Minden nap más – mindennap más

Így néztem ki reggel, amikor elindulék egésznapos gombperecemre, hogy eljátsszam, amint én vagyok Herbart dolmányán a vitézkötés.

Hogy megnyugtassalak, a szoknyám mindvégig decensen le volt húzva, itt most csak a piros harisnyámat mutogatom. Csak nektek, csak itt, csak… na, nem csak most. Ezen a képen már elég gyanakvó pofám van, de azt akkor még nem sejtettem, hogy a buszon Fapipa megeszi a ppt-m felét, és összesen fél órám lesz majd, hogy újragyártsak nyolc diát. A képen látható nőszemély persze még azt se tudja (bár sejt efféléket), hogy az összesen tizenhat diáját kilenc lendületes perc alatt fogja ismertetni, mert persze csúszik majd minden, mint a bagolyszar, márpedig nekem gombpereceken az egyik fő szekcióelnöki ambícióm, hogy a mi csapatunk érjen le leghamarabb a büfébe (=fejezzük be órarend szerint az előadásokat).

Hulla vagyok, csak még nem zöldülök. Most van a reggeli pörgés óta az első olyan pillanat, amikor egész seggel ülök valamin, nem csak a szélén csimpaszkodom, hátha ugrani kell, és közben vacsorát is elé kéne állítanom magamnak meg a RK-nak, aki ma bokázik haza Prüccelből, de nem ahakaharohok, pedig úgy korog a gyomrom, mint egy rozmáré.

Mellesleg megjegyzem, hogy a RK-nak Prüccelben leszakadt a korpuszáról az egyetlen gatyája, amit magával vitt a háromnapos útra. Tekintsük ezt afféle szimbóleumnak.

Szép hosszú nap előtt állok, de hagyján, a holnapi is az lesz, a szokásos őszi gombperec most fog ránk szakadni. Nem tagadom, úgy kell az nekem most éppen, mint szar a zsebbe. Derámai állapotomról amúgy mi sem árulkodik jobban, mint hogy minden nap kipintyölöm magam, és minden este összerakom, mit vegyek fel másnap, de már hetek óta ugyanezzel az egy táskával csapatom, pedig aztán tényleg lenne mire lecserélnem, ha volna bennem hozzá enerzsia.

Nem mintha eddig különösképpen decens módon (értsd: ahogyan egy negyvenhét éves főiskolai tanártól és doktorbubától elvárható) öltözködtem volna, de minél közelebb döngetünk a félév végéhez, annál extrémebb lesz kínomban az összhatás. Ma már úgy festek, mint aki egy gombaházikóból mászott elő, és még nincs itt a vége.

Ez itt meglehetőst szokásban van, hát nincs abban semmi meglepő, ha most azt veszem fel, amit csütörtökre válogattam össze, mert minek strapálja magát pluszban az ember. Ez most különösen azért jön jól nekem, mert továbbra is eléggé rottyon vagyok, bár most éppen inkább mentálisan, mint fizikailag. A tünetek persze mindkét esetben azonosak, nyöszörögve fekszem az ágyban, és nem bírok felkelni.

Istenkém, éljük túl valahogy ezt a hetet. Meg a következőt meg a következőt.

A lükék ma reggel felmásztak az asztalra, ahol speciel lett volna libahurka is, de neeem, nekik a paradicsom kellett, hogy bólingozhassanak vele. Nagyon remélem, hogy csak azt az egy darabot csenték el, amit aztán elvettem tőlük, átkozottul nem lennék boldog, ha jövő tavasszal aszalt-rohadt-penészes paradicsomokat találnék valamelyik olyan bútordarab alatt, amit addig nem mozgatok el.

