A romlás és elhanyagolódás olyatén Mariana-árkába érkeztünk, feleim, hogy ma csak azért pintyöltem ki magam és válogattam nagy műgonddal ruhákat a korpuszomra, mert elvánszorgunk az Ikeába, átvenni a dolgokat, amiket megrendeltem onlány. Ott-tartózkodásunk nyilván egy kétperces etűd lesz arcbugyiban a csomagkiadó pultnál, és mehetnék akár pizsiben is, mert az se érdekelne senkit.
Délután viszont végre beblogolom a vécét. (Istenkém, ez milyen hülyén hangzik…)
Ma tényleg csak azért kaptok rólam fotót, hogy demonstráljam, milyen az, amikor a hajam nekilát ledobni a fodrász láncait, mert amúgy kábé úgy festek, mint az országút. Egy elhasználtabb fajta országút.
Cserébe viszont az alkony roppantul pofás volt,
a hajnal pedig ugyancsak,
és előbb-utóbb elfogynak a festékeim is, újakat meg egyelőre nincs szándékomban venni, hurrá.
Mivel az én életem még mindig a festékes pemzlik és más efféle hülyeségek körül forog, pont úgy nézek ki, amint ami ilyenkor elvárható, és amíg nem jutok a harminc párhuzamos projekt valamelyikének végére, azokat se tudom bemutatni. Közben meg elzártuk a vizet is, mert a fürdőszobai csappal muszáj kezdeni valamit, mielőtt nemhogy egy fremen család, de egy komplett fremen falu egész évi vízkészletének a nyakára hágunk. Ez persze a festést is hátráltatja, úgyhogy általánosságban is áááá.
Summa summárum, mára inkább beküldöm Pocit. Kicsit elmosódott a lelkem, mert éppen ugrani készül.
Gondolom, ki tudjátok találni, hol jártam.
A dolgok amúgy, csak mondom, akkortól lettek véglegesen elbaszarintva, amikor anno bevallottam Líviának, hogy én egyetemen tanítok. Azóta hiába mondom, hogy “csak bátran!”, mindig roppant decens lufikat nyír belőlem.
Sebaj, ez is csak az első mosásig tart. Vagy addig se.
Na ugyan hányan mondhatják ábrándosan, amikor kibámulnak július 19-én a vigasztalanul zuhogó esőbe és a 18 fokba, hogy “Ah, mintha csak gyermekkorom nyaralásait látnám.”
A cuki időjárási körülményeknek (meg feltehetőleg az évek óta spájzolt festék megváltozott tulajdonságainak) köszönhetően a budi mázolása fele olyan lassan szárad, mint kéne. Mit ne mondjak, kissé nyűgös vagyok ettől, én még ma be akartam fejezni vele a melót.
Most viszont muszáj elmennünk hetibevásárolni, akár esik, akár nem.
Ma ugyan annyit fogok őtözködni, mint egy bálhercegnő*, de inkább azt mutatom meg nektek, min mesterkedem most.
Ez a budi, most éppen. Mámorítóan ronda, nem?
Mire befejezem, kevésbé lesz ronda, viszont valahol félúton lesz egy vidéki művház és egy mexikói bordély mellékhelyisége között. Ne rágjátok le lábatokat izgalmatokban, majd úgyis bemutatom teljes ordenáré tarkaságában…
* Itthoni klepetyusban kezdtem, majd jött az utcai totyogós a boltig, ezután következik ismét a tegnapi festékes izé, majd a munka végeztével lecsiszatolom magam, és indulunk vacsorázni barátokkal. Ez minimum négy.
Festékfoltos gatya, check. Festékfoltos tunika, check. Törött talpú (és festékfoltos) tornacipő: check. Banditakendő a fejemre: check.
Szerintem mindenki jobban teszi most, ha fedezékbe vonul.
