ebben a totális bolondokházában csak tegnap este jöttem rá, hogy voltaképpen most van a tavaszi szünet, úgyhogy helló, sütik,

helló, fűszernövények,

helló, nyírfa!

Aztán ma reggel ráesett a fejemre két majdnem-kész szakdolgozat.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/07 hüvelyk eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/219 – Is

Nos, kedveskéim, itt ugyan lehetne vitatkozni arról, hogy bátor vagyok, mint egy vaddisznó vagy hülye, mint a tök, de szerintem maradjunk abban, hogy mindkettő. A hajam meg majd csak kinő magától. Úgy szokta.

 
7 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/06 hüvelyk eská, otthoncsücsü, tavasz

 

Eská 7/25 – Nem vak az a lú…

MERT NEM LÚ EZ, BAKKER, HANEM DENEVÉR!!!

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/06 hüvelyk eská, otthoncsücsü, tavasz

 

Eská 7/24 – A terv és a realitás

Tegnap este nyolc óta készül a rohadék, aztán tessék.

Tényleg úgy néz ki, mint a Mount St. Helens az 1980-as kitörés előtt.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/05 hüvelyk eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/218 – Réz

Ma reggel (hajnal volt az, megint) arra ébredtem, hogy csikorgatom a fogam. A fogcsikorgatás az jó, az azt jelenti, hogy dühös vagyok, és amikor én dühös vagyok, akkor egyúttal aktív is vagyok, ide nekem az oroszlánt, a nagymosást, a nagytakarítást, az ágyneműcserét, a kávéfőző kiredvázásást és két zsák ficnit, nem beszélve a boule nevű kenyérről, ami ragacsos és engedetlen, de megharcolok vele, meg én. Vinné el ezt a kolerát a bubo bubo cupro penis, elegem van már a saját nyavalygásomból, úgyhogy most fülbezene meg nagytakar, és félre az utamból mindenki, akinek kedves a nyugalma.

Hallgassatok egy kis zenét ti is:

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/05 hüvelyk ajándék, újracucc, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/217 – Félpénzzel

Én elmentem a vásárba, sálálá. Lehet röhögni.

 
7 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/04 hüvelyk eská, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 3. – A totojázásról

Mint anno a sorozat első részében oly szépen kinyilatkoztattam, mi emberek egyidejűleg vágyunk a változásra és arra, hogy maradjon minden úgy, ahogy eddig volt. Amikor éppen egy akkora darab kő esik a fejünkre, mint amekkora ez itt most, épp a fentiekből kifolyólag kezdetben csak állunk szédelegve, és bizony beletelik egy időbe kitalálni, mi merre és hány méter.

Na akkor most hagyjuk el a királyi többest, és hadd beszélek magamról. Feleim, én rottyon vagyok. Annak ellenére, hogy életemben nem voltam még ennyire pénzügyileg stabil helyzetben*, leginkább ahhoz tudom hasonlítani jelenlegi állapotomat, mint amikor munkanélküliségem fél évét ketyegtettem. (Utána lehet nézni, itt van a blogon, 2014 júliusától 2015 januárjáig tartott.) Egyrészt ott van a fogcsikorgatós düh, ami engem általában keresztülvisz az összes akadályon, amibe beleütközöm – na nehogy már ez álljon az utamba! puszta bosszúból is túlélem, ledarálom, kinyírom! átmászok rajta, aztán újrarúzsozom a számat! Másrészt viszont ott vannak a hajnali háromkor törvényszerűen beköszöntő ébredések, a zsigeri rémület, a szorongás, a bizonytalanság meg az aggodalom. És nyilván ott vannak harmadrészt a kérdőjelek is, mert miért ne lennének ott. Tulajdonképpen minden tarkabarka meg kóciborzi meg tréfamókakacagás ellenére is az egész életem egy rohadt nagy kérdőjel: éppen hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok, jól csinálom-e, és egyáltalán miért csinálom?… Egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy én-bloggernek lenni olyan, mintha csiga lennél, de egy átlátszó csigaházban. Ez azóta sem változott. Akik csak élőben ismernek, valószínűleg meglepődnének azon, mennyi kétséggel élek együtt, akik meg csak a blogomról, azon lepődnének meg, milyen határozottan tudok lebonyolítani olyan feladatokat, mint például tizenkét óra alatt újraszervezni a hallgatóim egyéni és csoportos szakmai gyakorlatát. Ezek mind én vagyok, és az is én vagyok, aki rúzsokat válogat a drogériában, meg aki hisztérikusan csiszatolja végig a konyhaszekrényeket, meg akinek összesen négy könyve jelent meg, és aki olyan abszurdul büszke arra, hogy a saját erejéből lett belőle senki. Meg aki… de hát értitek.

