Ezen a szép bécsi tavaszon, midőn tegnap is az ígéret ellenére újabb vízszintes havazások bántottak minket, Mary Poppinsra hasonlítok leginkább. Igaz, csak abban, hogy szél hozott, és az is fog elvinni.
Úgy értem, most mingyá. Este már a buksifejű macskámmal leszek és nyafogóruhában. Mindenképpen nyafogóruhában.
“Puskát kellett volna hoznunk, bazmeg”, mondták a Ponyvaregényben. Nos, nekem kesztyűt, nagykabátot, alsószoknyát, bundabugyit, gyapjúharisnyát meg vastag pulcsit kellett volna hoznom, és a bélelt lakkbakancsomat, ami nem ázik át. Bécs tegnap olyan időjárási viszonyokat mutogatott nekünk, amilyeneket én még idén nem láttam, és ma ugyan nem várható eső, havas eső, havazás és hódara (tegnap mind volt), de az orkán erejű szél megmaradt.
Mindezek mián tegnap csokitortát ettem. Kétszer is.
Ja, meg elmentem turkálni. Ha majd otthon vagyok, tartok róla beszámolót is, de az csak holnap lesz (mármint a hazamenetel), és addig én még legalább háromszor kockára fagyok. Mindehhez tegnap a mindenévszakos gombolóska cipőm teljesen átázott, vizes zokniban és harisnyában cuppogtam át a napot, és az ilyenkor elvárható módon a hideg dunctban lett a lábujjamon egy vízhólyag, majd ki is durrant.
Még mindig innen szép nyerni, de egyre gyanakvóbb vagyok ezzel a várossal szemben. Attól tartok, nem szeret engem.
Úgy jártunk, lelkecskéim, hogy tegnap reggel még ezt bámultam,
tegnap este már ezt,
közben meg eljöttem Bécsbe.
Én megyek körbe, mint a ringlispíl, a tavasz meg mindenhol belerobban a képembe. Galéria!
Szombati tancsinap iiinnndul.
Ez itt még az irodai pöszmögés félórája, de lesz ez így se!
(Házimaszogósban vagyok, és ezen nincs is szándékom változtatni a mai nap folyamán – mert megtehetem, azért! – a házimaszogósaimat meg mind ismeritek, úgyhogy inkább sztorizom egyet helyette.)
Bevezetésként előrebocsátanám, hogy a húgom és én egyaránt rendelkezünk egy-egy PhD-val valamint egy-két-há-több megjelent kötettel per kopf, szerkesztési és korrektúrázási munkálataink száma pedig légió, pláne ha a szakdolgozókat is belevesszük, ay mi madre. Ezek alapján nagyjából feltételezhető rólunk, hogy tudunk a) írni, b) olvasni, c) szövegeket értelmezni, akár írjuk, akár olvassuk azokat. Haha. Ahogy azt Móricka elképzeli.
Mikor tegnap elrobogtam az oviba, hogy aztán továbbrobogjak oktatni, ott hagytam Rétyusának az asztalon egy cetlit használati utasítással Maci kajájához meg az embervacsorához. Ezt a cetlit, ni:
(Külön felhívom a figyelmet a jegyzettömb származási helyére. Itt a házban ilyesmikkel van tele a padlás. Az Ivy League egyetemek nevével stemplizett golyóstollakat legalább nem én hozom ebbe a kuplerájba.)
Na mármost amikor hétkor hazaértem, Maci jóllakottan és barátságos pislogással fogadott, az asztalon mécsesek voltak, a laptopból bossa nova szólt, a húgom pedig biztosított arról, hogy mindjárt kiolvad a csirke meg a rizs is. Mire én, wut? Nos, pusztán csak a poén kedvéért történhetett (a zuniverzumnak egészen borzasztó humorérzéke van), de a hűtő polcán is volt ázsiai csirke meg előfőzött rizs, meg a fagyasztó alsó polcán is.
Ma is rizses csirkét eszünk. Meg holnap is.
Az őtözködősbloggeri lét diszkrét bájának egyik fontos eleme, hogy azok között, akik élőben is látnak például egy vasárnapi és egy csütörtöki napon, majdhogynem nulla az átfedés. (Maci, valljuk be, most nem sokat számít.) Úgyhogy ugyanazt a ruhát viszonylag gyors egymásutánban felvehetem kétszer, egy újszülöttnek úgyis minden vicc új.
Az olvasóközönség tiszteletére viszont (nem azért jártok ide, hogy unatkozzatok) átcibáltam a holmijaimat az egyik batár nagy táskából a másikba. Igaz, most meg majd az lesz a nehézség, hogy ebből mikor fogok átpakolni egy újabba.
Innentől a hét végéig ez lesz, fel-le-fel-le: tegnap este beesett a RK, ma reggel már elfutott, holnap a húgom fogja csinálni ugyanezt, cserébe valamikor péntek éjjel megint visszaérkezik a RK, aztán vasárnap ismételten Bécsbe távozik, de ezúttal engem is visz magával.
