újracucc kategória bejegyzései

Hajmosás még mindig nem vala ezeken a tájakon, mint ez az alant mellékelt ábrából is kikövetkeztethető. (Nem a horgolt izék ábrájából, hanem még lejjebb. Alulírott mint trópusi papagáj, arra az ábrára gondolok.) Mindemellett lassan-lassan, de kapaszkodom kifelé a nyavalyából, és hősi elszántságom semmi sem mutatja jobban, mint hogy megreszkírozom a házból való kimerészkedést is, piac meg effélék irányába. Az “effélék” ez esetben csodás városunk egyetlen rövidáruboltját jelenti, és nagyon remélem, nyitva vannak, mert ez itt

egyelőre egy használaton kívüli párnahuzatra tűzködve várja, hogy befejezzem. Mivel a Bűnök Barlangjában amúgy is van hatszáz befejezetlen projekt, megpróbálom csökkenteni a számukat, és ez eléggé “bele-a-pofádba” színekben tündököl a futonnal szemközti káoszban ahhoz, hogy előre tolakodjon a listán. Megtehetném persze, hogy eldugom szem elől, de az ilyesminek általában nincs jó vége. Ma reggel feltúrtam kicsit a káoszt valamiért, amit eltettem egy Jó Helyre, és így találkoztam a hatszázból vagy tizenöttel, amiket szintén eldugtam szem elől, fujj.

A Repülő Kutató tegnap hazaérkezett arra a két napra, amibe csak annyi fér bele, hogy konferenciák között végre itthon ugasson egy kicsit. Amióta itt van, egészen pontosan tudom lokalizálni, éppen merre fityeg a lakásban, csak azt kell figyelnem, honnan szól a vauvau.

Szép banda vagyunk, nem vitás.

Az elmúlt hetekben tényleg nem nagyon valék eszemnél, amit az is bizonyít, hogy mostanra, amikor már visszatértem hozzá, néhány apróbb korrekciót vagyok kénytelen végrehajtani nagyívű terveimen. Ugyebár, mint mondani szoktam, én extra nagy fesztivál- és partiállat vagyok, amit az is bizonyít, hogy éves borfogyasztásom kétharmadát az egyetlen fesztiválon szoktam abszolválni, amire minden évben elmegyek, a Bor, mámor, Bényén. Idén is erre számítottam, de aztán a körülmények kissé módosítottak az egészen. Nyilván mindennek a Repülő Kutató az oka, egy házasság rendkívüli előnyei között ugyanis nem az utolsó, hogy az embernek mindig kéznél van valaki más, akit hibáztathat, ha nem egészen a tervek szerint alakulnak a dolgok. Hadd részletezzem.

A közelmúlt-közeljövő valahogy olyanformán festett az én naptáramban, hogy a RK elmegy Bukarestbe, konferenciál, visszajön, elmegyünk együtt Grazba, ő konferenciál, én anyámat látogatom, onnan visszaautózunk Bényére, fesztiválozunk, hazajövünk. Na mármost a RK naptárában viszont ez úgy festett, hogy elmegy Bukarestbe, konferenciál, visszajön, elmegy Szegedre, doktori védésen opponál, visszajön, elmegyünk Grazba, konferenciál, elmegyünk Bényére, fesztiválozunk, visszajövünk, és akkor azonnal elmegy Bécsbe egy újabb konferenciára. Mindezt úgy, hogy vasárnap jött Bukarestből, a hétfő volt Szeged, kedden (ma) pedig irány Graz és így tovább. Hát kérem én igencsak díjazom a nagyívű terveket meg a feszített tempót, de ez azért mégiscsak úgy festett, hogy hm, drágám, jól meggondoltuk mi ezt? Fesztiválozni ölég fasza dolog, de (különösen miután a RK igencsak lestrapáltan jött haza Bukarestből, és délután bealudt az olvasóhencserén, ami nem szokása) valamiképpen egyre kevésbé tűnt jó ötletnek a fékevesztett rohangálás. Egyrészt még fiatal vagyok ahhoz, hogy özvegyi fátylakkal vacakoljak, ha kinyuhhad valahol élete virágjában, másrészt meg, ha éppen Zemplénben csavarodik fel a kialvatlanságtól egy fára Emesével, én is megkrepálok, márpedig nekem még be kell fejeznem egy disszertációt, három regényt meg egy verseskötetet egy csomó félbehagyott projektet a Bűnök Barlangjában, meg különben is most tanultam meg nagyinégyzeteket horgolni, és még akarom csinálni egy ideig, mert ez rettentő mókás dolog, nem is tudom, eddig miért nem mertem belefogni.

