újracucc kategória bejegyzései

Don Fülig James Gomperez hidalgót hívta Gombperecnek, én a konferenciákat szoktam így illetni, ha ennyire legyalult állapotban vagyok, mint most. Ma az intézményünk rendez egyet, amiről eredetileg azt gondoltuk, kicsi és csendes gombperec lesz, de roppant naivan nem vettük számításba az akadémiai szféra hisztérikus publikációs nyomását és pofázási kényszerét, amelynek következményeként ott állunk nyolc szekcióval és száznál több résztvevővel, valamint mindenki síkideg. Ennyi ember között óhatatlanul lesz olyan, akinek Igényei vannak meg Sértettsége meg a végén Panaszai, mindezt csupa nagybetűvel, fene ennek a szakmának a hiúságába. Én még szekcióelnök is vagyok az egyik szekcióban, csináltam már ilyet néhányszor életemben, és nagyon jól tudom, hogy egyes előadóknak (tökmindegy, mennyi ideje dolgoznak az oktatásban) egyszerűen nincsen rá képessége, hogy korrekt módon betartsák az időkeretet. Nyilván általában éppen ezek azok, akik unalmasan, hosszú lére eresztve és bánatosan bégetve nyökögik végig az előadásukat, és a nekik kiárendált tizenöt perc végére még mindig csak a bevezetésnél tartanak. Aztán majd jöhet a Felháborodás meg a Panaszok, amikor megvonják tőlük a szót.

Nemcsak rohadt hosszú nap lesz ez tehát rengeteg buktatóval, hanem még a fejem is fáj, ezzel a fejfájással ébredtem hatkor, és lehet, hogy egész nap kitart, szóval lehet, hogy a végére azzal távoznak a paidagógia felkent apostolai, hogy “hú, az a vörös nő, hát az olyan goromba, mint egy szódáskocsis”. Öreg vagyok én már ehhez, no, mint Murtaugh őrmester az alsógatyában kotkodácsoláshoz.

Ahhoz is öreg vagyok, hogy kiskosztümökben feszengjek végig ilyenféle napokat, szóval ha valaki csak azért nem tud esetleg komolyan venni, mert házivarrott kardigányban vagyok sárga harisnyával, simán elmehet Herbart dolmányára vitézkötésnek.

A nap fele gépeléssel, a másik fele szaladgálással telik, és én mindkettőnél jó néven venném, ha valaki más csinálná helyettem, de nincs ilyen szerencsém.

Ebben a pillanatban kicsi szívem minden hidegével utálok mindenkit, akinek az őszi vakáció tényleg vakációt jelent, nem pedig nyomorult evickélést hálótervek és tantárgyleírások tengerében. Dénes jó istenem, nekem már tényleg sose lesz időm foglalkozni azokkal a dolgaimmal, amelyek nem a munkahelyemmel kapcsolatban estek a fejemre, azokkal meg pláne nem, amelyeket puszta élvezetből csinálnék. Na de mindenesetre ma leültem nyafogóruhában a kanapémra, főztem magamnak egy bitang erős kávét, aztán bevégezém harcaimat az excel-táblázattal meg a kreditszámokkal meg az összes rémséggel. A következő felvonásig persze mások jóváhagyására is szükség lesz. Amíg penig az megérkezik, muszáj lesz letudnom némi délutánesti futkorászást a nagy székesfőfaluban, úgyhogy kivedlettem a nyafogóruhából, és harcra készen elindulok a világba neki bele. Anyámnak hálistennek az Elvira támogatásával és hátráltatásával sikerült megvennem a vonatjegyet interneten keresztül is, a disszertációmnak viszont konzultációra van szüksége, a pénteki vendégeimnek meg kajára. És mielőtt én megint kimaradnék a szórásból, valószínűleg belátogatok az Yves Rocher-be, mert már két kedvezményes izéke várja türelemmel, hogy kezdjek velük valamit.

