szeptember 2016 havi bejegyzések

Piac már megvolt, most éppen zsemléket sütök, mert évfolyamtalálkozó-félém lesz Ercsiben délután flékenyezéssel, sok gyerekkel, úszómedencével meg mindennel, ami köll. A felhívás azt is tartalmazta, hogy vigyünk fürdőruhát – hát, feleim, én még abban sem voltam biztos, van-e nekem olyan, de aztán kihúztam egy fiókot, amiben feltételeztem, hogy talán mégiscsak lesz egy fürdőruha, oszt volt. Mik nincsenek. (Minden valószínűség szerint nem fogom felvenni, de jó tudni, hogy van.)

Mivel a Repülő Kutató holnap Prágába repül, és addig kilenc tanulmányt akar elolvasni, őt nem tudom magammal hurcolni az úszómedencés flékenyezésre, ennélfogva nix autós szállítás, szerencsére van kihez bekérezkednem stopposnak, mert másként asse tudom, hogyan jutnék le. Gyalogbékának lenni szívás.

A képen még a piacjárós áutfitem látható, de mindenképpen át fogok öltözni, mert máris csavarni lehet belőlem a vizet. Ha nem nyel be a távozás zűrzavara, a későbbiekről is kaptok fotódokumentet, a fürdőruhás Moby Dick látványától viszont inkább megkíméllek majd titeket. Mindennek van határa.

Ma a hónap első péntekje van, ami collegiumi öregbulit jelent, és ezúttal olyan különleges világnapot, hogy a Repülő Kutató is meg én is el tudunk menni. Ilyesmire ritkán van példa, mert vagy ő nincs éppen itthon, vagy én tanítok szombaton, vagy pedig egyszerűen csak mind a kettőnkben annyira le van merülve az elem, hogy inkább itthon döglünk a laptopjainkkal, és nézzük, hogy a macskák miként pofozzák egymást. Persze amikor azt mondom, hogy öregbuli, az pontosan úgy is van, ezúttal például a tervek szerint pétanque-ot játszunk majd hátul a kertben, amíg teljesen ránk nem sötétedik. Elmúltak már azok az idők, amikor kilenckor másztunk le az Estikébe, és az asztalon táncoltunk kettőig, de semmi gond, ez a világgal jár vele, különben is mindig valami újat kell kipróbálni – azt már tudjuk, milyen felvonszolni magunkat hajnali négykor a pincéből a harmadikra, de azt még nem, hogy milyen pétanque-ot játszani a kertben.

Tegnap amúgy, miután kiörvendeztem magam a szép nekem-új sanzsántüll szoknyámon, pontosan kétszer ettem le, és persze mindkétszer valami olyan izével, ami zsíros/majonézes/szójaszószos volt. Általában nem szoktam olyan holmikat beszerezni, amikre szigorúan rá van írva, hogy csak kézzel moshatók, de ennek nem tudtam ellenállni. Természetesen mindig ezek a darabok azok, amik mágikusan vonzzák a foltokat. Ah, de fárasztó ilyen szorgos divatbábnak lenni, gondoltam magamban, mikor kivacskoltam a komplett szoknyát egy lavoárban, és megcsodáltam a pipipiros levet, amit kiengedett magából. Ezzel a döggel vigyáznom kell a jövőben, mivel mosom össze. (Nyilván meg fogom próbálni, hogyan bírja egy párnahuzatba dugva a mosógépet, mert megvan a határa annak is, mennyire rendeljük alá magunkat a holmijainknak, mint azt a Collier Campbell at Liberty kendőm már olyan jól tudja.)

Mivel egész héten rettenetesen depresszív krimisorozatokat néztem és jegyzeteltem, ma egy határozott fordulattal átnyergeltem Agatha Raisinre, mert az aranyos, fájdalommentes és szintén jegyzetelhető. Szokás szerint persze megint ott tartok, hogy egyre több a jegyzet, és egyre több az ötlet meg a megírandó szöveg, de még előttem a teljes jövő hét, és ezúttal én szabtam magamnak határidőt, ami persze a maga módján rosszabb, mintha más tette volna, mert ezzel lehet alkudozni.

Nix alkudozás, mars melózni.

A hajam amúgy még mindig tart, csodálatos nagy a lakknak az ő csodája.

Új év, új haj, új szemüveg. Jól belekezdtem, mi?

Az egész azzal indult, hogy ha már megjavíttattam a szemüvegemen a csavart, a biztonság kedvéért megvizsgáltattam a szemem is, nem romlott-é a látásom (szerencsére nem), aztán mikor utánaszámoltam, hogy a legfrissebb szemüvegem is 2010-es, csináltattam egy újat. Tudom, nem különbözik sokban a régebbiektől, de hát nem tehetek róla. Istenbizony felpróbáltam vagy húsz keretet, lassúdan haladva a “Legújabb trendek” feliratú faltól a “Modern” és “Elegáns” kereteken át a “Klasszikus”-ig (=izgalmastól és érdekestől a “nagyanyád is ilyet hordana” változatig), teljesen hiába. Nagy bánatomra úgy néztem ki minden kicsit is extra keretben, mint egy titkárnő. Egy pornófilmben. Mielőtt lepippantja a vezérigazgatót és a telefonszerelőt és az informatikust, lehetőleg egyszerre. (Már legalábbis az ismerőseim ilyeneket szoktak mesélni a pornófilmekről. Távoli ismerőseim. Nagyon távoliak.)

Mindenesetre végül kikötöttem egy “nagyanyád is ilyet hordana” keretnél (bár a buszon hazafelé a mellettem lévő széken ült egy idős hölgy, valószínűleg többek nagyanyja, aki olyan rózsaszín flitteres szemüvegkeretben olvasta a Blikket, hogy bármelyik csillámpóni megirigyelhette volna), és amíg a szemüvegem készült, ábrándosan becsámborogtam egy emelettel feljebb a BioHairbe. Végül is volt egy plusz órám, a plázázás nem a szívem csücske, meg egyébként is rámfért egy fodrászlás. És mivel azt mondám a nagyon unott szőke lánynak, ki rámtevé kezét és ollóit, hogy “csak bátran”, hát ez lett belőle. Amúgy ilyen fotókra már csak azért is szükség van, hogy majd mutogathassam, amikor ismét felrobban a hajam (kábé az első mosás után): nédda, így is festhetnék, ha minden reggel áldoznék fél órát a frizurámra.

“Ha már lúd, legyen döglött” alapon felvettem a múltkoriban turkált gyönyörű és értelmetlen sanzsántüll szoknyát is. Az ilyen példányok szoktak feltűnni tökéletes állapotban a végső kiárusításokon, minden darab 300 forint, csak tessék, csak tessék, vigyétek már el, hogy ne maradjon a nyakunkon. Gondolom, azért maradnak ott gazdátlan, mert a turkálók látogatói azt a logikus kérdést szokták feltenni, “hát ezt meg hova vegyem fel”. Ezek a logikus kérdések persze nekem nem jutnak eszembe akkor, amikor turkálni megyek, mert például egy ilyen szoknyát én bárhová felveszek, ha kedvem szottyan: tornacipővel bevásárolni, spanglis cipővel tanítani, bakanccsal kocsmába, mezítláb meg a parkba.

Úgyhogy az ellenség megtévesztése érdekében ma szandállal vettem fel, de házi gyártmányú hosszúlábú madárkás pólóval, hehe. Lehet találgatni, hová megyek.