Száz szónak is egy a vége (most tartok 324-nél, mellesleg), idén kihagyjuk Bényét, ehelyett Grazból egyenesen hazajövünk, slussz. A RK-nak emiatt most enyhe bűntudata is van, ami nagyon helyes, az ilyen dolgok tartják kordában a férfiakat. Azt persze mondanom se kell, hogy mi ugyan ma felmotyózunk, és elindulunk Graz felé, de a motyó még sehol, a RK pizsiben ásítozik a teraszon, a lakás egy disznóól, Eriket el kéne vinni javítóba, és ma még Atilláné is megjelenik, hogy rendet vágjon a kuplerájban, úgyhogy legalább a felületek nagyját fel kéne szabadítani, mert minden átabotában van.

Akkor szép, ha zajlik, nemdebár.

Ez itt egy amolyan kísérleti fotó, ugyanis vateráztam Filomélának egy fényzőgépet, és ki akartam próbálni, hogyan szuperál.

Tegnap úgynevezett szomszédünnep volt a miuccánkban, amiből a barlangi morcok párosa nyilván kimaradta magát, bár a járulékos örömekből mi is kaptunk ízelítőt. Én a móka kedvéért istenbizony nem is tudtam róla mindaddig, amíg el nem kezdődött a vad nyüzsgés úgy dél körül, hogy hol a faszén, kinél az alágyújtós, van-e elég jégakku, és hozza-e magával a nemtomki a gitárját. Ez a kimaradás persze különösen azért bájos, mert a szomszédünnepet a Repülő Kutató klánja szervezte, ráadásul a mi házunk elé és félig-meddig a kertünkbe. (Nem zárom ki, hogy szóltak róla, sőt. Az elmúlt pár hét viszont feltűnően nem volt alkalmas arra, hogy én ilyen dolgokat megjegyezzek.)

Az ikerház, amelyben életünket tengetjük, két egymás mögé ragasztott emeletes gilisztából áll, melyek hosszában egy gilisztaszerű osztatlan terasz és egy úgyszintén gilisztaszerű, osztatlan kert húzódik. Az utca felőli, a leggyakrabban használt kertkapuval megközelíthető részen lakunk mi, a másik felében anyósomék, akik nemcsak főhadiszállás voltak, hanem kivezényelt-bevezényelt pisilóhely és gyermekjátszótér is. Ennélfogva délután négytől éjjel fél tizenegyig komplett svadronyok vágtáztak át a teraszunkon hol oda, hol vissza, és mindenki bebámult a földig érő ablakainkon a szömivel, oda is, vissza is, következőkor is. Ehhez már amúgy hozzászoktam, mint úrifiú a pofozkodáshoz: a kertvárosi élet szépségeihez hozzátartozik, hogy a teraszablakainkon mindenki bebámul elhaladás közben, akár kétéves, akár negyven. Ezeken az ablakokon ráadásul nincs függöny. Egyrészt, mert Celofán úgyis lehányná (az ablakot le szokta), másrészt meg normál körülmények között, mikor éppen nincs invázió, úgysem látna be rajta senki, csak a nyírfa, a tuja meg a lonc.

Summa summárum, ott ültem a kirakatban, hete jött, hete ment, és az egész roppant abszurd volt a maga kertvárosiasan bájos módján. Időnként már úgy éreztem, akár integethetnék is. (Tényleg, miért nem integettem? Na majd következőkor.) A helyzet csak romlott, amikor néha kiültem a teraszra cigizni, mert a kiskorúak olyankor még elvágtázás közben is folyamatosan engem bámultak, és már attól tartottam, hogy nagy belefeledkezésükben nekizúgnak a fűszernövényeimnek, aztán legurulnak a teraszról. Én rájuk mosolyogtam ugyan, de elvetemült paidagógosz néni módjára megvártam volna, hogy előbb ők köszönjenek. Nos, egyetlen valaki mondta nekem halált megvető bátorsággal, hogy “szia”, ő is egy cumi mellől. Dominik, te még sokra viszed.