Azt viszont nem tudom, front van-e vagy mi a fészkes, de olyan feszült vagyok, hogy le bírnám vakarni magamról a bőrömet. (És nem a kávé miatt, már kávé előtt ugyanez volt a helyzet.) Az időjárás mindenesetre komplett megbolondult. Ma már volt szél (áramszünettel, nyilván), napfény, ború, havaseső, szivárvány, kiskutya füle. Remélem, mire hazakódocok mai útjaimról, megúszom anélkül, hogy egy tornádó vagy mifene elvigye a házat. Macskástul. A cirmos kis szörnyetegek természetesen végigaludták az egész napot. Ó, mennyire irigylendő életük van.

A magamfajtának a tavaszi óraátállítás nagyjából mindegy, az őszi meg igazi grrmrr. Sajna ez is azon egyéni szociális és pszichés problémák egyike, amelyeket lehetetlen megértetni bagoly típusú emberekkel: képzeld el, milyen nyomasztó az, amikor felébredsz fél négykor, aztán kiderül, hogy még csak fél három van, és te nem tudsz visszaaludni.

Na mindegy, ma úgyis Hamupipőke-napot tartok szó szerinti és képletes értelemben is, mert egyrészt holnapra a virtuális dzsuvát kell átválogatnom a már sokat emlegetett excel-táblákban, másrészt meg péntekre a lakás egészen reális kupleráját. Atilláné takarítani jár hozzánk, nem rendet rakni, azazhogy pontosabban megvannak azok a területek, ahol átrendezheti a tárgyakat, meg vannak azok, ahol ha valaki idegen nyúl bele a rendetlenségbe, többé a büdös életben nem találunk meg semmit. Ez utóbbi területek száma persze légió, és a Repülő Kutató szétburjánzó papírtömegével én sem tudok mit kezdeni, de attól még van bőven olyasmi, ami az én lelkemen szárad, nem az övén. Na most én péntekre vendégeket hívtam, szombaton pedig anyám érkezik meg, úgyhogy akkor sem tudom megúszni a dógok egyengetését, ha esetleg úrrá lenne rajtam a lustaság. És hiába, hogy ebben a pillanatban még úgy tűnik, a péntek hű de messze van, bizony mondom én néktek, a következő hét is úgy fog elsisteregni, mint a sicc.

Három ötös, szép is ez. Ilyen szép se lesz több ebben a folyóévben. (Jövőre viszont, ha akkor még élünk és blogolunk, jöhet a három hatos, kész Armageddon.)

Ma amúgy itthon kuksizom, határidőimmel bajmolódom, melyek egy része az én magánmelóm, más részének társadalmi hasznosság tulajdonítható, és természetesen ez utóbbi az, amely prioritást élvez. Egyúttal ez az, amelynek esetében mások munkájától függ az én munkám is. Nyilván csúszásban vagyunk, mert addig nem tudom befejezni, amíg nem érkezik meg egy utolsó hozzájárulás, amit tegnapra ígértek, grr. Addig viszont, amíg ezt le nem tudom, képtelen vagyok a saját magáncuccaimmal bajmolódni. Úgy vélem, eztet hívják patthelyzetnek.

Életünk amúgy is csupa móka és kacagás, tegnap Atilláné Istennek ostora gyanánt végigvonult majdnemösszes termeinken, úgyhogy most minden ragyog, mint Salamon töke. A Bűnök Barlangja ilyenkor a megegyezés szerint kimarad, kizárólag az én pucoválásaimra van utalva szegényke, és ennélfogva oda vannak karanténba zárva a macskák, nehogy világgá fussanak, amíg Atilláné ablakokat meg ajtókat nyitogat. (Úgy félnek tőle, hogy csak.) Na hát ma reggel jöttem rá arra, hogy a Celofán nevű hülye macskaállatka gondosan odaszart az asztal alá. Valószínűleg bosszúból, mert máskor megbízhatóan szobatiszta.

Hejhó, hejhó.

