augusztus 2016 havi bejegyzések

Kezd kicsit elegem lenni ezekből az “embertervez – macska/wyrd/agyrágóbogár végez” partikból, már csak kábé két hetem van extrakurrikuláris dolgokkal marháskodni, és neki is láttam szépen, hogy gatyába rázzam azt a kötetet, amivel a tavalyi nyarat szoptam végig, mert van kiadó, van kiadói szándék, van egy két hét alatt kipofozható szöveg, remek. Hát ehhez képest ma reggel lényegében mindenféle szándék, előzmény és akarat nélkül elkezdtem verset írni, mint egy speeden lévő Sylvia Plath (a gázsütő továbbra sem játszik, nyugi).

Most Adam Dalgliesh versesköteteire próbálok gondolni meg Bohuska felügyelőre, aki egy cserbenhagyásos gázolási ügyet egy olyan vers alapján oldott meg, ami azzal ért véget, hogyaszongya “hattyúnyak, kebel, dob és cintányér,/ miért sírok egyre?”, de az agyrágóbogarak szívósak és kérlelhetetlenek, és eleve vesztésre állok, kurvaélet. Akik a múzsa csókjáról hadoválnak, nyilvánvalóan még nem találkoztak azzal, amikor az embert nem megcsókolja, hanem valagba rúgja a múzsa, esetünkben Erato, mindjárt írok róla is valami anyázósat.

Persze sokkal, de sokkal jobban tenném, ha most gyorsan lejönnék a versírási szerről, és ehelyett kiadható és kiadandó szövegeimet próbálnám nyakonfogni, de fogalmam sincs, hogyan csináljam, amikor úgy pattognak a rímek meg sorok az agyamban, mint egy marék pingponglabda. Valaminek mindenesetre történnie kell, mert az nem megoldás, hogy csak álljak itt a plafonig robbant hajammal, és káromkodjak, mint egy szódáskocsis. Ááááá.

Az alábbiakban következő újracuccolás mottója az lehetne, hogy “bármit meg lehet csinálni, csak nem mindig érdemes”. Emlékeztek erre a ruhára? Nos, ebben a formájában konkrétan a melltartómhoz volt biztosítótűzve, mert másként leesett volna rólam – és igen, muszáj volt melltartót vennem hozzá, pedig ezeknek a ruháknak éppen az a lényege, hogy melltartó sem kell hozzájuk; cupp, úgy megtart, hogy este guminyomokkal van lepve a hátad. Ha nem fogadta volna akkora tiltakozás, hogy szétvágjam a rittyóba, nem szoptam volna vele végig az újragumizás keserveit, de mivel megtettétek, én is megtettem. Szóval tessék, itt a recept arra, hogy mit csináljunk, ha egy gumírozott ruhában elhalálozik a gumírozás. Kitartóknak és pepecselőknek ajánlom, másként inkább mondjatok le a melóról, és vágjátok szét a ruhát a rittyóba.

Mindenekelőtt kihúzgáltam a ruha hátsó részéből a cikcakkvarrással odafogott gumiszálakat, összesen 16 darabot. Az egyik már hiányzott, azt valami mással kellett pótolnom, mindjárt meglátjátok.

Szerencsére egy kivételével a többi mind megvolt, épp csak itt-ott kicsúsztak a varrásból. Vannak olyan ruhák ebből a típusból, ahol nem behúzott gumiszálak vannak, hanem gumicérna az alsó vagy felső szál, amivel a darazsalást rávarrják, de ez szerencsére nem olyan volt. Másik szerencsémre csak a hátuljában volt egy gumírozott betét, nem pedig körbekörbe, azzal jóval többet kellett volna marháskodni. Mindehhez még azt is bele kellett kalkulálnom, hogy a ruha egy mérettel nagyobb a kelleténél, ezt a gumizás szorosabbra vételével akartam megoldani. Ha nem lettek volna meg a gumiszálak, akkor persze másként festett volna az egész (van a lakásban gumicérna, miért az ne lenne), de tételezzük fel, hogy varrógép ugyan rendelkezésre áll, viszont szinte csak hozott anyagból lehet építkezni.

A második lépésem tehát abban állt, hogy egy horgolótű segítségével áthúzkodjam mindegyik gumiszálat a varrás megfelelő helyén, és gondosan odacsomózzam, nehogy kicsússzanak, így ni:

És akkor ugyanezt tizenhatszor.

A legfelső szál helyére egy vastagabb gumifonalat szántam, úgyhogy egyelőre ezeket láttam neki sorra odavarrni a helyükre. Biztos, ami biztos, nehogy átvarrjak csak úgy véletlenül rajtuk, szépen feltűztem őket egy kis kupacba,

aztán uccuneki.