Komolyan szégyellem a pofámat, amiért olyan luxusproblémáim vannak most, hogy nem megy az írás, le kellett mondanom egy augusztusi kolozsvári programot (folyóirat-lapszám bemutatója, meglehetős hajcihővel), a hajam meg végképp eljutott arra a pontra, hogy csak otthonom meghitt és nempublikus magányában merem bármiféle sál, kendő, sapka vagy kalap nélkül mutogatni Pocinak (akit nem érdekel), a Repülő Kutatónak (akit szintén nem érdekel), és pláne a Bűnök Barlangja szöszmöszeinek (akiket, ugye, mondanom sem kell…).
Most viszont a luxus nevében felveszem aranycipőmet, és lekullogok a faluba.
Ez a név ugyan úgy hangzik, mintha egy laptophoz vagy egy elektronikus zenekarhoz, esetleg valami trendi partidroghoz tartozna, de nem, ez a múlt heti tevékenységem volt. Mivel a folyamatról már eddig is be-beszámoltam, a cucc elkészítésére a komplett recept pedig itt van (nagyon alapos, sokfotós leírásokkal), annyiból meg fogjátok úszni, hogy kaptok némi bevezető szöveget meg egy galériát abból, miket kattintgattam közben.
Mindenekelőtt: én először 1997-ben varrtam patchworköt, kezdetben kézzel – naná, egyetemista voltam egy kollégiumi szobában, varrógép nélkül. Akkor még Eriket sem örököltem meg a RK nagymamájától, bár a RK már megvolt, sőt, az első izékét, egy párnahuzatot, éppen neki varrtam 1997 karácsonyára. Utána több-kevesebb erőbedobással varrogattam mindenfélét, ágytakarót, falvédőt, egy afféle nemhivatalos kiállításom is volt egy szentendrei kocsmában, úgy nagyjából tizenöt éve viszont teljesen abbahagytam, slussz.
Annak, hogy miért kezdtem el, elég sok köze volt ahhoz, hogy miért hagytam abba, bármilyen viccesen is hangzik ez. Nekem a patchwork/quilt mindig azt jelentette, hogy A Nagy Recikláló Buli. Az egésznek a rongyos romantikája volt az, ami elbűvölt: telepes asszonyok a prérin, egyik kezükben bot, amivel a kojotokat kergetik a tyúkudvarból, a másikban meg a család széthordott ruháinak megmentett cafatkái, mit nekünk anyagszűke. Mikor elkezdtem ilyesmiket varrni, a saját kiszuperált holmijaimat nyírtam szét hozzá, turkálóban vettem fillérekért alapanyagot (akár ruhákat, akár kallódó anyagszéleket), és általában attól voltam a legboldogabb, hogy valami használhatatlanból valami szépet tudok csinálni.
Aztán ez az egész félrement a fenébe. Hogy pontos legyek, nem az én elképzeléseim változtak meg, hanem a világ húzott el mellettem, de mint egy raketta. Nekem már attól is lelkifucim volt, ha direkt azért mentem be egy random anyagboltba, hogy vásznakat vegyek magamnak méterben (hol van itt ebben a Nagy Recikláló Buli), de az ütötte ki végképp a biztosítékot, amikor megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra gyártott vásznak, desőt direkt erre kitalált mintakollekciók. Amikor azt is megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra összerakott anyagcsomagok, abbahagytam az egészet. Fujj. Hol van ettől kezdve ennek az egésznek sportértéke, kérdem én. Nem kell anyagra vadászni, nem kell a színkombinációkon vacillálni, anyagmennyiségek arányaival bíbelődni, csak bemész a boltba, oszt megveszed azt a három köteg fat quartert, amit direkt azért állítottak össze, hogy a legkevésbé se érezd magad telepes asszonynak a prérin. Innentől kezdve nem számít már értéknek a kreativitás meg a színérzék meg a találékonyság, elég az is, ha van annyi zsozsód, hogy beruházz három köteg előrecsomagolt Kaffe Fassettbe meg ha igazán vastag vagy, egy longarm quilt varrógépbe, netántán pláne steppelő programokkal, aztán erisszed.
