RSS

6/7 – Kopjafa

07 Sze

Az én családom piszok jó terep lenne egy számmisztikusnak, a húgom és köztem lévő korkülönbség például miccre pontosan három év, három hónap és három nap. Emellett pedig (azt az állapotot tekintve, amikor ezt összeszámoltam – azóta már sokan meghaltak, nem mintha ez valójában számítana bármit is), négyen születtek valamelyik hó hetedikén és hárman a hét valamely többszörösén (egy valaki 14-én, kettő pedig 21-én).

Szeptember 7-én speciel apámnak van a születésnapja, ma lenne hatvankilenc. Kerek évfordulókban nem vagyok jó, a szögletesekben annál inkább, úgyhogy valószínűleg jövőre nem kapok majd olyan érzelmességi rohamot, mint most. Az én érzelmességi rohamaim persze éppen olyan szögletesek, mint az évfordulók, amelyekhez kapcsolódnak, most is csak ülök itt, és arra gondolok, hej te Karcsi, de elbasztad, sose volt neked jó az, ami éppen előtted volt, hanem mindig valami több kellett, honnan is ismerős ez, na ugye, a francba, lebuktam. Lebuktunk. A húgom se jobb.

Apám nem volt kedves ember – vicces volt, okos, művelt, kreatív, és úgy tudott konfabulálni, hogy attól holtan estek le a csalogányok, de kedves, na az nem. Mindehhez egy bizarr biciklibalesetből kifolyólag nem látott az egyik szemére semmit (ezt szó szerint), és a másikkal is mindig az ágak hegyére kancsalított ahelyett, hogy az orra elé nézett volna (ezt szó szerint és képletesen is). Sose fogom elfelejteni neki azt a másfél órás vonatutat valamikor a nyolcvanas évek elején, ami alatt mindvégig elragadtatottan beszélgetett egy mokány kis barna vasgyúróval, akit ott ismert meg öt perce, és eközben ott ült mellette semmibe véve a két sápadt, szőke lánya – az egyik éppolyan sértődékeny és ágak hegyére kancsalító és tudáséhes, mint ő, a másik meg éppolyan vakmerő és nagypofájú és tudáséhes, mint ő. Karcsi, ezt már sose tudtam megbeszélni veled rendesen, mert mire eljutottunk volna odáig, már felnőttem annyira, hogy hülyén érezzem magam attól, hogy ilyen piszlicsáré ügyeket hánytorgassak fel, és az ilyesmik úgyis mindig csak akkor kerültek elő, amikor valamelyikünk annyira berúgott, mint az albán szamár, ami esetünkben végképp reménytelenné tette az értelmes kommunikációt. Most persze ennek nincs már semmi sportértéke, úgysem tudsz válaszolni, de én a jövő hónapban leszek negyvenhárom, úgyhogy úgy érzem, akár ki is oszthatom azt a nálam tíz évvel fiatalabb nyikhajt, aki te voltál ott azon a vonaton a nyolcvanas évek elején. Karcsi, te vakegér, sose vetted észre, hogy neked tulajdonképpen két fiad van? Hát persze hogy nem.

Valamikor pár héttel ezelőtt a húgom elment a temetőbe, ahol apám fekszik, és ahol állíttatott a feje fölé egy szép kopjafát, mert a húgom sokkal kedvesebb ember, mint én, én nem járok temetőkbe, úgysincs ott, akit gyászolnék, az valahol másutt van. A húgom vitte magával mind a három gyerekét is, és miközben apám végre nyugodtan feküdt ott lent, a temetőben vidáman kurjongatott és rohangált a három unokája, mind a három lány. Ezt, azt hiszem, tekinthetjük afféle szimbóleumnak.

Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy milyen keményszívű asszonyállat vagyok: én bizony kétszer sírtam el magam, mialatt ezt a bejegyzést megírtam. Hiába, no, mondtam, hogy az én érzelmességi rohamaim ilyen szögletesek.