Tulajdonképpen csak akkor adtam fel, és vonultam el az emeletre, amikor átrohant előttem a színen anyósom legkisebb unokája, Bucó, közvetlenül utána pedig egy másik Bucó. Mielőtt viszont tényleg frászt kaptam volna, hogy stepfordi gyermekekről és kertvárosi klónozómaffiákról kezdjek képzelegni, még sikerült megállapítanom, hogy tényleg az első volt a mi saját példányunk, a másik csak egy kiköpött ugyanúgy festő szőke lófarkas ismeretlen lányka. Mindenesetre ez a trauma éppen elég volt nekem, hogy elkússzak aludni, míg az ablakunk alatt továbbra is vidáman dajdajoztak a kétévesek, lángolt a tábortűz, folyt a sangria, és szólt a Guantanamera.

Nyugi, nem szólt a Guantanamera. Legalább az nem. A kuka mellett viszont tényleg ott vannak a kiürült sangriás üvegek.

A mai napra nekem némi futkorászást dobott a kocka, úgyhogy szaladok is. Hatszáz tarka pamutréteg és ötven faktoros napvédő krémek, sziasztok. Mindehhez hajat is mostam, viszont a szárítóval nem akarok vacakolni. Eddig is láthattátok felrobbant állapotában éppen eleget, de most azt is megnézhetitek, miközben éppen robban.

A fejfájásom tegnap estére elmúlt, a takny viszont még szívósan tartja magát, bár egyéb csatolt kellemetességekről (pl. láz) nem tudok beszámolni, és reményeim szerint nem is kell majd. Ha megúszom ennyivel, az teljesen elviselhető évzáró bulinak fog számítani a dolgok nagy rencerében, volt már itt rosszabb is.

Mivel ma szombat van, kötelező programom a piac lenne, de ezúttal lábbal fogom tapodni a tradíciókat. Egyrészt kedden elutazunk, másrészt pedig a Repülő Kutató, mielőtt elrohant Bukarestbe, alaposan rámvásárolt a múlt szombati piacon mindenfélét, nehogy éhenhaljak jelen-nem-létében, hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Valamiért az a meggyőződése, hogy ha egyedül hagy, én levegőn, pránán és vifon-levesen fogok tengeni, hacsak nem sóz a nyakamba minimum két kiló zöldséget. Mindehhez hozzáadódott a vasárnapi családi grillezés ilyen-olyan maradéka is, amit meg anyósom tukmált rám, plusz a három államvizsga, melyek után csak hazakúszni voltam képes, aztán kis maradékocskákat vacsorázni kis salátákkal, nem pedig háromfogásos lakomákat rittyentgetni össze magamnak. Az eredmény, azt hiszem, sejthető: tegnap ettem meg az utolsó izét, ami a grillezésből származott (fóliában sült fűszeres camembert sajt volt, ha éppen tudni akarjátok), és minden reggel-este azt monitoroztam, nem akar-e éppen rám dögleni valami paradicsom vagy cukkini vagy bármimás. Örömmel jelenthetem, hogy egy fél uborka kivételével az összes többi megúszta, de a továbbiakban is tartani szeretném ezt a jó eredményt, úgyhogy előbb együk meg mindazt, ami itthon van. Szóval nuku piac.

Ezzel együtt sem marad el máma a nagy beszerző expedíció, a muszikák kajás doboza alján ugyanis alig csörög néhány szem kipöszörőzöttmacska-eledel, ők meg továbbra is erre az egyetlen fajtára vannak rápusztulva. Ordas nagy pechemre az állateledel-bolt ötven méterre van a város egyetlen rövidáru-üzletétől, és a tegnapi bejegyzés után  már többen is kajánul jövendölgették nekem, hogy csínján kell bánni a horgolással, mert addikciót okoz. Addikció, á, ugyan, dehogy. Nálam soha.

Zöld kandeláberemre fogadom, csak három motring fonalat veszek. Jó, maximum négyet.

Hogy a mai áutfitre is vesztegessünk néhány szót (igen, erre a négyféle mintát is tartalmazó mixre gondolok a robbantott hajjal kiegészítve): a piros szoknya pár héttel ezelőtt még egy túl hosszú piros ruha volt, de úgy gondoltam, jobban ki tudom használni szoknyai állapottyában, úgyhogy nyissz. Ebből nem írtam eská-bejegyzést, de ha valakinek esetleg hiányzik annak bemutatása, hogyan csináltam, csak kajabáljon nyugodtan.

Megint elmentem államvizsgáztatni. Nagyon remélem, ezúttal nem húzunk meg senkit.