Szóval, mondhatni, a fogyasztói társadalom szépen felzabálta az én patchwork-varrhatnékomat. A technikám sose volt különösebben jó (az illesztéseim kriminálisak, a derékszögeket csak látásból ismerem, és, ami azt illeti, egyenes vonalban varrni sem tudok igazából, ami tényleg röhejes), úgyhogy az, amit én hozzá tudtam adni az egészhez, a terület kommercializálódásával seperc alatt elvesztette az értékét. Hogy most miért ugrottam megint neki? Nos, tulajdonképpen merő punkságból. Mit nekem ti zordon fat quarterek meg jelly rollok meg layer cake-ek, én attól vagyok dicső, hogy turkálós paplanhuzatokból meg kiszuperált pizsamákból meg rendelésre varrott nyafogóruhák után maradt cafatokból is meg tudom csinálni ugyanezt, azangyalátneki.
Úgyhogy megcsináltam.
A végleges végeredmény persze még várat magára, ez egyelőre csak a kész “fedlap”, innen még bélelni meg hátlapozni meg keretezni meg tűzni kell, de azt majd valamikor máskor. Most örülök annak, amim van.
Mielőtt pedig a szőrös terrorista nekifeküdne megtépni (már kerülgeti, mint látható), egy elégedett sóhajjal összehajtogatom, és elrakom.
Minden varróprojekt során van egy olyan pillanat, amikortól az Úr kezében meg a szőrös terrorista mancsában vagyunk. Ez ruhák esetében a szabás, úgyhogy még a folyamat elején át lehet esni rajta, a jelenleginél viszont sajna éppen most tartok ott, miután már rohadt sokat vágtam, varrtam, újra vágtam, majd újra varrtam. A recept, amelynek alapján dolgozom, derűsen említi, hogy ha elbalfékted a négyzetkék méretét, igazítanod kell majd a blokkokon. Nekem mondja, hah. Ez itt az igazítások eredménye:
Mostanra viszont végeztem az összes vagdosással, ezentúl csak az összevarrás van hátra, és a készülő izé ebben a percben elég lelombozóan fest,
pár ujjnyi vastag várakozó kupackaként, de tegnap nekiláttam szétteríteni, és ez itt még csak a fele,
úgyhogy ebből is legalább lesz egy fogpiszkáló, ha el nem. Ma mindenesetre szeretném eljuttatni abba a stádiumba, hogy a kismillió darabka egyetlen nagy darabbá változzon.
Na akkor uccuneki.
Tegnap nagy örömmel és kis dicsőséggel hazahurcoltam a varrógépek kórházából Primerát és Eriket. A műszerész már komplett hibalistákban kommunikál velem, és ezek egészen félelmetes listák, Primeránál például az a megjegyzés is szerepelt, hogy “varrt ez egyáltalán?” Háát, fogjuk rá. Ha egy rabiátus székely asszony belevesz valamit az ő lófejébe*, akkor egy zombi varrógépet is végig bír táncoltatni pár projekten, mint Lestat a halottat a new orleansi dzsumbujban.
Mindenesetre kipróbáltam mindkettőt, aztán a csajokat (Feliciát és Primerát) gondosan beszállítottam a vendégszobába, majd visszatértem a Bűnök Barlangjába, és érzelmesen turbékolva szerelmet vallottam Eriknek, hogy mégiscsak ő az igazi. Még akkor is, ha már úgy fest, mint Thészeusz hajója**, ami egy klasszikus filozófiai kérdés tárgya, azon a hajón ugyanis tokától bokáig kicseréltek mindent a vándorlás alatt, és a klasszikus filozófiai kérdés úgy szól, vajh ugyanaz-é a hajó, amivel megérkezett, mint amivel elindult. Na hát Erikkel ugyanez a helyzet, motort már kétszer cseréltek benne, pedált háromszor, ékszíjat meg már számát sem tudom, hány alkalommal. Ez eredményezte anno a nemváltó műtétet is, amivel Erikából Erik lett, és most is beütött nála valami efféle, mert most halkabb és simulékonyabb, mint javítás előtt, de ugyanolyan robbanékony, úgyhogy már azt se tudni, fiú-e vagy lány. Micsoda hiperprogresszív varrógépem van nekem, hej, teljesen genderfluid. Attól még éppúgy szerelmet vallottam neki, polyamóriás cisz nőszemély aki vagyok.
