Az én családom piszok jó terep lenne egy számmisztikusnak, a húgom és köztem lévő korkülönbség például miccre pontosan három év, három hónap és három nap. Emellett pedig (azt az állapotot tekintve, amikor ezt összeszámoltam – azóta már sokan meghaltak, nem mintha ez valójában számítana bármit is), négyen születtek valamelyik hó hetedikén és hárman a hét valamely többszörösén (egy valaki 14-én, kettő pedig 21-én).
Szeptember 7-én speciel apámnak van a születésnapja, ma lenne hatvankilenc. Kerek évfordulókban nem vagyok jó, a szögletesekben annál inkább, úgyhogy valószínűleg jövőre nem kapok majd olyan érzelmességi rohamot, mint most. Az én érzelmességi rohamaim persze éppen olyan szögletesek, mint az évfordulók, amelyekhez kapcsolódnak, most is csak ülök itt, és arra gondolok, hej te Karcsi, de elbasztad, sose volt neked jó az, ami éppen előtted volt, hanem mindig valami több kellett, honnan is ismerős ez, na ugye, a francba, lebuktam. Lebuktunk. A húgom se jobb.
Apám nem volt kedves ember – vicces volt, okos, művelt, kreatív, és úgy tudott konfabulálni, hogy attól holtan estek le a csalogányok, de kedves, na az nem. Mindehhez egy bizarr biciklibalesetből kifolyólag nem látott az egyik szemére semmit (ezt szó szerint), és a másikkal is mindig az ágak hegyére kancsalított ahelyett, hogy az orra elé nézett volna (ezt szó szerint és képletesen is). Sose fogom elfelejteni neki azt a másfél órás vonatutat valamikor a nyolcvanas évek elején, ami alatt mindvégig elragadtatottan beszélgetett egy mokány kis barna vasgyúróval, akit ott ismert meg öt perce, és eközben ott ült mellette semmibe véve a két sápadt, szőke lánya – az egyik éppolyan sértődékeny és ágak hegyére kancsalító és tudáséhes, mint ő, a másik meg éppolyan vakmerő és nagypofájú és tudáséhes, mint ő. Karcsi, ezt már sose tudtam megbeszélni veled rendesen, mert mire eljutottunk volna odáig, már felnőttem annyira, hogy hülyén érezzem magam attól, hogy ilyen piszlicsáré ügyeket hánytorgassak fel, és az ilyesmik úgyis mindig csak akkor kerültek elő, amikor valamelyikünk annyira berúgott, mint az albán szamár, ami esetünkben végképp reménytelenné tette az értelmes kommunikációt. Most persze ennek nincs már semmi sportértéke, úgysem tudsz válaszolni, de én a jövő hónapban leszek negyvenhárom, úgyhogy úgy érzem, akár ki is oszthatom azt a nálam tíz évvel fiatalabb nyikhajt, aki te voltál ott azon a vonaton a nyolcvanas évek elején. Karcsi, te vakegér, sose vetted észre, hogy neked tulajdonképpen két fiad van? Hát persze hogy nem.
Valamikor pár héttel ezelőtt a húgom elment a temetőbe, ahol apám fekszik, és ahol állíttatott a feje fölé egy szép kopjafát, mert a húgom sokkal kedvesebb ember, mint én, én nem járok temetőkbe, úgysincs ott, akit gyászolnék, az valahol másutt van. A húgom vitte magával mind a három gyerekét is, és miközben apám végre nyugodtan feküdt ott lent, a temetőben vidáman kurjongatott és rohangált a három unokája, mind a három lány. Ezt, azt hiszem, tekinthetjük afféle szimbóleumnak.
Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy milyen keményszívű asszonyállat vagyok: én bizony kétszer sírtam el magam, mialatt ezt a bejegyzést megírtam. Hiába, no, mondtam, hogy az én érzelmességi rohamaim ilyen szögletesek.
Az sors jogos büntetése gyanánt pedig, mire megírtam ezt a bejegyzést, szépen elvették az internet, és nem is adták vissza mostanáig. Ezt, azt hiszem, úgyszintén tekinthetjük afféle szimbóleumnak.