Bevallom, van az egészben valami végtelenül röhejes. Hogy megértsétek: 2001 óta esz a fene a felsőoktatásban (leszámítva fél év szünetet, munkanélküliségem átmeneti, de igen keserves hónapjait), és nyilván már az elején befogtak jegyzőkönyvet vezetni, még ha a bizottságba nem is fértem bele. Ez azt jelenti, hogy végtelenül hosszú ideje, több mint másfél évtizede ücsörgök végig államvizsgákat, és úgy őszintén, ezek nem különböznek sokban egymástól, akármilyen szakon és felsőoktatási intézményben is történnének. A hallgatók holtsápadtan majréznak a folyosón, bejönnek, majrézva tételt húznak, majrézva elmondják (gyakran igen sok hülyeséget mellékelve hozzá, csak úgy bónusz), aztán kireszketnek a folyosóra tovább majrézni az eredményeikért. Tanárként az ember nagyrészt ugyanazt látja, ha nem néz közelebbre: generálfejek, generálválaszok. Őszintén, nem is nagyon izgultam értük, talán mert mindig afféle melléktárgyakat tanítottam nekik, amelyeknek minimális szerep jutott az államvizsgán, és nekem is minimális szerepem volt az életükben. Meg különben is, minek majrézni. Ha átmennek, jó, ha nem, lehet újrázni, minek az idegeskedés. Na hát ehhez képest most elkezdtem izgulni a diákokért: drukkolok, hogy szimpatikus tételt húzzanak, hogy ne süljenek bele a feleletükbe, hogy össze tudják vakarni magukat abból a síkideg állapotból, amellyel megjelennek a bizottság előtt. Ha ez így megy tovább, nevetséges tyúkanyókává fogok válni, aki kotkodácsolva terelgeti őket a folyosókon. Ennek az évfolyamnak ráadásul az első félévétől kezdve asszisztáltam az egyetemi jelenlétéhez, összesen hat tárgyuk volt nálam, és még azt is láttam, amikor először bementek az oviba, aztán ledermedtek, mert körbevette őket egyszerre két tucat ötéves. Fontosak lettek nekem, a fenébe is.

Ha még azt is hozzáteszem, hogy amikor kicsúszott a fenekem alól az előző állásom, szentül megfogadtam, hogy semmiféle érzelmet vagy lojalitást nem feccölök fölösen a következőbe, mert ez csak munka, amit elvégezni, nem pedig szeretni kell, hát igencsak itt állok megfürödve. És nyilvánvalóan én csellóztam ki magammal, senki más.

Attól tartok, ezúttal egészen komolyan összehuttyannék, ha ez az állás is kisétálna a fenekem alól.

Tegnap csak arra voltam jó hazajövetel után, hogy zuhany, szendvicske, bealvás a kanapén.

És mint a nyuszikás vicc mondja, ma is odamegyek. Most.

Ma államvizsgáztatni megyek, és ebből a szép egésznapos programból lesz még a main kívül négy darab. A holnapin ráadásul nekem kell elnökölnöm, grácia árva fejünknek.

Azt mondanom sem kell, ugye, hogy a nemes alkalomra mívesen összeválogatott öltözékem minden egyes darabja turkálóból van, kivéve a kétezer forintos kínaibótos cipőt.

Vannak olyan napok, amikor annyi minden van egyszerre a fejemben, hogy hétmérföld hosszú bejegyzést tudnék írni belőle.

Aztán vannak ezen belül olyan napok is, amikor inkább csak két mondatot írok.

Na jó, legyen ezzel együtt három.

A fejemen renovált pipiros meg az egyéb tarkabarkák (“no meg a lila”, ahogyan azt a Boribon és a hét színes lufi című örökbecsűben mondják) ellenére is a hét némiképp nyomottan, hogy ne mondjam, lefosott hangulatban kezdődött. Folyton csak a szerveznivalók meg aggódnivalók, feladatok meg papírok meg munkamunkamunka, én viszont most éppen nagyon-nagyon vakációul érzem magam (értsd: semmi kedvem dolgozni), holott a vakáció még a kanyarban sincs.

Grr. Sóhaj. Grr. Gyűrd fel az ingujjad, Annipanni, nem fogja ezt senki más elvégezni helyetted, már legalábbis addig nem, amíg te itt vagy. Igaz, senki sem pótolhatatlan.

