Ez a név ugyan úgy hangzik, mintha egy laptophoz vagy egy elektronikus zenekarhoz, esetleg valami trendi partidroghoz tartozna, de nem, ez a múlt heti tevékenységem volt. Mivel a folyamatról már eddig is be-beszámoltam, a cucc elkészítésére a komplett recept pedig itt van (nagyon alapos, sokfotós leírásokkal), annyiból meg fogjátok úszni, hogy kaptok némi bevezető szöveget meg egy galériát abból, miket kattintgattam közben.

Mindenekelőtt: én először 1997-ben varrtam patchworköt, kezdetben kézzel – naná, egyetemista voltam egy kollégiumi szobában, varrógép nélkül. Akkor még Eriket sem örököltem meg a RK nagymamájától, bár a RK már megvolt, sőt, az első izékét, egy párnahuzatot, éppen neki varrtam 1997 karácsonyára. Utána több-kevesebb erőbedobással varrogattam mindenfélét, ágytakarót, falvédőt, egy afféle nemhivatalos kiállításom is volt egy szentendrei kocsmában, úgy nagyjából tizenöt éve viszont teljesen abbahagytam, slussz.

Annak, hogy miért kezdtem el, elég sok köze volt ahhoz, hogy miért hagytam abba, bármilyen viccesen is hangzik ez. Nekem a patchwork/quilt mindig azt jelentette, hogy A Nagy Recikláló Buli. Az egésznek a rongyos romantikája volt az, ami elbűvölt: telepes asszonyok a prérin, egyik kezükben bot, amivel a kojotokat kergetik a tyúkudvarból, a másikban meg a család széthordott ruháinak megmentett cafatkái, mit nekünk anyagszűke. Mikor elkezdtem ilyesmiket varrni, a saját kiszuperált holmijaimat nyírtam szét hozzá, turkálóban vettem fillérekért alapanyagot (akár ruhákat, akár kallódó anyagszéleket), és általában attól voltam a legboldogabb, hogy valami használhatatlanból valami szépet tudok csinálni.

Aztán ez az egész félrement a fenébe. Hogy pontos legyek, nem az én elképzeléseim változtak meg, hanem a világ húzott el mellettem, de mint egy raketta. Nekem már attól is lelkifucim volt, ha direkt azért mentem be egy random anyagboltba, hogy vásznakat vegyek magamnak méterben (hol van itt ebben a Nagy Recikláló Buli), de az ütötte ki végképp a biztosítékot, amikor megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra gyártott vásznak, desőt direkt erre kitalált mintakollekciók. Amikor azt is megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra összerakott anyagcsomagok, abbahagytam az egészet. Fujj. Hol van ettől kezdve ennek az egésznek sportértéke, kérdem én. Nem kell anyagra vadászni, nem kell a színkombinációkon vacillálni, anyagmennyiségek arányaival bíbelődni, csak bemész a boltba, oszt megveszed azt a három köteg fat quartert, amit direkt azért állítottak össze, hogy a legkevésbé se érezd magad telepes asszonynak a prérin. Innentől kezdve nem számít már értéknek a kreativitás meg a színérzék meg a találékonyság, elég az is, ha van annyi zsozsód, hogy beruházz három köteg előrecsomagolt Kaffe Fassettbe meg ha igazán vastag vagy, egy longarm quilt varrógépbe, netántán pláne steppelő programokkal, aztán erisszed.

Szóval, mondhatni, a fogyasztói társadalom szépen felzabálta az én patchwork-varrhatnékomat. A technikám sose volt különösebben jó (az illesztéseim kriminálisak, a derékszögeket csak látásból ismerem, és, ami azt illeti, egyenes vonalban varrni sem tudok igazából, ami tényleg röhejes), úgyhogy az, amit én hozzá tudtam adni az egészhez, a terület kommercializálódásával seperc alatt elvesztette az értékét. Hogy most miért ugrottam megint neki? Nos, tulajdonképpen merő punkságból. Mit nekem ti zordon fat quarterek meg jelly rollok meg layer cake-ek, én attól vagyok dicső, hogy turkálós paplanhuzatokból meg kiszuperált pizsamákból meg rendelésre varrott nyafogóruhák után maradt cafatokból is meg tudom csinálni ugyanezt, azangyalátneki.

Úgyhogy megcsináltam.

A végleges végeredmény persze még várat magára, ez egyelőre csak a kész “fedlap”, innen még bélelni meg hátlapozni meg keretezni meg tűzni kell, de azt majd valamikor máskor. Most örülök annak, amim van.

Mielőtt pedig a szőrös terrorista nekifeküdne megtépni (már kerülgeti, mint látható), egy elégedett sóhajjal összehajtogatom, és elrakom.