újracucc kategória bejegyzései

Ebben a vicces világban minden gyorsabban vagy lassabban történik, mint kéne, esetleg nem a megfelelő időpontban. Jelenleg például kifejezetten úgy fest, mintha épp most rontottak volna ránk a fagyosszentek. Ez mondjuk nekem nem probléma, a meleg miatt úgyis többet nyígok, mint az még elviselhető, de ti normálisabb népek valószínűleg nem nagyon örvendeztek.

A mai napomat amúgy a kávéfőzővel és egy palack ecetsav-esszenciával indítottam, csak hogy valami meglepővel is szolgáljak. Van az a mondás, hogy ha egy férfi megígér valamit, bízhatsz abban, hogy meg fogja csinálni, fölösleges havonta emlékeztetni rá. Nálunk most ez a kávéfőző kitisztítása volt, de nem fogadtam meg a jó tanácsot, két hónap alatt több ízben is emlékeztettem rá a Repülő Kutatót. A szokásos eredménnyel, persze, de hát sajnos nem tudtam megállni. (Asszem a rekord egy porcelán szekrényajtó-gomb felszerelése volt, ami majdnem egy évig húzódott, aztán végül úgy elordítottam magam, hogy rögtön felhozta a pincéből a fúrógépet. Én esetenként nagyon hangos vagyok.) Végül azért vettem kézbe az ügyeket meg a kávéfőzőt, mert tegnap a fotókonzervek gyártása közben, hogy ne unjam halálra magam, ostoba kicsiny szerelmesfilmeket vizionáltam a Hallmark Channel jóvoltából. Ismeritek ezt a típust: másfél órányi tisztára csiszatolt, szinte kínosan családbarát huzavona, melyben ivarérett felnőttek csak a nyolcvankilencedik percben csókolják meg végre egymást, de addig mindenféle válogatott hülyeségeket csinálnak. Na hát én most kettőt is láttam, amiben a csajok csak álltak, mint Bálám szamara, és a herceget várták fehér lovon. Úgyhogy inkább kipucoltam én a kávéfőzőt, nincs nekem türelmem kivárni, amíg a herceg kipányvázza fakó gebéjét a kapuzábéhoz.

Egy ilyen jó gorombítóeszközt kár lenne parlagon hevertetni, úgyhogy ma is megnézek néhány izét nagyvárosi szőke lányokról,  akik Valentin-napkor találják meg az igaz szerelmet egy behavazott vermonti zsákfaluban. A mosókonyhára ráférne egy alapos takarítás, és a szekrényben sem ártana rendet rakni.

Leeresztettem, mint egy léggömb, és kissé lehordottnak érzem, óh, Ádám, magam. Na sebaj, ma éppen speciel szabadnapom van, már ha nem tekintjük a diákoknak elküldendő anyagok adjusztálást és más efféle cukiságokat.

Tegnap majdnem opponens lett belőlem egy doktori próbavédésen, és csak azért majdnem, mert az egyeztetéshez kinyitottam az előjegyzési naptáram. Mit mondhatnék, oáááá. A mostanihoz hasonló időszakokban az a legjobb stratégia, ha mindent szépen beleírok, aztán mindig csak a következő három napot nézem. Így már meg lehet birkózni a dologgal, és egészen elviselhetőnek látszik a zsúfoltság, vagy legalábbis nem kapok tőle sikítófrászt. Na hát ehhez képest tegnap szembesülnöm kellett a májusom első két hetével, ami vasár- és ünnepnapok kivételével olyan sűrűre van táblázva munkaügyice (a szombatok is), hogy egyetlen szabad napot tudtam volna felajánlani a tudomány oltárára, a május 17-ét. Minekutána egy ilyen partihoz minimum fél tucat embert kell összevadászni az akadémiai szférából, igazán nem várhattam el, hogy mindenki az én időbeosztásomhoz kötve ugráljon, pláne hogy az övék se néz ki jobban. (“És, picikéim, bizony így esett, hogy a gazdi tudományos kariőrje nem ugrotta meg azt a tripla toe-loopot, ami éppen időszerű lett volna ebben az érett korban. Poci, hagyod békén a kanapét, már most is rojtos a karfa!”)

Most viszont még nincs május, és a következő három nap egészen elviselhetőnek látszik, desőt, a mai (szinte) teljesen szabad. Szinte. Bötűk vannak ugyan benne quantum satis, de háromórás cocókázások meg munkahely nuku. A dekoratívan kusza és zsúfolt jövő ismeretében viszont az tűnik a legértelmesebbnek, ha megpróbálok minél több olyan feladatot betervezni mára, ami később akadályokba ütközne, és nem oldható meg hajnalban és/vagy egy laptop segítségével.

Úgyhogy most jól elmegyek több kiló macskaeledelért, nesze nekem kariőr.