Kozmetikai fennforgásom tegnap kitűnő eredménnyel járt, végre van látható szemöldököm meg látható szempillám, ezen felül kiszedtek a képemből minden belekövült rémséget, remek. Ezotéria sem volt hálistennek, csak az a meditációs generálmuzak, ami valószínűleg a legtöbb szépészeti műhelyben megtalálható, és olyan, mint a liftzene, csak mélyebb spirituális izéi vannak ahajt a nagy ázsiai szubkontinensről. Amúgy ez is romlik elfele: régebb legalább a dalai láma énekelte nekem, hogy omm, shanti, shanti, miközben a hátamat recsegtették, most viszont az arcmasszázshoz selymes kelta hangú lányokat hallgathattam egy Yamaha nevű japán illető hangszeres kíséretével. Kicsikét olyan volt az összhatás, mintha Andreas Vollenweidert fejbeverték volna egy imamalommal, hogy aztán egy dublini buddhista női szentélyben térjen magához akkora amnéziával, mint Rádzspután. Miközben irgalmatlan mennyiségű hidratálót kentek bele éppen a képembe, azon gondolkoztam, vajon miről énekelhetnek a selyemhangú bigék meg Yamaha Kicsibekerül, mert abban szinte biztos voltam, a sok visszhangosítástól meg a selyemsálak suhogásától valószínűleg az sem érti, aki esetleg tud szanszkritul vagy hindiül, ha éppen nem halandzsanyelven van az egész.

Nyilván meg se kellett volna próbálkoznom annak megfejtésével, vajon miről dalolhatnak Buddha és O’Reary Leányai. Az az ötlet még megjárta, hogy “mély az idő kútja, vízcseppek vagyunk mi a levegőben, fellebegünk a felhőkig, visszahullunk a kútba”. Még azzal is elvoltam, hogy “kisangyalom, virágzik a bougainvillea, elszakadt a csappálom szíja, hej, megver anyám érte”. De amikor az jutott eszembe, hogy mi van, ha azt éneklik éppen, “felforrósított ghíben mindkét oldalát három percig sütjük, papírtörlőn leitatjuk, melegen szervírozzuk nán kenyérrel és mangócsatnival”, na akkor majdnem felröhögtem. Az nem lett volna előnyös, én még vissza akarok menni oda, mert most, ha még nem mondtam volna, van látható szemöldököm látható szempillával, és az nekem jó. Legelső alkalommal sose árt, ha az ember legalább nyomokban normálisnak látszik, és én amúgy is hendikeppel indulok, például meg kell magyaráznom a tetoválásom. Na most ezeken a helyeken ugyan nem ritka, hogy a népek ki legyenek varrva, és valószínűleg nem is érdeklődnének irántam se, ha a felsőkaromon lenne egy komplett rózsakert, középen rondírással pedig a “Jani mindörökké”, de hát se rózsák, se Jani. (Egyszer amúgy nekiláttam megírni egy krimit, ami Szentendrén játszódik egy szépészeti műhelyben, tetoválások is voltak benne, szőke ezoterikák, több gyilkosság meg egy diszfunkcionális nyomozócsoport, amelynek a tagjai folyton ordítoznak egymással. Na az például már öt éve egyharmadkész állapotban van. Hm. Hmhm.)

Ma a tradícióknak megfelelően piacra megyünk, délután pedig valószínűleg megnézzük majd magunknak félszemmel ezt a pestisűző fesztivált is, hacsak addig be nem nyel a Bűnök Barlangja. Végül is, ott sem ritka az olyasmi, hogy “Árvíz, tűzvész és járvány. Tematikus séta borzongani vágyóknak!”

Én is tematikus séta vagyok máma a “hogyan turkáljunk yol” tematika szellemében. Mondanom sem kell, indokolatlanul büszke vagyok magamra, bár azért a korrektség kedvéért hozzá kell tenni, hogy nemigen tudna senki hozzám vágni egy olyan ruhadarabot, amihez nem találok további kiegészítő izéket a szekrényeimben.

Meglehetősen gyakran mondogatom, hogy ez a bolondok városa, és abszolúte igazam is van ebben. A hétvégén például pestisűző fesztivált fognak tartani “hagyományteremtő céllal”, és én már tudok róla úgy másfél hónapja, de még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Nyilván ki kell mennünk rá, és amióta egyre többet tudok a programról, egyre inkább világos, hogy ki kell mennünk rá. Ne viccőjjünk, hát hogy hagyhatnánk ki olyasmiket, hogyaszongya “virtuális képalkotó rituálé, amiben a közreműködő táncművész mezsgyeélen egyensúlyozva feszegeti az élet és halál közötti létezés határait”. (Az a mezsgyeélen egyensúlyozás különösen érdekel. Olyasmi lehet, mint amikor tiszta vizet öntenek a nyílt kártyákba.)