Az időjárás és a hozzá kapcsolódó kellemetességek mostanra teljesen szíjjelverték annak lehetőségét, hogy a napom összes helyszínéhez megfelelő hacukákat bírjak magamra rángatni. Igaz, a kápuctai rétegek megoldást jelentenek valamelyest, de hát akkor is: a lakásban 20 fok van (burzsujok vagyunk, no), az utcán 10, a buszon biztosan több, mint 20 (ezt nem is értem), a munkázóban pedig elvileg 18, de kevesebbnek érződik. A diákok mindenesetre pokrócokba vannak csavargatva, és én ugyan elég sokat gimnasztikázom előadás közben, de nekem sincs melegem, nagyon nincs. Úgyhogy megpróbálok eléggé tarkabarka-őszies cuccokat pakolni magamra, és elsősorban a tanterem hőfokához öltözöm, mert ha már ott is rossz lesz, akkor megette a fene az egészet. Épp tegnap döbbentem rá, hogy kizárólag akkor érzem magam bármennyire is jól, amikor éppen tanítok.

Azért a biztonság kedvéért ma viszek magammal egy kis lélekmelengető leveskét is. Merő véletlenből paradicsomot.

Ezek a képek is egyre rosszabbak, de ezúttal nem a gép a ludas, hanem azok a nyavalyás fényviszonyok. És innen csak lefelé fogunk tartani még egy ideig.

Most jönnek azok a napok, amikor különösképpen azért öltözöm fel, hogy eltereljem a figyelmem a kelletlen és apatikus fejemről. Meg a sötétről.

Azt ugye nem feltételeztétek, hogy ha van egy új bakancsom, nem viszem ki egy próbaútra.

Ma egészen konkrétan egyetlen hallgatónak tartok órá(ka)t, úgyhogy eléggé érthető módon megkíséreltem előkergetni valahonnét a sűrű setét semmiből a neptun meg a levelezőrendszer segítségével, mert még eddigelé sose láttam, oszt ki tudja, létezik-e egyáltalán. Persze tojt rá, hogy én éppen levelezni próbálok vele, úgyhogy végső kísérletként felhívtam az óvodát, ahol ma délelőtt lennie kéne, megvan-é még egyáltalán, vagy hiába fogok felbuszikázni Esztergomba, majd vissza.

Megvolt. Arra persze még sehol sincs garancia, hogy a délutáni órákra is bebokázik, de én ott leszek, az tuti.

*

Na itt tartottunk fél tizenkettőkor. Megírtam a bejegyzést, mentettem a vázlatot, majd elugrabugráltam öltözködni. Már féllábbal a harisnyámban voltam, amikor csengett a telefon. Az óvodából hívtak vissza azzal, hogy izé, hiba van a kréta körül, ez a lány nem az a lány, én egy Rebekát keresek, ez meg egy Nikoletta. Csuhajja, mondtam én, ezek szerint mégiscsak potyára megyek fel Esztergomba, és még gondoltam más szépeket is, de nem verbalizáltam, mert az óvodavezető igazi úrihölgy. Én nem vagyok az. Egy igazi úrihölggyel minden bizonnyal nem esne meg az se, hogy leteszi a telefont, aztán csak bámul, hogy mi ez a mészárszék: véres volt a kezem, a telefon, a harisnyám meg minden, “vvvvvééééér folyik patakokban”, mint a Vadászat című albumon, radai rosseb, hát ez meg mi.

Egy nyavalyás kis pattanást vakartam el idegizgatottságomban a lábamon, attól lett körülöttem minden olyan, mintha Hobó énekelne a fürdőszobámban. Letisztogattam a vámpírkaját, ragtapasz, harisnyacsere, aztán továbbra is uccu neki, mert most már csakazértis elmegyek Esztergomba, rágja meg a fene.

Úgyhogy megyek. Ha máshová nem, szövetboltba, mert most már úgyis mindegy.

Egyre súlyosabb véleményeim vannak az óraátállításokól, ezúttal például semmit se nyertünk a réven, de egy csomót vesztettünk a vámon, reggel nincs nagyobb világosság, este meg… na, az este az speciel tegnap már délután négykor bekövetkezett.

Ma hétre érek haza.

Igern, ezek az idők azok, amikor azért vigyorgok, mert semmi okom nincs rá, de legalább nem lefelé, hanem felfelé görbül a szám.