Tegnap egy különösen szívós és fullasztó köhögőroham után úgynevezett sanda gyanú ébredt bennem, hogy mintha ez egy ciklikusan ismétlődő rendszer része lenne, és gyorsan utána is néztem, ha már van hol utánanéznem az ilyesmiknek. Ja, épp ahogy sejtettem: a tavalyi október is azzal kezdődött, hogy felfordul, agonizál, visszafordul, melózik, aztán a hó végéig vauvau. És a tavalyelőtti október ugyancsak. Hm. It seems like a pattern, my dear Watson.

Közben kint a kisebbik cseresznyefa most jutott el abba a stádiumba, mint Az azkabani fogoly filmváltozatában a fúriafűz, amikor jön az ősz. Egyetlen szélroham kell hozzá, és ott marad csupaszon. Hajh, ősz, hajh, elmúlás, hajh, takonykór.

Na jó. Ha már úgysem tehetsz ellene semmit, dőlj hátra, és élvezd. Legalább vettem tegnap téli teákat és fahéjas-almás illatmécseseket, úgyhogy bármire készen állok. Majdnem bármire.

Ez a kifejezés, mint esetleg teccik tunni, a gyermek olvasók érdekében kiherélt erkölcsösített olvasmányokra vonatkozik, amelyeket gondosan megpucolnak trágár kifejezésektől, szellemi érettségükhöz és világbeli tájékozottságukhoz képest túl bonyolult részletektől meg egyáltalán minden olyan elemtől, ami miatt a kiskorú esetleg kibócorog a nappaliba megkérdezni, hogy “Anyúú, ez itt tényleg azt jelenti, hogy Palvicz Ottó megdugta Plankenhorst Alfonsine-t?”. (Jókai ezt a sajnálatos eseményt speciel úgy fogalmaztatta meg a történet elmesélőjével, hogy ezek “az egzekúciónál kezdték a processzust”. Nagy disznó volt az öreg. Nekem csak harmadik olvasásra esett le amúgy, hogy mi történt, igaz viszont, hogy akkor már majdnem tizenkettő voltam.)

Az egész kérdés- és problémakör nyilván egy meghatározott apropó miatt jutott eszembe, bár nekem teljesen random okokból is jutnak eszembe mindenfélék, de ez mellékszál. Mindenesetre itt most az van, hogy, mint tegnapelőtt kiderült, Filoméla olvassa a blogomat. Ezt itt. Amiben én meglehetősen öncélúan használom az szép magyar nyelv hejesírását, emellett negyvenes nők problémáiról nyígok és szódáskocsishoz illő módon káromkodom, ha éppen úgy adódik. A dauphine pedig mindehhez még csak nyolcéves.

Ezzel a dilemmával valamit kezdenem kell. De most mindenekelőtt piac.

Tegnap este felhívtak az egyetemi kutatócsoportomék, hogy üdvözöljenek, éppen most isszák a whiskyt, és akkor most már megisszák az én adagomat is, jobbulást. Well. Megköszöntem nekik, hogy gondoltak rám, aztán tovább krákogtam itt csendes magányomban, mert persze a Repülő Kutató is elment buliba (na nem ebbe, hanem a másikba). Úgyhogy miközben mindenki ide-oda sürgi-forgi meg ereszdelahajamat, én a kanapémon csendesen báloztam ülve, mint Prücsök, és végül belealudtam ebbe a nagy izgalomba.

Nyilván össze tudtam volna szedni magam annyira, hogy elvánszorogjak bulizni. És nyilván amikor ma reggel négykor arra ébredtem, hogy kis zöld létformák akarnak távozni a torkomból, de azonnal, csak gratulálni tudtam magamnak, hogy mégse tettem meg. Ezt a szart tényleg ki kell kuksolni türelemmel, nem pedig belevonulni az iccakába, aztán vidáman és bewhiskyzve hazacsámpázni éjfél után.

Ennélfogva ma tovább kuksolok, mivel viszont ez mégiscsak egy őtözködős blog, beőtöztem hozzá őszi mezőnek, és ki is pintyöltem magam.