Mindeközben én holnap estig leadom a bírálatokat, kitöltök regisztrációs lapokat meg kérdőíveket, még a héten két napom lesz Esztergomban tancsitancsi, és óvodába is megyek holnap délelőtt, amihez pluszban el kell olvasnom egy dokumentet (ne is kérdezzetek). Most viszont mindenekelőtt felgyűröm a ruhám ujját, és nekiugrom a vendégszobának, mert jelenleg az a legromosabb az egész lakásból, holnap este pedig alvóvendég is lesz bele.
Zajlik, na.
Jupitel pöcséle, hát hogy nézek ki már megint, édesjóanyám.
Csak hogy ízelítőt kapjatok az őtözködős bloggerek glamúros életéből: az égegyadta világon semmi késztetésem nincs lecserélni batár nagy táskámat egy másik (feltehetőleg épp akkora batár) táskára, mert az elmúlt hetekben megszoktam, hogy melyik zsebben milyen aprószart tartok. Mivel viszont én még a régi iskola híve vagyok*, ha piros táskával megyek, muszáj, hogy legyen rajtam valami piros. Ecce sapi.
* Az új iskola, ahogy elnéztem, úgy gondolja, hogy a táska inkább legyen a) márkás, b) használhatatlan, c) véletlenszerű színű. Legjobb, ha ezt a három kritériumot egyszerre sikerül teljesíteni, azért, mittomén, bónuszpontok járnak a trendi nézőközönségtől.
Hazudnék, ha azt mondanám, remekül vagyok, de nyilván ilyenkor van leginkább szükség arra, hogy az ember lánya akár a saját fülénél fogva is kiráncigálja magát az apátiából. Márciusban általában ideges vagyok, idén csak nyűgös meg nyomott, így hát minden kapaszkodóra szükség van, legyen az akár a ház előtt a virágzó fosókaszilva-bokor,
akár Csiriz úr, akinek annyira hiányzik a Fapapucs Futam, hogy hajnali ötkor kell rohangálni vele meg a lézerpointerrel, aztán persze egész délelőtt szunyál utána,
akár kenyérsütés vagy bármi más.
Én ugyan a mai napot azzal múlatom, hogy felváltva veszek kézbe takarítóeszközöket és OTDK-dolgozatokat (amikor az egyikből elegem van, jöhet a másik), de tegnap is őtözködős blogger voltam, aki azzal fotózta le magát a városba menetel előtt, hogy “egyszer kelljen, s jó, ha van”.
Ez az olajzöld motorosdzseki valószínűleg repülni fog, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember majdnem-de-nem-egészen holmikat hordjon, pláne ha tele a szekrény tuti-tuti-tuti holmikkal. A bazi nagy virágos ruhát viszont megtartom.
Végül nekiduráltam magam, felöltöztem emberek közé való holmiba, és lementem a zsibire. Venni nem vettem semmit, de csavarogtam egy nagyot, tavaszit.
Tiszta egek, kitakarított nappali, gatyába rázott hűtő meg egy folyton fésült Csiriz úr, plusz itt-ott virágok. Vasárnap, március.
(Frissített bejegyzés, első változata egy héttel ezelőtti.)
Március 12.
Amíg én a háztartásommal múlattam a szárnyas időt (díszpárnahuzatok mosása meg egyéb disznóságok, például a komplett hűtő kipakolása és kipucolása, aztán visszarakodása), ti szerencsére eldöntöttétek helyettem, hogy milyen átalakítással játsszak a továbbiakban. Az 52-es méretű virágos ruha nyert, mégpedig 68,18%-kal, ami elég sok ahhoz, hogy ennek fussak neki.
Gyerekek, amikor én azt mondtam, hogy ez bazi nagy, nem túloztam.
Hm, ez még nem ad elég jó képet arról, hogy mekkora.
Hm, még ez se. Na akkor próbáljunk meg túllépni a szokásos kereteken!
Azt hiszem, most már látszik-forma, mekkora valójában, ugye? 😀 Mint mondani szoktam, innen szép nyerni.
(Folyt. köv. Remélhetőleg még máma, de garanciát nem tudok adni semmire, mert vad takaríthatnék tört ki rajtam, és ez olyan ritka jelenség, hogy inkább nem ülök le egy sarokba megvárni, amíg elmúlik. Ki tudja, mikor lesz újra ilyenem.)
Március 18.
Kezdjük azzal, hogy tadáááá!
Valójában nem történt olyan sok minden a ruhával, mint hittétek volna. Leginkább az ujját kellett megoldani, márpedig ennek olyan vicces ujja volt, amit piszok könnyű átalakítani. Látjátok?
Miután az ujját-derekát bevettem (ez mind ugyanabból a lendületből történt, egyetlen nyissz, egyetlen varrásvonal, a legfelső fodorból kellett még kivágnom a fölösleget.
Ide kerültek a ZSEBEK!
Ez továbbra is egy bazi nagy virágos ruha, nem is akartam belőle kicsike ruhát csinálni, mert én így szállok le a bicikliről. Sálálá.