A bolondok városában természetesen roppant svunggal tenyészik a falmelléki ezotéria is, leginkább a szépészeti műhelyek környékén, mint ezt már megtapasztalhattam a múltkoriban. A kozmetikusom mindehhez képest meglepően realista nő volt, általában háziállatokról, takarítási trükkökről, anekdotikus családjainkról és a hidratálás fontosságáról fecserésztünk egymással, míg én látáskárosultan hevertem a székben. Mondanom sem kell, ez a realizmus végül megbosszulta magát (rajtam), mert úgy másfél évvel ezelőtt lelépett egy tanyára cocákat nevelni. Tizenkét évig jártam hozzá, és ezek után itt álltam ha nem is elanyátlanodva, de elszemöldöktelenedve. (Amit a képeimen láttok, az piszok nagy csalás. Van nekem ugyan szemöldököm, de láthatatlanszőke színű, úgyhogy legeslegalapvetőbb dekorkozmetikumom a szemöldökceruza, és ha elveszitek tőlem, vége a világnak.)

Nyilván nem véletlen, hogy én is a bolondok városában kötöttem ki, másként nehezen lehetne megmagyarázni azt a tényt, hogy minden nap mutogatom ország-világnak a pofámat, és ez a pofa már másfél éve nem látott kozmetikust. De hát egyrészt ott volt az a problemma, hogy kozmetikussal úgy egyeztet időpontot az ember, ha telefonál, a telefon pedig az én kriptonitom. (Ehhez képest adtam én már telefonos interjút is egypárszor életemben, fedje ezeket a feledés kegyes fátyla.) Másrészt meg hogy a nyavalyába tudnám kiküszöbölni itt ebben a szívcsakrás univerzumközepi bolondokházában, hogy ne olyasvalakibe fussak bele, aki tibeti csengők rezgésével akar ráolvasást tartani a mitesszereimnek? Itt tényleg mindenki meg van húzatva kissé: az előző masszőzöm ugyan félállásban takarítani járt, és olyan ujjai voltak, hogy be tudta volna nyomni a falba a vasszöget, de hát ő meg a pálos misztikában hitt, és masszázs közben azt hallgattuk, hogyan énekel felvételről a dalai láma. (Őszentségének igen jó hangja van, jegyzem meg.) Aztán persze ő is lelépett, panziót vezetni a Balatonnál, és ennek a történetnek amúgy még nincs ezzel vége, de majd máskor mesélem el, tartogassunk kontentet a jövőre is.

Egy szó mint száz: a képes felem állapota mostanra romlott odáig, hogy komolyan ráültem az internetekre, és nekiláttam kozmetikust keresni. (Előtte tartottam ugyan szóbeli körbeérdeklődést is, de az igen mérsékelt sikerrel járt. Nem vagyok biztos abban például, hogy olyan kozmetikushoz akarok menni, aki jól és nem drágán dolgozik, de a férje a szomszéd szobában rendezte be a papagájtenyészetet, és állítólag olyan szag van mindvégig, mint egy tyúkudvarban. A leginkább ígéretes jelöltet már majdnem fel is hívtam, de aztán úgy elbaltázta a forrásom szempillafestését, hogy majdnem szemorvos lett a vége. És ajánlottak nekem valakit Békásmegyeren, de mi a töknek menjek el én Békásmegyerre, ha lényegében csak egy macskakövet kell eldobnom, és az vagy egy távolkeleti turistát talál el, vagy egy szépészeti műhelyt? Csak az egy kilométeres körzetemben legalább öt kozmetika van, nem vicc.) Persze az internetes keresgélés is az elvárható eredménnyel járt, desőt. Régen láttam ennyi Osho-idézetet ilyen rövid idő alatt, és találtam én mindent holisztikus szemlélettől életmód-tanácsadáson és csakratisztításon át olyanokig, hogy szeretet-áramlat relaxáló masszázs drágakövekkel, ez utóbbiba pedig bele se mertem gondolni, ajvé.

És aztán végül, egy kőhajításnyira tőlem, találtam valakit, aki annyit mondott a bemutatkozásban, hogy több mint húsz éves tapasztalat és hagyományos szolgáltatások. Úgyhogy ma oda megyek.