Széles cikcakkal dolgoztam, a gumifonalat jól kitartva, és a végét ugyanúgy rácsomóztam, mint az elejét, nehogy kicsússzon nekem már megint. A színe így nézett ki munka közben, ni, az alsó néhány sor már megvan, a többi még gumírozatlanul lifeg:

És varrtam, és varrtam, és csomóztam, és csomóztam, és tényleg csináljon következőkor ilyet az, akinek hat anyja van.

A legfelső gumiszálat egy keskeny fekete körgumival helyettesítettem, a legeslegfelül lévő gumiházban meg kicseréltem egy rövidebb darabra az elöregedett eredeti gumit, így ni:

Végül pedig a kilógó végeket szépen beigazítottam a legelső képen is jól látható hajtás mögé, és gondosan levarrtam, hogy ne fityegjen ki semmi.

A végeredmény így fest, és tényleg kulimunka volt, de bonyolítatlan kulimunka. Ha esetleg nektek is kilazult a gumírozás a ruhátokból, és van egy órátok elvacakolni vele, tessék, így történik.

Tegnap átmentem némi túrórudiért a kisbótba, aztán bekukkantottam a kisbót melletti mégkisebb bótba, ami Polcos Bazár névre hallgat. (Nem fizetnek nekem azért, hogy linkeljem őket, csak ha esetleg kíváncsiak lennétek rá.) Néha nagyon szórakoztató dolgokat találni, vettem már ott táskát, bizsut, néhány tasakocska röhejesen olcsó kásagyöngyöt, sőt még elragadó csehszlovák gyártmányú szódásüvegeket is, mind a kettőt, ami a boltban volt. Az elsőt ajándékba szántam, de aztán apósom is belelkesedett, úgyhogy neki is vettem egyet hálából, amiért megkereste, hol lehet tekerőcskét kapni erre a szódásüveg-típusra széles e hazában. (Nehogy azt higgyétek, könnyű dolga volt, tutira megérdemelt jutalomba egy saját szódásüveget.) Nyilván a Repülő Kutató is belelkesedett, mert ez így szok történni, a Polcos Bazárban viszont nem volt már több szódásüveg, úgyhogy neki a Vaterán vettem egyet. Mit meg nem teszek én ezért a házasságért.

Na de térjünk vissza a tegnapra, amikor ismét végigbóklásztam az egész üzletet, és találtam egy egészen érdekes táskát, narancssárga meg kék bőrből, jó tágasat, kettő bazi nagy rojttal. Nem az a fazon volt, amibe jól bepasszintható a laptop meg az összes más retyerutyám, kicsit drágálltam is, de azért elnézegettem. A pult mögötti hölgy, mikor látta, hogy a táskát forgatom, odaszólt, hogy ez egy nagyon jó táska, tiszta bőr, ebben egyet is értettünk. Csak hát ez a színkombináció, tette hozzá, ezt nehéz hordani. Képzelhetitek, milyen hülyén néztem vissza rá egy pillanatig, talpig kékbe és narancssárgába öltözve. Végül magam elé emeltem a táskát, hogy teljes assorté pompánkban látsszunk mi ketten, és azt mondám, lehet, hogy nehéz, de nem megoldhatatlan. Akkor pedig derültünk egyet mindhárman, én, a pult mögötti hölgy meg a táska.

Slusszpoén nincs, a táskát nem vettem meg végül, tényleg nem volt laptophordásra megfelelő fazon. Miután viszont hazatotyogtam, belegondoltam abba, hogy a blog harmadik évében még nem szabotáltam magam semmi öltözködésbeli hülyeséggel, és amúgy is csak alig másfél hét van hátra belőle, akár csinálhatnék a végére némi tűzijátékot. Nem kell nagy handabandára számítani, nyugi, de addig üssük a vasat, amíg megvan, szeptembertől úgyse lesz sok időm hülyéskedni. Előre szólok, 24-étől atrocitások várhatók, vértezzétek fel lelketeket, és tegyetek napszemüveget a retinabántalmak elkerülésére.

Addig viszont, ha már eddig is a tarkabarkaságokról esett szó, meg arról, mi mihez passzol:

Az elmúlt napokban fel voltam öltözve. Erre az alábbi bizonyítékokat tudom felmutatni.

És még voltak rajtam többféle holmik is, viszont azokat nem fotóztam, mert a macskák meg borok meg tengerszemek érdekesebbek voltak.

Ma is fel voltam öltözve, erre is van bizonyítékom.

Most viszont élvezni fogom a civilizációt: víz, villany, vécé sorbaállás nélkül, fürdőszoba káddal és tükörrel, ágy, paplan és internet. Ó, és a kanapém. Ez, kéhem, luxus.

A mindennapi túlélés fő trükkje, hogy amikor az élet citrommal kínál, gondolj nagyon erősen a limonádéra aztán keverj magadnak egy martinit. Annak például, hogy nyavalyás módon hajnalban ébredtem, az lett az eredménye, hogy hatra már megszabadultam a hajfestéssel járó büdös pacsmagoktól, és megint olyan színe van a fejemnek, mint egy stoplámpának, hurrá.