Ennek a kötényruhának, bármekkora örömmel varrtam, számos problémája vagyon, melyeket meg kéne oldani valamikor és valahogyan. Na majd egyszer. És “na majd egyszer” be kell blogolnom azt a mustárszínű tunikát is, amit tegnap vettem a piacon (igen, minden bizonnyal eltömte az agyam a takony), de rögtön behajintottam egy mosásba, úgyhogy most is szárad. Na majd egyszer, igen.

Miután a tegnapot az ünneplendőkre tekintettel számos szundikálással abszolváltam a kanapémon, felébredtem ötkor, majd szép lendülettel visszaaludtam, egészen negyed tizenegyig. Ha kell arra valakinek bármi bizonyíték, hogy minő egészségi állapotom vagyon, hát ez az. Most viszont túlaludtnak és ennélfogva meglehetősen nyüzsgősnek érzem magam, Nyuszinak megint ugorjunk-neki-és-csináljunk-valamit napja van, úgyhogy nem mászom meg ugyan ma az Everestet, de végre nem az oldalamon fogok heverni, mint egy döglődő bogárka, juhé.

Élményszámba persze még nem megyek, de azért nesztek, fotó.

Amúgy végre megérkezett kellő fordulatok után a lila bokacsizmám, szóval várható egy szekrényszaporulatos poszt is.

Most már tényleg csak röhögni tudok a köhögések és orrfújások között. Ma este hattól Kutatók Éjszakája meg egyéb izé, én például az előadásom mellé a Rejtvények Birodalma is leszek. Pipikkel. Ahhoz, hogy hatra odaérjek, a négyes busszal kéne elindulnom. Eredeti terveim tehát úgy festének, hogy én reggel benyomom neocitránomat meg másegyebeimet, majd szépen dolgozom itthon a kanapémon nyafogóruhában és pokróc alatt a határidős munkáimon (=szöveget gyártok a laptopomon). Négyig végzek, aztán feltarisznyálom magam, és kisimultan, dolgavégezetten elmegyek további dolgokat végezni.

Tegnap találtuk meg a postaládában az ELMŰ tegnapelőtti levélkéjét, hogyaszongya áramszünet. 29-én. Reggel nyolctól (tádámmm!) délután négyig. Az elvégzendő munkáimhoz csak három eszközhöz kéne áram, bagatell. Laptop, wifi-router, szkenner, hohó, a kávéfőzőt még nem is számoltam, hopp, az a negyedik. Hm, nézzük csak, hol van laptop meg wifi-router meg szkenner? Ja, a munkahelyemen. Ahová este hatra kéne bemennem. (Kávéfőző ott sincs, elromlott a büfében. Jelzem, ma van a kávé világnapja, ha eddig nem tudtátok.)

Hát ezért állok itt reggel fél nyolckor talpig pipiben, én, a Rejtvények Birodalma. A nyolcas busszal indulok. Minekutána, ugyebár, este hatra kell bemennem. Drukkoljatok nekem, ne üssön meg valamikor napközben a laposguta vagy ne vigyen el a láz vagy valami más válogatott szopornyica, mert akkor estig muszáj lesz keresnie az intézménynek valaki mást a pipik közé, és a többi birodalomnak épp csak ez hiányzik, hogy még helyettesítő után is szaladgáljon.

Na kérem. Tele vagyok fájdalomcsillapítóval, felpuffadtam, mint egy béka, folyik az orrom, kapar a torkom, egy kis lázam is van. Abszolút sikerként könyvelhetem el viszont, hogy legalább már nem megy a hasam.

Nyilván ilyenkor kell kivágni a magas cét, fake it ’til you make it. Mondjuk hogy du. milyen állapotban vonszolom haza magam, az még egyelőre a jövő muzsikája.

Egy sálat is akasztok még magamra mindehhez, de ahhoz le kellett volna mászni a földszintig, majd vissza. Inkább képzeljétek el. Egy olyan szürke izé lesz.