Úgyhogy tegnap már ez a meghitt jelenet zajlott este, miközben különféle düngőcsök kergetőztek a lámpa körül. Pocit természetesen a düngőcsök érdeklik, nem Erik,
és az est egy adott pontján hangos csámcsogást is hallottam az egyik sarokból, de nem mertem odanézni, mert gyáva kukac vagyok.
Az is igaz viszont, hogy addig jó nekem, amíg a düngőcsökön csámcsog, mert másként, nédda.
A lilákokkal, mint látható, a haladás útján vagyok, és a lilákokat természetesen folyton vasalni kell, ami a jelen harmincakárhány fokban külön élvezet.
Végezetül, mielőtt azt hinnétek, hogy én már nem is létezem egészalakosba’, tessék:
Ez lett a szép virágos anyagból. Az arányai némiképp el vannak baszarintva, de tudom, mi a baj, és hogyan lehetne rajta javítani. Majd. Egyszer. Ha olyanom lesz.
Most viszont visszavonulok turbékolni a genderfluid varrógépemhez, akit az egyszerűség kedvéért hívjunk továbbra is Eriknek. Gyerünk, Erik, gyerünk, lilákok.
* Aktuálpolitikai poén. Én itt ilyet ritkán szoktam, de ez akkora hülyeség volt, hogy kivágta a potmétert. Szegény őseim a hét szilvafájukkal.
** Erről én írtam valamikor egy verset is, de nem tudom elővakarni, mert még a OneDrive előtti időkben volt, egy külső memórián lakik. A külső memória mindaddig a horgolófonalas polc egyik fakkjában lakott egy zacskó lencse, egy doboz gombostű, féltucat illatmécses és két elkefélt nagyinégyzet társaságában, amíg rendet nem raktam, és el nem pakoltam Egy Jó Helyre. Azóta nem találom.
A mai hajnal hülyeálmában egy kannibál motorosbandának adtam sminktanácsokat azért, hogy a) ne egyenek meg, b) elfuvarozzanak egy esküvőre, ahol az egész násznép (karonülőktől dédmamákig) görkorcsolyát hordott, és az ifjú pár a Gaudeamus igiturra vonult be. Az esküvő természetesen a valamikori középiskolámban volt, amihez viszont a cihém hozzáillesztette a jelenlegi munkahelyemről a dísztermet, a kettő közötti összeköttetést pedig a valamikori Castro kocsmán keresztül oldotta meg. Ó, édesjóistenem. A násznépből valaki, akit már évtizedek óta nem láttam, gratulált nekem, hogy milyen szépen megtanultam azóta magyarul, bezzeg egyetemista korom elején azt sem lehetett érteni, mit mondok, én meg álltam ott idült mosollyal, a kezemben kettő darab füstölgő cigaretta, mint egy Fitzgerald-hősnőnek, és az egyik lábammal hősiesen takargattam a másikat, mert a harisnyámon hangosan, pattogva futott felfelé a szem.
Nincsenek nekem különösebb illúzióim a józaneszemmel meg a fantáziámmal meg tán a tudatalattimmal kapcsolatban sem, de azt hiszem, megértitek, ha a mai napra fejest ugrok ezekbe itt.
Van nekem egy ilyen szégyenfalam, ni:
ami tele van horgolékkal,
és átkozottul ideje már, hogy legalább egy részét felszámoljam.
