Így néztem ki reggel, amikor elindulék egésznapos gombperecemre, hogy eljátsszam, amint én vagyok Herbart dolmányán a vitézkötés.

Hogy megnyugtassalak, a szoknyám mindvégig decensen le volt húzva, itt most csak a piros harisnyámat mutogatom. Csak nektek, csak itt, csak… na, nem csak most. Ezen a képen már elég gyanakvó pofám van, de azt akkor még nem sejtettem, hogy a buszon Fapipa megeszi a ppt-m felét, és összesen fél órám lesz majd, hogy újragyártsak nyolc diát. A képen látható nőszemély persze még azt se tudja (bár sejt efféléket), hogy az összesen tizenhat diáját kilenc lendületes perc alatt fogja ismertetni, mert persze csúszik majd minden, mint a bagolyszar, márpedig nekem gombpereceken az egyik fő szekcióelnöki ambícióm, hogy a mi csapatunk érjen le leghamarabb a büfébe (=fejezzük be órarend szerint az előadásokat).

Hulla vagyok, csak még nem zöldülök. Most van a reggeli pörgés óta az első olyan pillanat, amikor egész seggel ülök valamin, nem csak a szélén csimpaszkodom, hátha ugrani kell, és közben vacsorát is elé kéne állítanom magamnak meg a RK-nak, aki ma bokázik haza Prüccelből, de nem ahakaharohok, pedig úgy korog a gyomrom, mint egy rozmáré.

Mellesleg megjegyzem, hogy a RK-nak Prüccelben leszakadt a korpuszáról az egyetlen gatyája, amit magával vitt a háromnapos útra. Tekintsük ezt afféle szimbóleumnak.