Ezt a hajat viszont definitíve el kéne vinnem fodrászhoz. Mikor, kérdem én, mikor.

A tegnapi nap épp az előjelzéseimnek megfelelően alakult, zsákbunda lett belőle, bizony. Még visszaírtam az utolsó szakdolgozat végleges változatára, hogy az 1. és 2. számú ábrát helyezze át két bekezdés közé, ne pedig egy mondat közepén hagyja ácsorogni, aztán bumm.

Az ilyen nagy sürgiforgik után mindig van egy rövidke idő, amíg az ember ott áll kiüresedve, és csak lézengeni bír, de a zélet ezt általában megoldja, mert úgyse jut sok idő a lézengésre, jöhet a következő sürgiforgi. A következő hetekben például egészen random hétköznapokon fogok majdnemhajnalban indulni dolgozóba, a küszöb alatt ugyanis sunyin bekúszott a zárótevékenységek időszaka, amíg mi a szakdolgozatokkal tökölődtünk. Holnap reggel már ott fogok ülni egy óvodai kisszéken, és azt jegyzetelem, hogyan küzd meg a végzős hallgató a három lepke meséjével a Mókus csoportban.

Ma viszont végre időt kerítek olyan restanciáimra, mint gatyába rázni a teraszt, amit még mindig ujjnyi vastagon fed a tél mocska, és beblogolni az új cipőimet. Tessék várni türelemmel.

Elragadó gyűrött eleganszijám a terasz miatt van. Ha végeztem vele, minden megy a mosóba. Igen, én is.

Kuruttyolhat odakint bármilyen mézédesen a tavasz, ha én hajnali négykor is szakdolgozatot javítok. Az utolsót. Előreláthatólag valamikor a mai nap során végre eldőlök, mint a zsák, és alszom egyet, mint a bunda.

De addig is piac.

Na dnye. Ez az “Éjjeli menedékhely” eredeti címe, és tudomásom szerint hozzávetőleg annyit tesz, hogy “A mélyből”. Kábé ott vagyok most odalent, kicsit pislogok felfelé, csüggedt vagyok és apatikus, mindehhez pedig kötelességtudó is a végletekig. Tegnap hét órán át korrektúráztam szakdolgozatokat, mert olyan nincs, hogy ebben az állapotban adják be, aztán némiképp elájultam, és éjfél után ébredtem fel. A Repülő Kutató megosztotta velem a választási eredményeket, én meg robot-üzemmódban és enyhe sokkban főztem magamnak egy kávét, aztán jobb ötletem nem lévén nekifeküdtem egy harmadik szakdolgozatnak. Ez az egy önmagában öt és fél órás törődés-gondoskodást igényelt, a lányka háromszor annyi vesszőt használt, mint amennyire szüksége lett volna, teljesen találomra szórva szét azokat hatvannégy oldalon, és minden második mondatát abszolúte indokolatlanul azzal kezdte, hogy “Pedig” vagy “Tehát” vagy “Így” vagy “Továbbá”.

Pedig tehát így továbbá. Pedig fogalmam sincs, mit kezdjek most magammal, de a munka az mindig ott van. Tehát dolgozni fogok, mint eddig is. Így. Továbbá hajat mosok, arcot festek, szoknyát vasalok, blogolok, elmegyek tanítani, szakdolgozatokat javítok, konzultációs lapokat írok alá, barátokkal találkozom. Pedig.

Ha valakinek van egy kis optimizmusa kölcsönbe, megköszönném. Vagy bármi megjegyzése “szép a pólód” kategóriában, mert akkor elmesélhetem, hogy azt magam varrtam. De küldhettek csokit is. Amíg az a fő gond, ami a fejemben van, a seggemnek úgyis mindegy.

És most vigyorogjunk, a leborult szivarvégit ennek a búbánatos világnak.

A mai napot szeretném a macskaszőr világnapjának jelölni, indokaim erre pedig számosak és jogosak, hogy a fene vinné el őket.