Úgyhogy ma a legfelső sorból jobbrul azt a nagyot elkaptam, aztán addig dolgoztam rajta, amíg ez lett belőle:
Az üvegecskékben a legkisebb fonalmaradékocskákból horgolt rozetták vannak, úgyhogy azokat is elkezdtem felszámolni, mert ezek olyanok, mint a poloskák, folyton újratermelődnek:
De most sikerült megszabadulnom kilenctől, kis öröm is öröm.
Mivel régen láttátok Boldizsárt, íme:
Szeretném megjegyezni, hogy nekem ez a sapi sokkal jobban áll, talán mert nincs a fejem tetején a fülem.
Tegnap este hot dog partit tartottunk a Repülő Kutatóval a teraszunkon, pusztán csak a vicc kedvéért július negyedikén, és még inkább a vicc kedvéért mexikói és kanadai ízekkel.
Az már kevésbé volt vicces, hogy végighánytam a fél éjszakát, aztán reggel átváltottam hasmenésre. Ne egyetek juharszirupos bacont guacamoléval és chipotlés joghurttal meg kukoricasörrel. Magyarán, legyen több eszetek, mint nekem.
Nekem istenbizony sorsom van, de mint Árpád vezér fiának, Levéntának, annyira. (Ez a Honfoglalás című filmművészeti remek számos emlékezetes jelenete közül volt az egyik, és még most is elfog a röhögés, ha visszagondolok rá.) Tegnap, amikor a Bűnök Barlangja gilisztakonzervjével bajlódtam*, egy adott pillanatban a polc tetejéről lavinaszerűen lezúdultak azok a dobozok, amiket csak úgy átabotában hajigáltam fel, “majd ezeket is rendberakom” felkiáltással. Egyrészt mindegyik fejen talált (naná), másrészt mikor a fejem után tovább pattogtak a szobában, az egyik eltalálta Lénát. Így:
Nyilván megvan a billentyű (megtaláltam a futon alatt), és nyilván percek alatt vissza tudják pattintani egy laptopszervizben, de ahhoz nekem keresni kell egy laptopszervizt, márpedig én falun élek eltemetve, és ez voltaképpen nincs ellenemre, kivéve az ilyen eseteket, bassza meg a ló.
Közben persze itt vannak a menetrend szerinti nyári nyígások is, ma például majd megpusztultam piacra menet-jövet, pedig felhők is voltak az égen és csak fél nyolc az órán. Mesélje már el nekem valaki, mi az élvezet abban, amikor kifő a hőségtől az ember agya és kiég a fénytől a szeme. Tudomásom szerint egyik évszaknak sincs annyi rajongója, mint a nyárnak.
Az őtözködési modzsómat is kezdem elveszteni, ha erről eddig nem nyafogtam volna, lásd illusztráció.
Megyek, varrok magamnak egy pár új slafrokot, mert a szekrény tele van ronggyal, de nekem egyikhez sincs kedvem, hogy felvegyem.
* A gilisztakonzervek alapszabálya, hogy ha kiszedted belőle a gilisztákat, egy számmal nagyobb doboz kell ahhoz, hogy visszapakold őket. Én most leszedtem a polcról pár anyagot. Egy számmal nagyobb polc kéne, hogy visszarakjam. Hogy a jó büdös francba fértek el eddig?
Elég gyakran eszembe szokott jutni az Emil.Rulez! örökbecsű dala, a Csakacipő. (Nem kíméllek meg titeket tőle, persze hogy nem. Ha azt hittétek, hogy igen, nem ismertek engem.)
Van ebben egy olyan szövegrészlet, hogyaszongya: “Mindenki hülye, aki a prodzsektbe van, pedig élhetnénk nyugisan, boldogan”. Na ezúttal ez pontosan öt óra tízkor jutott eszembe, amikor Dupladoktor Bubó Bubó elvonult a Bűnök Barlangja előtt, kisgatyás pizsiben, egy sünis-rókás pokrócot ölelgetve, nyomában pedig elszánt léptekkel haladt Nagyseggű Maruszja. (Édesjóistenem, máris megsajnáltam azt a szerencsétlent, akinek esetleg ez az első bejegyzés a blogomon, amibe belefut.) A földszintre tartottak éppen, hogy ott folytassák tovább az alvást.