Na ide figyelj, időjárás, mi nem ebben egyeztünk meg. A szeptember legyen szeptember, a november pedig november, nem összevissza. A tanítás második hetén én nem azt várom, hogy tizenhárom fokban, szélben meg esőben vonszoljam be magam egy háromnegyed hétig tartó napra, amikor úgyis olyan elméleti óráim vannak, amelyeket mindenki kötelességből látogat csak, nem pedig azért, mert annyira meg lenne győződve a hasznosságukról (és ebben, tévedés kizárva, én sem vagyok kivétel). Ha már úgyis muszáj, nem lehetne, hogy kapok némi segítséget a feladathoz?

Szóval vagy összekapod magad, vagy igen csúnyán fogok beszélni rólad, és ha már szeptember végén Michelin-gumibabának öltözve vagyok kénytelen dolgozóba vonulni, feltehetőleg a blogom olvasóinak is lesz hozzád néhány keresetlen szava. Bakker, a ruhatáram tele van kedves és könnyűcske őszi darabokkal, selyemruhákkal, bársonykabátkákkal meg bordó lakkcipőkkel, és istenbizony szívesebben venném fel azokat, mint azt a novemberi áutfitet, ami jelenleg rajtam van.

Az élet szép meg minden, de anélkül ellettem volna, hogy fél háromkor olyan irgalmatlan égzengésre ébredjek, amilyet az ember nem várna szeptember közepén. Nyilván nem tudtam visszaaludni, úgyhogy némi forgolódás után felkeltem, majd a “csakazértis hétvégém van, bmeg” szellemében divattervező műsorokat néztem a YouTube-on, miközben a macskáim valahol a láthatáron túl éppen verték egymást, csak úgy passzióból, hogy ne unatkozzanak.

Aztán eltotyogtam kávét főzni, mert már miért ne, és majdnem szívszélhűdést kaptam, mert a konyha padlóján ott volt valaminek az ökölnyi méretű véres hullája, jézusmáriaszentjózsef, hát ezzel jár, ha az ember ragadozókat enged a lakásába, de mi a nyavalyát ejtettek el ezek a vadállatok, áááá.

Közelebbi vizsgálat során persze kiderült, hogy a vadállatok egy motring piros fonalat ejtettek el, mely természetesen eredetileg a Bűnök Barlangjában volt, úgy tíz méterrel odébb, ráadásul az emeleten, de nekem ott abban a pillanatban tényleg nem volt szükségem kávéra, áááá. És miközben én még mindig gutaütötten szédelegtem a konyhában, Celofán a miheztartás végett lendületesen lehányta a nappaliban az ablakot. Komolyan, ennek a macskának olyan ütemérzéke van, mint egy prímabalerinának. Ezt el is mondtam neki különböző népi motívumokkal díszítve, de le se szarta, vö. ezzel jár, ha az ember ragadozókat enged a lakásába.

Ami a további ragadozókat illeti, a nyakam bal oldalán valami egészen irreális kinézetű dolgot agnoszkáltam, ami feltehetőleg pókcsípés nyoma lehet. Ha nem az, még sose nőtt ki belőlem olyan gonosz ikertestvérem, mint amilyen most készülődik kifele.

Mivel gusztustalan eseményből elég volt mára ennyi, most visszakúszom a Bűnök Barlangjába egy tábla csokival és egy bögre narancsos teával, mert ma még mindig tart a “csakazértis hétvégém van, bmeg”. Sajna, már most érzem, hogy a lelkiismeret nevű sunyi szörnyeteg a fogait polírozza és a körmeit reszelgeti, úgyhogy ha holnap is égzengéssel és fél háromkor kezdődik a nap, nem fogom már olyan világi hívságokkal múlatni a szárnyas időt, mint ma, hanem morogva ugyan, de leadni és előadni valóimmal fogok foglalkozni, egye meg a fene a protestáns munkamorált.

De ha már úgyis ilyen izgalmasan kezdődött a nap, és most is búsan csepeg odakint az eső, legalább legyünk máma olyan vidámak, mint egy mesekönyv-illusztráció a gonosz tornacipős bozorgányról, aki vérengző vadállatokkal él együtt egy büdösnagy kunyhóban.