Voltam piacon, volt macihagyma is. Természetesen hoztam belőle, Maci pedig azonnal benyújtotta rá az igényét. Sajnos azt nem tudtam lefotózni, amint a konyhapultba kapaszkodik a mellső tappancsaival, és vadul nyávog a pulton csücsülő medvehagymára, de a nyávogás végeredményét igen.
Piszok rossz cicamama vagyok, előbb-utóbb mindegyik a fejemre nő.
Elhánytam valahová az “In a few beers I’ll be Irish” rucikámat, amit kizárólagosan Patrik napján szoktam felvenni, úgyhogy dühömben előkotortam az archív képeket róla.
Hm, azt hittem, többször is volt rajtam, de úgy fest, hogy nem.
Ha megtalálom, természetesen felveszem. Feck.
Vannak azok a napok, amikor az ember húsz percig is ott áll fejjel a szekrényben, kiveszi, felpróbálja, visszateszi, de még mindig nem klappolnak a dolgok. Ez általában a végére se áll össze teljesen, ma is csak ez a maximum, amit össze tudtam hozni.
Mondanám, hogy itt vagyok ünneplőbe öltözve, de ez speciel nem igaz,
viszont még így is jobban nézek ki, mint ahogy érzem magam. (A kokárda természetesen vadonatúj. Már megint eltettem a régit Egy Jó Helyre, valószínűleg a hétvégén majd meg is találom. Na de mire van az embernek horgolófonala meg jól bevált virágocskareceptje, ugye.)
Azt amúgy azért mondom, hogy jobban nézek ki, mint ahogy érzem magam, mert tegnap délután elkezdte facsargatni a belső részeimet az anyatermészet. Nem is nagyon voltam jó másra ezen túl, mint bevenni egy Cataflamot (még találtam egyet a táskámban), aztán aludni. Maci még megkapta a vacsoráját, aztán elhelyezkedtünk a futonomon, és bevertük a szunyát.
Ennek örömére éjfél után egy kevéssel ébredtem újra, és nem állítanám, hogy fitt voltam és friss és capkodósz, de ébren voltam, úgyhogy idegesíteni kezdtek a hűtőben lévő, döglődő banánok. Nálam az ilyesminek sosincs jó vége, ezúttal is csak röpke másfél óra kellett ahhoz, hogy előálljon ez:
Ha már úgyis ott voltam a konyhában, belehajintottam a crockpotba azt az egész csirkét, amit a tegnap reggeli elmezavar idején vettem a bótban, aztán ismételten elvonultunk aludni Macival, aki természetesen szintén felébredt, és ő még nálam is inkább ébren volt, úgyhogy le kellett fárasztani a lézerpointerrel.
Ma reggel összeciheltem magam, levonultam a piacra, és vettem némi nemzetiszín etvaszt. Nem volt valami extra piac, szél is volt meg az eső lába is lóg, plusz szerda van, ünneppel súlyosbítva, de legalább vettem valamit, no.
Szóval így fest itt a mi tájainkon az idei Idus, énnekem meg továbbra is ott ül a nyakamon egy csomó dolgozat, de az a gyanúm, most nekilátok további Cataflamokat keresgélni, és megint alszunk egy kört Macival.
Ha elfogy a benzinetek, üljetek át egy másik kocsiba. Az enyém erősen fogyóban van.
A mai napra eredetileg itthonmaszogást terveztem dolgozatok olvasgatásával meg más efféle kellemetlenségekkel, de az OTDK környékén úgy felkúrták az agyam, hogy muszáj járnom egyet. (A legkevesebb az volt, hogy le lettem nemecsekezve.)
El is megyek a bótba. Holnap úgy sincs bót. Nekem meg elfogyott az élesztőm.
(Igen, ezeknek a cuccoknak tényleg ilyen színe van, talán napfényben kicsit melegebb.)
Ímé, alulírott, amint teljes lilakápuctai pompájában éppen kerekasztal-beszélgetést moderálni igyekszik a “hol volt az én normális eszem” szellemében. Ezt nemhogy a nyakamba sózták volna, de én találtam ki, tök egyedül.
Hol volt az én normális eszem.
Jó, még jön erre blézer-sapka-sál-táska, de az nem javít rajta, higgyétek el.
Teli tálka, telihold, teli alkony, teli naptár. Lassan előbújó virágok a sétálóutcán, akkor fotóztam, amikor eltalpaltam Poci urnájáért. Mackó, aki ezen a héten igazán kiérdemelte a Csiriz nevet. Teli fonalas kosár, macskaszőrrel teli szőnyeg. Az egyik legjellemzőbb viszont az a képernyőfotó az időkép kamerájáról péntek este hétkor, amikor a tavaszi esőzuhogás közepette az épületben már senki sem volt, csak a portás meg én, és ha ránéztek a képre, még azt is pontosan láthatjátok, melyik két ablak mögött van az irodám.
Szóval csak a megszokott, vagy legalábbis semmiféle szempontból nem szokatlan finomvegyes.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 