Én addigra amúgy már túl voltam a konyha felsöprésén és felmosásán, a saját korpuszom és hajam tatarozásán, egy gépnyi kimosott és kiteregetett ruhán (a jelek szerint egész hajnalban vizes bulikat tartottam, no), és Miss Marple meg egy csomó tarkabarka közepette ültem éppen,
amikor elvonult az ajtóm előtt a processzió.
Aztán mindannyian visszaaludtunk, és én olyan vad hülyeségeket álmodtam, amilyeneket ilyenkor szokás. Valamilyen alpesi kutatóházban laktunk, és a Repülő Kutató egyik bűntársa becsengetett hozzánk, hogy a teraszunkról bemászhasson a saját fürdőszobájába, mert a macskája bezárta az ajtót, és most ott nyávog. Ekkor felébredtem pár pillanatra, és konstatáltam, hogy a szőrös terrorista éppen gurrogva rohangál összes emeleteinken csak úgy passzióból. Aztán visszaaludtam, és megint ott voltam az alpesi kutatóházban, zoknikat kellett foltoznom, és közben elkezdett olvadni a fejünk fölött a kásás hó, bádogereszek cseperészgettek, én ismételten felébredtem, elmentem pisilni, aztán visszaaludtam a kutatóházba, olvadt körülöttünk az összes miskuláncia, és amikor már a levéltár is beázott, mi pedig azon gondolkodtunk, vajon ha kivéssük a helyéről a fürdőkádat, le tudunk-e benne hajózni a biztonságos szárazföldre, végleg felébredtem. A RK ebben a pillanatban már a zuhany alatt állt, és németül társalgott önmagával. Ez már nem álom volt, hanem realitás. “Mindenki hülye, aki a prodzsektbe van”, bizonyám.
Mondtam már nektek, hogy nekem van a legérdekesebben unalmas életem? Hát persze hogy mondtam.
Ja, meg a leggyűröttebb ruháim. Hja, így jár az, aki hajnalban visszaalszik.
Miért nem ír bejegyzést délután fél kettőig az őtözködős blogger? Mert csak akkorra készül el az új ruhája, azért.
És ha már varrt egy új ruhát magának, az miért nincs kivasalva?
Na miért, vajon.
Új hét, új kihívások. Az ablakban hajnal,
a térdemen alkonyat*,
a futonomat elfoglalták,
de nekem amúgy is bolondos és vakmerő terveim vannak, hehe.
* Gondolom, nekimentem a sötétben egy molylepkének. Az én bőrömnek ez is bőven elég.
Volt nekem egy olyan téves, szimpatikus elképzelésem, hogy a tegnapi nap után, miként a hamuból kikelő féniks, itt állok majd trillázva és vakációsan, tillárom, haj, sosehalunkmeg. Nos, a zuniverzumra bizton lehet számítani, ugyanis egészen pontosan ötvenegy perccel azután, hogy beírtam a legeslegutolsó vizsgajegyet, és hátradőltem megtervezni életem hátralévő napjait, a húgom átlőtt egy negyvenkét oldalas dokumentumot, hogy én azt neki lektoráljam yol.
Nem tudom, van-e még feladat, amit olyan görcsös és torokszorító módon utálnék, mint az ilyesmit, százszor inkább a mosogatószifon meg a blöe. Ugyanaz pepitában, mint a szakdolgozati témavezetés, és azzal is az a legproblémásabb, hogy ha már muszáj csinálni, csináljuk meg alaposan. Most megint jön a prokrasztinálás meg az utálomutálomutálom, és közben eszembe jutottak konferencia-absztrakt leadási határidők is, én meg itt állok a világ leggyűröttebb házilipityánkájában, és ennek a félévnek már soha de soha nem lesz vége.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