Gertrude Stein írta magáról az Alice B. Toklas önéletrajzában, hogy az a fő baja, nagyon erős benne a tehetetlenségi nyomaték és nagyon kevés az iniciatíva, és ha már elkezdett valamit, nagyon nehezen tudja abbahagyni. Mintha csak rólam írta volna. A hajfestés is olyasmi, amit ha egyszer elkezdtél, nehéz abbahagyni, és egyre kevésbé látom reális tervnek a közeljövőre, hogy visszatérjek az eredeti hajszínemhez (=mosogatólé árnyalatú szőke, mostanra már feltehetőleg sok ősz szállal). Már nem csak én szoktam meg a pipirost, de körülöttem mindenki, desőt: a komplett munkahelyem nem is látott még más színben, tán fel sem ismernének nélküle. A fodrászom a múltkor határozottan kijelentette, hogy “ez a vörös te vagy, a szőke meg nem”, ami elég vicces a maga módján. (Juteszembe, be kéne jelentkeznem fodrászhoz is, amíg még ráérek az ilyesmire. Mint az valószínűleg ismert, én ugyan nem vagyok szívbajos, ha a saját hajam kell levágnom, de az sokkal kényelmesebb, ha valaki más söpri össze utána a dzsuvát.)

Ha a hajfestés végeztével már úgyis ott ácsorogtam a fürdőszobában, gondosan törölgetve mindenhonnan a telekomszínű foltocskákat (a szép új zöld felületekre szerencsére nem került egy pötty se), felkentem a képemre is néhány pacsmagot, aztán felöltöztem papagájnak, és visszabújtam szundikálni a kanapémra egy kicsit, mert kifejezetten fáztam. Vagy nem aludtam eleget, vagy jön az ősz, vagy akármi, de tényleg fáztam. Most viszont mindjárt elmegyek macskaeledelért, mert ezek a büdös kis mókusnyuszik határozottan azon dolgoznak, hogy kiegyenek minket a vagyonunkból. Félig üröm, félig öröm, hogy rettenetes módon rákaptak a drágán és kimérve vehető kipöszörőzöttmacska-eledelre, mert azóta nem hajlandóak más száraz papit megenni, viszont teljesen leszoktak a szaftos papiról is, ami ilyenkor nyáron nem a legrosszabb ötlet. Nagyon látványosan hatással vannak egymásra, esetenként már nem is tudni, melyikük kezdte a hülyeséget és marhaságot, most már mindkettő konzekvensen csak a felmosóvödörből hajlandó inni, tehát jelen pillanatban két felmosóvödröt tartunk üzemben, az egyikből a macskák isznak, a másik meg kint van a teraszon, nehogy beleigyanak.

Ach, édesjóistenem, ez a bolond és gyönyörű élet, hunfent, hunlent, holnap parodontológus, csütörtökön fogász, hétvégén meg BorMámorBénye. De most mindenekelőtt macskapapi.

Ma nagyon tarka anyagokkal fogok matatni, ilyen esetekben meg nem árt, ha én magam minél kevésbé vagyok tarkabarka. Mivel ehhez az egyik, a héten megbuherált holmit veszem fel, nesztek újracucc-poszt is hozzá. Ennél egyszerűbb-gyorsabb átalakítás nemigen van, csupán azért teszem fel ide, ha esetleg félnétek attól, hogy belevágjatok ilyesmibe. Egyetlen dologra kell figyelni: a pontos illesztésre a varrásvonalaknál.

Minél rövidebb munka egy átalakítás, annál tovább képes halogatni az ember, vagy legalábbis én. A sokat tologatott átalakítandó holmik között olyanok is voltak bizony, amelyeket időnként előrántottam a “meg kéne varrni végre” kupacból, és felvettem úgy, ahogy voltak, aztán kimostam, visszaraktam, újra előrántottam, és így tovább, holott tényleg csak tíz perc kellett volna hozzájuk. (Meg egy megfelelő színű cérna a varrógépben – a cérna befűzése jellemzően az a nemszeretem feladat, ami miatt leginkább képes vagyok halogatni az efféle tízperces melókat.)

Itt van például ez a puha pamut tunikaféle (kristályokkal!!!), amit igen lökött és gyanús kombinációkban lehetett látni rajtam egyszer-egyszer.

Nyilvánvalóan látszik, hogy roppant gondosan csak kardigánnal voltam hajlandó felvenni.

Miért? Ezért.

Meg ezért, lebbentsük fel a fátylat a röhejes valóságról.

És közben nem kellett vele mást csinálni, mint ezt:

aztán meg ezt:

Tíz perc, mint mondtam. És ugyan továbbra is fogom mindenféle lökött kombinációkban hordani, de nyári vasárnapokon, amikor úgysem hagyom el a lakást, akár magában is. Mint mindjárt meglátjátok.