Igen, tanítok, és igen, kézimunkázom, de tanítani azért tanítok, mert az fontos és az a munkám, kézimunkázni meg, hát mi a lófüttyöt mást lehet csinálni hajnali háromkor, Poci fésülgetését leszámítva? Április harmadika van, és a lakás még nincs átadjusztálva a tavaszi pofájába, el tudjátok képzelni? Tomték ülnek az ablakban és karácsonyfa-gömbök egy tálban a lerakóasztalon, miközben a mosókonyhában kimosva várnak a tavaszi párnahuzatok, a tavaszi dekorációs dobozban a tojások meg fészkek meg kiscsirkék, és én állandóan ebben a lakásban tetyekvetyekmotyogatok, de mégse bírom rávenni magam, hogy átrázzam tavaszba ezt a lakást.

Egy csomó minden egészen hirtelen elvesztette a funkcióját meg a jelentőségét, de, ha őszinte vagyok, azok a területek korábban is tele voltak kérdőjellel. Az ideális az lenne (legalábbis nekem), ha lenne valami, amiben igazán hinni tudok, hogy érdemes csinálni, legyen az a kreatív bigyóka vagy a lilaruhás háziboszorkány vagy az író vagy doktoranda vagy a nemtommi, de valahogy ebben a pillanatban egyiknek sem tudok igazán és teljes erőbedobással nekifeküdni. Minek rángassam át tavaszba a lakást, ha úgyis csak arra számíthatok, hogy a családtagjaim összeszőrözik és/vagy szétnyomkodják a nagy seggükkel? Minek fejezzem be a harmadik kötetét egy regény-trilógiának, amiből még csak az első rész jelent meg, és abból is összesen negyvennégy darabot adtak el tavaly? (Ez, izé, az én ikszedik projektem úgy nagy általánosságban, és még csak nem is az én saját nevemen fut. Mondtam én, hogy a szélrózsa összes irányába van szétbogározva a munkásságom.) Minek írjam ezt a rohadt doktorit, amikor csupa akadályba és fanyalgásba ütközöm? Van az én szélrózsa összes irányába stb. munkásságomban, kösziszépen, egy olyan terület, amire ugyan soha senki nem adott nekem semmiféle tudományos plecsnit, de az elmúlt hónapban két igen rangos folyóirat keresett meg azzal, hogy esetleg írhatnék nekik valamit. (Meg is fogom írni nekik, az kurvaélet. Ez az, amire jelenleg tényleg kérnek, nem pedig csak vágom a fát hűvös halomba, oszt azt sem tudom, miért.) És még van a fentieken kívül két befejezetlen regényem meg egy tragikusan ódivatú félkész verseskötetem, és én ezzel a rengeteg mindennel együtt is le vagyok bénulva, és úgy érzem, hogy szinte minden, amit csinálok, teljesen céltalan, teljesen fölösleges, és nem érdekel senkit. Ahhoz is a kolerának kellett beütnie, hogy egyáltalán bárkinek eszébe jussak, hejh, ott van MÁK, kérjünk tőle publikálásra valamit, de egyébként ott lebegek az űrben, és minden bizonnyal jobb helyzetben lennék, ha csak egyetlen dologgal foglalkoznék reggeltől estig, de nekem nem ezt dobta a gép, és ettől lettem a magam erejéből senki, mert sem pararam, sem pararampam nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek.

Nnna. Most kijött. Megyek, kipakolom a mosógépet.

* Nem vicc, tényleg nem. Nem csak arról van szó, hogy az elmúlt öt évben szabad szemmel is látható összegről csilingelt minden hó nyolcadikán a telefon, és a munkámat sem vesztettem el (legalábbis eddig nem), de még tartalékom is van, amivel eleve jobban állok az ország lakósinak kilencven százalékánál. Ez nem érdem és nem büszkeség, ez csak van. Ha bárkinek köszönetet kell mondanom érte, az nem az én szorgos tevékenységem, hanem Mama előrelátása. Három évvel ezelőtt a legszebb ézsaui tradíciók szellemében eladtam az örökségem egy basz nagy tál lencséért, és az azóta még annál is nagyobb tál lencse lett, mint három évvel ezelőtt volt. A rohadt életbe, még ez alatt a hét alatt is egyre nagyobb tál lencse lett belőle, és ezzel nagyjából mindent elmondtam a dologról, amit lehetett. (Annyit azért még hozzátennék, hogy tudod mit, Mama, bazmeg, köszönöm, de bazmeg, hiányzol. A picsába.)

A privilegizált helyzet viszont, én legalábbis úgy gondolom, kötelezettségekkel is jár. Úgyhogy (és ezt se vegyétek dicsekvésnek, ez is csak úgy van), a telefonom az elmúlt hetekben leginkább azért csilingelt, hogy értesítsen: hová utaltam, kiknek és mennyit.

 
9 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/03 hüvelyk megaszondom, otthoncsücsü, tavasz

 

7/216 – Jojó

Mint az várható volt, most jutottam el abba a stádiumba, hogy égető szükségem lenne egy fodrászra. Igen, tudom, hogy a kijárási ukáz szerint fodrászhoz meg manikűröshöz vígan és dalolva el lehet menni, de hát döntsük már el, hogy bohóckodunk vagy távolságtartunk vagy mivan. A Repülő Kutató klánját így is le kell szúrni néha, mint a pengős malacot, mert a fél család itt lakik egymás szájában és pár háznyira egymástól. Normális körülmények között úgy járnak ki-be egymáshoz, mint a jojó, az ilyesmiről pedig rohadt nehéz leszokni. Az nyilván teljesen reménytelen, hogy a közös tulajdonú házban és az osztatlan közös telken képesek legyünk egymást kerülgetni (pláne hogy apósom kórházban van, ennek összes lelki és fizikai implikációjával), úgyhogy eldöntöttük, mi a kolera idejére járványügyi szempontból közös háztartásban élünk anyósommal, és mindenki ennek megfelelően nem jár sehová, ahová nem muszáj, de főleg ő nem.