Az egész a szokásos módon kezdődött, miszerint Celofán lehányta a kelimszőnyeget, én meg rendes kislány módjára feltakarintottam. Anasztázia nagyhercegnő gyakran merő passzióból hány, de ezúttal volt a matériában egy tisztes méretű szőrcsimbók is, úgyhogy megpucoltam a szemüvegemet, és alaposan szemügyre vettem a dolgokat, úgymint a szőnyegeinket. A dolgok nem álltak jól, úgyhogy némiképp káromkodva elővettem egy pár gumikesztyűt, és nekiláttam szőnyeget szőrteleníteni. A kelimszőnyegünk egy sunyi macskaszőr-csapda, ami majdhogynem feltűnésmentesen képes magába nyelni kiporszívózhatatlan mennyiségű vedledéket. Ezúttal összesen négymaréknyit sikerült, amit nem is igazán értek, mert ezeket a dögöket (mármint a macskákat) naponta fésülöm. Nyilván itt a tavasz, batynak a matykák, akik meg nem tudnak batyni, azok vedlenek, de azért mégiscsak sok ez a jóból. (Még szerencse, hogy annyira rémesek azok a kis kopasz szfinxmacskák, így végképp nem fenyegeti az a veszély ezt a két szőrös lakótársat, hogy lecseréljem őket.) Azt már csak a történelmi hűség kedvéért teszem hozzá, hogy az egész procedúrát valószínűleg még így is hagytam volna a rittyóba, amilyen rossz háziasszony vagyok, de holnap egy finn populizmus-kutató jön hozzánk alvóvendégnek, aztán mégiscsak a legjobb orcánkat kéne mutatnunk, nemdebár.

Más indokaim között az is szerepel, hogy két lehetőségem volt: vagy a macskaszőrről írok máma, vagy a szakdolgozatokról. A szakdolgozatokról meg, ha lehet, inkább nem írnék.

No sebaj, hátha holnap már jobb napunk lesz.

Amennyiben esetleg aziránt érdeklődnétek, van-e magyarázatom a mai öltözékre, férfiasan bevallom, hogy nincs. Maximum annyi, hogy ezek a holmik estek rám a szekrényből, én meg nem ugrottam el idejében előlük.

Mivel a remény hal meg utoljára, tegnap vettem a piacon egy csokor nárciszt, hátha a két évvel ezelőtti eset óta Pocinak benőtt a feje lágya. Jelentem, nem nőtt be. Kétszer kellett lekergetni az asztalról, ahová egyébként nem jár, de tényleg, egyáltalán nem. (Jó, mondjuk, azt még nem próbáltam ki, hogy esetleg az asztalon hagyjak egy darab kívánatos nyers csirkemájat, de mind a két macska roppant kulturált lakótárs, asztalra nem ugranak, vécé mellé nem szarnak, és nem is nagyon szokták macerálni az embert nyávogással vagy effélékkel.) Úgyhogy a nárciszok a teraszon éjszakáztak, mert nappal még csak-csak képesek vagyunk monitorozni az eseményeket, de éjjel bármikor megcsócsálhatja Poci a dekorációt, aztán majd megint lehányja a frissen mosott szőnyegeket. Ennélfogva Nagyseggű Maruszja nem is hányt. Hányni Anasztázia nagyhercegnő hányt. Kétszer. Csak úgy passzióból. (Hm, talán mégse olyan rettentő kulturált lakótársak ezek. Celofán például rászokhatna, hogy a vécébe okádjon, vagy legalább a padlócsempére, nem pedig mindig valami lakástextíliát tüntetni ki megtisztelő figyelmével. Ezúttal egy szőnyeget meg egy pokrócot boázott le.)

Az optimizmus is a későnhaló akármik közé tartozik, én például nagy vidámsággal megpróbáltam összeházasítani két, külön-külön jól bevált kalácsreceptet, aztán mi lett a vége, na mi – ott álltam hajnali ötkor, és könyékig ragacsosan próbáltam összefonni három darab göcsörtös lóbelet. Krisztus feltámadott, áldott húsvétot mindenkinek, vidulj, világ, én meg mindjárt kivágom ezt az egészet a csába, méghogy halleluja. Végül négy kísérlet után feladtam, bassza meg a szent pék, a sáfrányos kalácscipó is jó lesz, és ha valakinek esetleg kifogása lenne, hát inkább ne legyen.

Szóval, mint látható, itt továbbra is zajlik az élet a maga csendes bolondokházi módján, és ma még szabadnap van meg nyugi, meg halleluja. (A kalácscipó végül eléggé elfogadható formára sikeredett, úgyhogy ebből  a szempontból legalább nem teljesítettem teljesen kétségbeejtően. A sarokból kell nézni, hunyorítva, és akkor majdnem oké. Majdnem.) Holnap viszont újólag belefekszem a félkész szakdolgozatok javítgatásába, mert az elmúlt két napban öt darabbal is megküldtek a drágaszágok, és én előre rühellem azt a holnapi napot. Különösen, hogy a család férfitagjai továbbra is próbálkoznak a bides pacsulikkal.

De az majd holnap lesz.

Fél háromkor ébredtem arra, hogy a bejárati ajtó fölötti előtetőt bánatosan veri az eső, ezt a szerencsétlent meg már megint elárulták a hegyen, és Péter aludt, és János aludt, és mind aludtak, kivéve Celofánt, aki azt mondta, nyiúúú, ha már felkeltél, ide nekem a jutifalatomat.

Holnapra már jobb lesz. Úgy szokott.