Drukkoljatok nekem, nehogy véletlenül kitisztítsák a pofám mellé a csakráimat is, nekem éppen jók így koszosan.

Jelzem, valami baj lehet az ütemérzékemmel, mert amikor nekiláttam öltözködni, kifejezetten úgy akartam festeni, mint akit a hagyományos szolgáltatások érdekelnek, aztán végül ez lett belőle. Nojsz, majd legfeljebb átöltözöm. A képemet úgyis le kell majd pucolnom, mert csak délután kettőre kaptam időpontot, addig meg igenis szükségem van a szemöldökömre.

(Az ütemtervekben az a jó, hogy ha az ember teljesítette az aznapi penzumot, akkor békén hátradőlhet, és bármiféle hülyeséggel foglalkozhat. Én például elmentem venni a szemközti papírboltban pár ív pauszt, és ezzel fogom átmulatni a délutánt. Addig viszont, amíg fejest ugrom a ficlik és pauszok közé, gyorsan elmesélem ezt itt.)

Két évvel ezelőtt egy öltözködési malőr alkalmából turkáltam magamnak egy jeggingst, és vidáman hordtam is egy egész évig, amikor bámm, hasraestem benne, és kiszakítottam a térdét.

A blog kezdetéhez képest nem állok rosszul gatyákból, de ez már úgy a szívemhez nőtt, hogy azt mondtam, megmentem. Itt előbb-utóbb minden elvégeznivaló sorra kerül, úgyhogy újabb röpke egy év után neki is láttam.

Mindenekelőtt előkotortam pár piros vászonfélét,

mert ugyebár én, mint tudjuk, így szállok le a bicikliről. Aztán elővettem hozzá a kétoldalas ragasztófátylat, és kivágtam belőle néhány szimpatikus méretű kört, melyek közül az egyiket a lyuk eltakarására szántam, a többit meg dekorációnak, mert miért ne.

Rávasaltam a köröket a vászondarabkákra,

aztán kivágtam a köröket, és a nekem szimpatikus elrendezésben rárakosgattam a nadrágra.

Be is jelölgettem szappannal, melyiknek hol a helye, aztán lehúztam a hátlapjukat, és visszavonultam a vasalóhoz.

A ragasztófátyol ügyes találmány, de én csak így önmagában nem bízom benne eléggé, körbe is szoktam cikcakkolni az efféle foltokat. Többek között ezért is kellett bejelölnöm a helyeket, mert a fenti képen azt a legnagyobb kört felvasaltam, körbecikcakkoltam, aztán a föléje járó világosabb-kisebb kört is felvasaltam, körbecikcakkoltam. Tetszik érteni.

(Azt most gyorsan megjegyzem, hogy ha lyukat akar eltakarni az ember ragasztófátylas megoldással, gondoskodni kell arról is, hogy ne vasalja hozzá az adott darabot önmagához vagy a vasalódeszkához. Én most egy barna szilikonos sütőpapír-darabot dugtam bele a gatyaszárba ehhez, kiválóan szuperált.)

Az alábbi képet csak azért, hogy emlékezzek rá, milyen lépéshosszal meg öltésfajtával csinál ilyen szép sűrű cikcakkot Erik.

A továbbiakban a feladat nagyrészt a “monstre nagy szopás” kategóriába tartozott, elismerem. Kábé olyan volt, mint mikor az ember egy kis lavórban próbál lambadázni. Ennek a gatyának igen szűk a szára, Eriknek meg nincs olyan csini kis karocskája, amire fel lehetne húzni, Erik egy majdnem tizenkét kilós dög azokból az időkből, amikor még nem voltak efféle luxuskiegészítők. Erik annyit tud, amennyit itt a fenti képen láttok, és slussz.

Úgyhogy kéumdianávszoubekujdár, ilyenféle kis kráterecskékben keringélve varrtam fel a köröket, ni:

A végén viszont mind fent volt, la.

Két ponton nem felelt meg a lavoárban lambadázás eredménye az én magas igényszintemnek, így azokra a helyekre “ápol és eltakar (és dekorál)” céllal gombokat varrtam fel.

Tessék itt egy közeli is.