Részben ennek következményeként a Repülő Kutató “sütötte” meg anyósom tegnapi szülinapjára a karanténtortát, ami vala előre csomagolt kakaós piskótalap három szeletben, közte-rajta pedig portóival összemelengetett mentás-citromos málnalekvár (házi termés, 2012), valamint 2016-ban és 2019-ben lejárt szavatosságú bevonócsoki brandyvel ízesítve. (Tegnap kiborítottam a sütőcuccok szekrényét, hogy végre ne csak ott takarítsak, ahol a papok táncolnak. Félelmetes, miket találtam, és mikorról. A 2009-ben lejárt mandarinkonzervet egészen biztosan nem fogjuk felbontani, csak gázálarcban és kesztyűvel.)

Íme, így festett a karanténtorta, szolgálatotokra.

A számot én raktam ki rajta ezüstgyöngy dekorcukorból, amiről hálistennek lekopott a szavatossági idő, mert másként lehet, hogy azt se pakoltam volna fel. Igen, az egy évszám. (Azért még felhívnám a figyelmet az “évszám” többféle jelentésére, mielőtt azon kezdtek tanakodni, hogy anyósom hatévesen szülte-e a Repülő Kutatót.)

Nagyjából egyébként tegnap volt az a nap, amikor végre fel tudtunk lélegezni egy kicsit múlt csütörtök óta, apósomat végre levették a lélegeztetőgépről, és átvitték az intenzívről a szívsebészeti hevergélőbe. Ugyan továbbra is csak nyugtával kell dicsérni a napot, de már valamivel rózsásabb a helyzet, mint akár tegnapelőtt is volt. Ennélfogva én is kevésbé vagyok kornyadt, mint eddig voltam, ez pedig általában rettenetes aktivizálódásokat jelent, további takarításokkal meg egyéb félelmetességekkel. Stay tuned.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/03 hüvelyk ajándék, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/215 – Kóci

Éppen hajat szárítok és kenyeret sütök, ennélfogva úgy gondoltam, megkíméllek titeket kóci fejemtől és lisztes klepetyusomtól, helyette inkább lőttem néhány képet arról a napfényes, kóci és tarka kuplerájról, ami éppen a Bűnök Barlangjában honol. Avec Poci.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/04/02 hüvelyk újracucc, eská, macs, otthoncsücsü, tavasz

 

7/214 – Alom

Az édes anyatermészet hülye vicceihez általában sincs sok kedvem (hé, a legutóbbi miatt már hetek óta kotlunk itthon*), de amikor ma éjjel fél kettőkor ébredtem arra, hogy nemcsak vérzem, mint egy leszúrt disznó, de mindehhez még egy teljes alomnyi kismacska játszik szocializálódósdit a belső részeimben, hát az már túlment mindenen. Nem is tudtam visszaaludni négyig, addig ment a képzeletbeli kismacskák részéről a morgás, nyivákolás, egymás csapkodása és karmolása, valamint fejjel rontani neki mindennek, ami a közelbe kerül. Komolyan az volt az érzésem, hogy ettől zeng az egész ház, ami persze már csak azért sem lehetett igaz, mert a nem képzeletbeli macska mindeközben édesen horkolt az oldalamnak dűlve, és csak némi elégedett csámcsogással reagált arra, amikor kikúsztam alóla, hogy megnézzem, hol a fájdalomcsillapító.

Ennél fogva most kicsikét roggyant vagyok meg enervált, a Repülő Kutató meg közben épp megint a kutatócsoportjával konverzál, akik a szélrózsa minden irányába vannak szétszórva, legtöbbjük ráadásul nem is ott, ahol elvben lennie kéne. Ha jól értettem, például a ljubljanai illető (A) elment valahová ösztöndíjjal, a bécsi (B) meg ellátogatott az ő távollétében Ljubljanába, és most a B jelzetű illető az A jelzetű lakásában ül, mert közben mindenhol becsukták a kaput. Európai körkapcsolás a földszinten, remek.

Asszem lekúszom a pincébe, és redvázom kicsit a mosókonyhát, mert most különösen bambának és haszontalannak érzem magam, márpedig ez így nem maradhat.

* Nyilván nem csak az édes anyatermészet nyitotta ki hozzá a humorzsákot, mi emberek is roppant tehetségesek voltunk abban, hogy kívülről, valahonnét a Betelgeuse csillagképből, mindez egy elfuserált, de fordulatos komédiának tűnjön.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/01 hüvelyk eská, otthoncsücsü, tavasz