Az sors jogos büntetése gyanánt pedig, mire megírtam ezt a bejegyzést, szépen elvették az internet, és nem is adták vissza mostanáig. Ezt, azt hiszem, úgyszintén tekinthetjük afféle szimbóleumnak.

 
7 hozzászólás

Szerző: be 2018/09/07 hüvelyk ősz

 

7 responses to “6/7 – Kopjafa

  1. Kriszti

    2018/09/07 at 20:09

    “Borzongva csúszott közelebb az ablakhoz, és elpárásodott a szeme. Matula fehér haját látta meg először, bort az asztalon, aztán kezét, amelyet felemelt, mintha valakit fenyegetett volna, és énekelt, egészen mást, mint amit a rádió zümmögött:
    …Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt,
    verd meg vele a temetőt…
    Mert káros az minden szépnek,
    minden épnek…
    A fehér fej meghajolt, a kéz az asztalra esett, a rádió elhallgatott és Gyula alig tudott kiszabadulni a bűvöletből.”

     
  2. vica57

    2018/09/07 at 22:28

    Mindig rettentő dühös leszek, amikor ilyen értetlen, a sóvárgó gyerekükre oda nem figyelő szülőkről olvasok, vagy ilyesmit látok…
    És nem, nem tudom őket sajnálni, meghatódni, ha 77* meg is haltak.

    Dehogy vagy te keményszívű.

     
    • mák

      2018/09/07 at 22:32

      Nézd, hazugság lenne azt állítani, hogy mindig így történt, sőt. De azért erre az esetre nagyonis emlékszem, pedig már több mint harmincöt éve.

       
      • vica57

        2018/09/08 at 05:35

        Sajnálom, ha megbántottam az érzékenységedet.
        Tegnap valami lehetett a levegőben, mert egyrészt így fogalmaztam (amit írtam, igaz, csak többnyire megtartom magamnak az ilyen kifakadásokat, mert tudom, hogy a gyereknek akkor is a szülője volt az elhunyt, ha hasonló sebeket okozott), másrészt kiposztoltam a facéra egy mérgelődést, nyilvánosra (zárt baráti körben szoktam inkább), továbbá az este jól összerúgtam valakivel a port egy zárt csoportban, személyeskedni kezdtem, ami igazán elvétve fordul elő, általában nem izgat, hogy az enyém legyen az utolsó szó, simán abbahagyom a vitát bármely pillanatban.

        Ami a gyerekeket illeti: énrám mindig figyeltek a szüleim, mindkettő, és el se tudtam képzelni, hogy más is lehetséges, amíg magam nem láttam a saját szememmel a sógornőimet. A gyerekeink pár év eltéréssel hasonló korúak, és mindketten laktak nálunk huzamosabb ideig, Az egyik egy kislánnyal, a másik egy lány-fiú párossal. A kislány anyjával kettesben ültünk egy szobában, én olvastam, ő kézimunkázott, a gyerekek játszottak. Annyira nem figyelt oda a lányára, hogy végül szegényke már hozzám jött oda, ha pl. inni kért vagy bármi egyebet akart, mondjuk cipőt megkötni.
        Ez az én fiamnál teljességgel elképzelhetetlen lett volna.
        A másik sógornőmnek is voltak hasonló húzásai, még durvábbak is, erősen megkülönböztette a kisfiát a lánya kárára.

        Szóval: nagyon sajnálom, elnézésedet kérem.

         
        • mák

          2018/09/08 at 05:39

          Jaj, nem, nem bántottál meg. Épp csak attól tartottam, hogy én rajzoltam egy túlságosan is egyoldalú képet a gyermekkoromról meg apámról.

           
  3. retyusa1

    2018/09/08 at 20:33

    Khm… kimaradt a történetből: a kopjafa úgy elbújt valahol abban a temetőben, hogy csúfos félórányi keresgélés után végül nagy nehezen összebugyulál őket, be a kotló alá oszt huss, épp elég volt. Háát, jól kinézünk!

     

Mondd csak!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

 
%d blogger ezt kedveli: