Ma egészen konkrétan egyetlen hallgatónak tartok órá(ka)t, úgyhogy eléggé érthető módon megkíséreltem előkergetni valahonnét a sűrű setét semmiből a neptun meg a levelezőrendszer segítségével, mert még eddigelé sose láttam, oszt ki tudja, létezik-e egyáltalán. Persze tojt rá, hogy én éppen levelezni próbálok vele, úgyhogy végső kísérletként felhívtam az óvodát, ahol ma délelőtt lennie kéne, megvan-é még egyáltalán, vagy hiába fogok felbuszikázni Esztergomba, majd vissza.

Megvolt. Arra persze még sehol sincs garancia, hogy a délutáni órákra is bebokázik, de én ott leszek, az tuti.

*

Na itt tartottunk fél tizenkettőkor. Megírtam a bejegyzést, mentettem a vázlatot, majd elugrabugráltam öltözködni. Már féllábbal a harisnyámban voltam, amikor csengett a telefon. Az óvodából hívtak vissza azzal, hogy izé, hiba van a kréta körül, ez a lány nem az a lány, én egy Rebekát keresek, ez meg egy Nikoletta. Csuhajja, mondtam én, ezek szerint mégiscsak potyára megyek fel Esztergomba, és még gondoltam más szépeket is, de nem verbalizáltam, mert az óvodavezető igazi úrihölgy. Én nem vagyok az. Egy igazi úrihölggyel minden bizonnyal nem esne meg az se, hogy leteszi a telefont, aztán csak bámul, hogy mi ez a mészárszék: véres volt a kezem, a telefon, a harisnyám meg minden, “vvvvvééééér folyik patakokban”, mint a Vadászat című albumon, radai rosseb, hát ez meg mi.

Egy nyavalyás kis pattanást vakartam el idegizgatottságomban a lábamon, attól lett körülöttem minden olyan, mintha Hobó énekelne a fürdőszobámban. Letisztogattam a vámpírkaját, ragtapasz, harisnyacsere, aztán továbbra is uccu neki, mert most már csakazértis elmegyek Esztergomba, rágja meg a fene.

Úgyhogy megyek. Ha máshová nem, szövetboltba, mert most már úgyis mindegy.