A gatya minden javítás ellenére sincs a legjobb és legfiatalabb állapotban, úgyhogy idén nyáron valószínűleg atomjaira fog szakadni rajtam, remélhetőleg a Bor, mámor, Bényén, mert ha egy farmer leszakad az ember lányáról, legalább egy fesztiválon tegye. Sebaj. A maradékot – mondanom sem kell – így is meg fogom menteni valahogyan. Addig pedig nyertünk egy kis türelmi időt meg egy kis blobejegyzést.

Ahogy vénülök, egyre nehezebben mozdulok el arról a helyről, ahol éppen vagyok. Így esett, hogy tegnap délután háromkor még a Bűnök Barlangjában szundikáltam Pocival a futonon, és nemigen akartam felkelni onnan. A Repülő Kutatót majdnem kitörte a frász, mikor meglátott minket. (Engem notóriusan nehéz felébreszteni, pontosabban nem a felébresztésem nehéz, hanem az elviselésem ébresztés után. Ízig-vérig zordonbordon vagyok, és goromba, mint egy pokróc, na.). Este kilenckor meg a Vörösmarty téren üldögéltem a kiadó asztalánál, kezemben egy pohár kékfrankossal, és onnan sem igen akartam felkelni. A Repülő Kutatót ezúttal, valljuk be, kevésbé törte a frász, a Flair szék nem volt annyira kényelmes, mint a futon, és Poci sem volt ott mellettem, hogy bűnbe vigyen. Mégis, figyelembe véve, hogy eredetileg a nyolcakárhányas busszal akartunk volna hazajönni, aztán végül a tízes lett belőle, elég sok ideig üldögéltem ott azon a Flair széken. Egy partiállat vagyok, nem vitás.

Én ugyan egy barlangi morc vagyok, és az is maradok, és a tömeget nem bírom, de azért a könyvfesztiválok mindig elbűvölnek azzal a sajátosságukkal, hogy hány olyan ismerőssel találkozom ilyenkor, akivel amúgy máskor hosszú szervezések meg tratatívák kellenek ahhoz, hogy összefussunk – esetleg pláne olyanokkal, akiket évek óta nem láttam, és még csak nem is folytatunk hosszú tratatívákat, hogy összefussunk, pedig ilyenkor annyira örülünk egymásnak. Ezúttal még ezeken is sikerült túltenni, amikor nyílegyenesen megindult felém valaki, akivel még sose találkoztam IRL, de tudtam, ki ő, és ő is tudta, ki vagyok én, és olvassa a blogom.

A tegnapihoz hasonlatos partiállatkodások szokásos következményeként viszont este olyan tehetségtelenül sminkeltem le, hogy ma reggel belenéztem a tükörbe, oszt visszanézett belőle egy pandamaczi. Nyüves szempillafestékek. Miután eltávolítottam a maradványokat is, már nem volt annyira rossz a helyzet, de azért nekiláttam a pofámat tatarozni rémisztő színű pacsmagokkal, úgyhogy szíves engedélyetekkel most egy hetekkel ezelőtti fotókonzervet mellékelek, nem pedig IRL önmagam háziruhában és szederjesnek ható orczával.

Ma még tart az előirányozott szabadság, holnap fekszem megint bele a rettenetesbe, úgyhogy miután lemostam magamról a szederjeket, valószínűleg megint a Bűnök Barlangjában kötök ki, hurrá.

Ma nagyon nem fűlik a fogam a munkához, aminek talán az az egyik oka, hogy amivel most kéne foglalkoznom, annak nincs konkrét és kézzelfogható határideje. Az ilyesmi mindig veszélyes, mert előbb az van, hogy “ej, ráérünk arra még”, aztán ez egészen hirtelen képes átcsapni az “úristen, mennyi dolgom van és milyen kevés időm rá” állapotába. Na persze ez nem azt jelenti, hogy most csak ülök, mint a kopott gyöngy, ugyanis kreatív kukacok rágják nagy tömegben az agyamat, és az ilyennek errefelé úgyse szokott jó vége lenni.

Kössünk magunkkal kompromisszumot, aszondok. Hétfőig szabadjára engedem a kreatív kukacokat, de aztán jövő pénteken déli tizenkettőig kész lesz ez a gedva, és slussz.

Amúgy mintegy mellékesen szeretném megjegyezni, hogy a kreatív kukacok a blog következő évének önszabotálási programjával kapcsolatban is rágicsálni kezdtek, pedig addig még van majdnem három hónap.

A vasat addig kell ütni, amíg még meleg, piacra meg akkor kell menni, amikor még nem zuhog. Futás!