Nagyobb ruhadarabból kisebbet csinálni nem nagy kunszt, a fordítottja már nehezebb meló. Mindemellett ez sem reménytelen és megoldhatatlan, épp csak nem elegendő hozzá a nyisszant-varr eljárás, hanem a nyisszant-betold-varr módszert kell bevetni.

Sajnos (bár a blogolvasók szempontjából talán nem annyira sajnos) ezt az eljárást is kénytelen leszek demonstrálni itt ni, merthogy én, hülye mókuska, nagy lendülettel kidekoráltam a múltkoriban ezt a szürke kardigánt,

de annyi eszem nem vala, hogy előtte leellenőrizzem, jó-e ez még rám.

Abból persze gyanút foghattam volna, hogy egy olyan mosásból került elő meglehetősen gyűrötten, ahol csak fekete meg szürke tiszta pamut holmik voltak, de hát ilyen vagyok én, no. Summa summárum: a jelek szerint valaki (vagy én, vagy a RK, de nem akarom hárítani a felelősséget) ezt a nyomorultat hetven fokon mosta ki, ő meg ennek elvárható módon vidáman összement. (Igen, gyanakodhatnék arra is, hogy nem ő ment össze, hanem én szét, de sem a mérleg, sem a többi ruhadarabom nem ezt állítja, szóval mégiscsak a kardigán lett kisebb, nem én nagyobb.) Nos, ha az élet citrommal kínált, csináljunk belőle limoncellót: mutassuk be, hogyan lehet kardigánt bővíteni.

Mindenekelőtt egy olyan anyagra van szükség, ami struktúrában, vastagságban és színben közel áll a bővítendő darabhoz. Na most, én szoktam ugyan emlegetni, hogy nálam semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe, de ezúttal olyan bizonyítékot tudok erre prezentálni, hogy a fal adja a másikat. A Bűnök Barlangja bőséges tárházából ugyanis előkotortam azokat a passzédarabokat, amelyeket akkor nyírtam le a valahai pulcsiról, amikor kardigánná alakítottam. Cirka négy évvel ezelőtt.

A pulcsi aljáról levágott passzék pont megfelelő hosszúságúak voltak ahhoz, hogy betoldást készítsek belőlük, hurrá. Ezután következett a nagy ugrás a semmibe: szétvágni a kardigánt. Logikus módon a betoldások oda kellenek, ahol szűkecskének érzed a megnagyobbítandó ruhadarabot: esetünkben ez nem csak a mellényrészt, de az ujjat is jelentette. Jelen helyzetben csakcsupán ujjatlan holmikkal tudtam volna felvenni szegénykémet ahhoz, hogy ne érezzem túl szorosnak, márpedig ez az izé nekem most őszre kell, nem nyári kánikulába, úgyhogy nem cicózunk, nyissz az ujját is.

Úgyhogy ott maradt nyomorult kardigán kiterítve, mint egy boncolt béka. Közvetlenül a varrásvonal mellett vágtam szét, majd az oldal- és ujjavarrást is lenyírtam róla, mint a képen látható.

Egy mosásban összement gyapjúholmi egyetlen nagy előnyt nyújt, de az a jelen esetben jókora: nem kell tartani attól, hogy elfoszlik a vágott szél, össze van az már filcelődve becsülettel. Épp ezért nem is szegtem el a szabadon maradt széleket, csak elegyengettem őket.

A passzét rágombostűztem a kardigán elejére (két rugalmas anyagnál nem lehet csak úgy uccuneki dolgozni, mert mindig ott a veszély, hogy elcsúszhatnak egymáson, aztán például az ujj eleje másfél centivel hosszabb lesz a hátuljánál),

aztán cikcakkal rávarrtam, így ni.

A hátulját is hozzágombostűztem a csíkhoz, és azt is végigvarrtam.

Más technikával (nem ezzel a rátétes cikcakkal) könnyebb lett volna, de sajna a passzé nem volt annyira széles, hogy érdemes lett volna minél többet elvennem belőle, szóval bizony az ujja összevarrásánál így nézett ki az utolsó fázis, és én ott bűvészkedtem abban a pici kráterben. (A kép azért homályosabb a többinél, mert röhögtem fotózás közben, no.)

