A lükék ma reggel felmásztak az asztalra, ahol speciel lett volna libahurka is, de neeem, nekik a paradicsom kellett, hogy bólingozhassanak vele. Nagyon remélem, hogy csak azt az egy darabot csenték el, amit aztán elvettem tőlük, átkozottul nem lennék boldog, ha jövő tavasszal aszalt-rohadt-penészes paradicsomokat találnék valamelyik olyan bútordarab alatt, amit addig nem mozgatok el.

Az időjárás és a hozzá kapcsolódó kellemetességek mostanra teljesen szíjjelverték annak lehetőségét, hogy a napom összes helyszínéhez megfelelő hacukákat bírjak magamra rángatni. Igaz, a kápuctai rétegek megoldást jelentenek valamelyest, de hát akkor is: a lakásban 20 fok van (burzsujok vagyunk, no), az utcán 10, a buszon biztosan több, mint 20 (ezt nem is értem), a munkázóban pedig elvileg 18, de kevesebbnek érződik. A diákok mindenesetre pokrócokba vannak csavargatva, és én ugyan elég sokat gimnasztikázom előadás közben, de nekem sincs melegem, nagyon nincs. Úgyhogy megpróbálok eléggé tarkabarka-őszies cuccokat pakolni magamra, és elsősorban a tanterem hőfokához öltözöm, mert ha már ott is rossz lesz, akkor megette a fene az egészet. Épp tegnap döbbentem rá, hogy kizárólag akkor érzem magam bármennyire is jól, amikor éppen tanítok.

Azért a biztonság kedvéért ma viszek magammal egy kis lélekmelengető leveskét is. Merő véletlenből paradicsomot.

Ezek a képek is egyre rosszabbak, de ezúttal nem a gép a ludas, hanem azok a nyavalyás fényviszonyok. És innen csak lefelé fogunk tartani még egy ideig.