Ezek után már csak az volt hátra, hogy a csík kilógó végeit visszahajtsam, és cikcakkal elvarrjam, voálá.

Nyilván mindeme beavatkozások után is egy kicsikis kinőttforma kardigán maradt a végeredmény, de legalább csak annyira, mielőtt találkozott volna a hetven fokkal, ti meg megnézhettétek, hogyan gyártok kicsiből nagyobbat. Reméljük, ennél többet már nem fogok mókázni vele.

Oké. Akkor most fel is veszem, le ne rágjátok a lábatok izgalmatokban.

Éppen piacra indulok, úgyhogy esetleg lehetnek közületek olyanok, akik felhúzzák a szemöldöküket: ugyanbizony mi a csudát keresek én itt ilyenkor, ha tegnap már nyígtam egy kört arról, hogy ma a 4:37-es busszal kell indulnom Pexre.

Gyertek, röhögjetek rajtam velem együtt: eltévesztettem a napot. Vanazúgy, hogy az sem igazán előnyös, ha az ember túl rendeske. Amikor megkaptam az órarend első változatát, máris hűségesen bevezettem az alkalmakat az előjegyzési naptáramba, aztán amikor kijött a második változat, pótoltam azokat az időpontokat is, amelyek az elsőből hiányoztak. Arra viszont nem figyeltem fel, van-e az időpont-pótlás mellé időpont-változás is. Nos. Izé. Volt. És én erre csak tegnap du. jöttem rá.

E ponton persze csak örvendezni tudok annak, hogy nem foglaltam hotőjt péntekről szombatra, valamint nem pendliztem el még pénteken Pexre, mert ha szombat reggel tízkor jöttem volna rá üres terem és hiányzó kollégák láttán, hogy mekkora ordas időzítési hibát követtem el, biztosan meg is üt a guta. Így, a jelen helyzetben, csak egy előre megvett odavissza diák-vonatjegyet buktam el, ami ugyan pénz, de csak pénz, és abból sem elképzelhetetlen sok, viszont definitíve nem gutaütés.

Ennélfogva, juhé, van egy teljes hétvégém, és ez a teljes hétvége egészen keddig tart, hát el sem tudjátok képzelni, ez most engem minő mértékben tesz boldoggá. Nyilván sok szép értelmes célra fel lehetne használni ezt a plusz napot, ami balfaszságomból kifolyólag vált szabaddá, de énnekem ilyenkor eszembe szokott jutni egy anekdoton. Az arról szól, hogy egy newyorki* hotelben együtt lakik két professzor, akik közül az egyik a bölcs Keletről, a másik pedig a sietős Nyugatról érkezett ugyanarra a konferenciára. A nyugati javaslatot tesz a keletinek arra, hogy milyen közlekedési eszközzel tudnák tíz perccel hamarabb megtenni a távot a konferencia helyszínéig, hogy időt spóroljanak. Meg is érkeznek a tervezettnél tíz perccel korábban, a keleti professzor meg ezen a ponton leül odakint egy padon, és az éltető Nap felé fordítja az orcáját, majd elégedett mosollyal behunyja a szemét. “Mit csinálsz, ember? Miért nem megyünk be?” “Most spóroltunk tíz percet, nem? Azt hasznos módon kell eltölteni.”

Egen, jól sejtitek. Mára a Bűnök Barlangja lesz az a pad ott kint a napsütésben. A való világban ugyanis, sajna, igencsak esőre áll.

Eső ide vagy oda, ma mindenképpen fel akartam venni a frissiben átpofozott ruhámat, úgyhogy tessék, ez egy lehetséges változat a több tucatból, amivel majd valószínűleg találkozni fogtok itt a blogon. És most tényleg elmegyek piacra. Mivel viszont a mai napot a Bűnök Barlangjában tervezem átmaszogni, ne lepődjetek meg, ha még szembejön ma vagy holnap egy újabb “Eská” bejegyzés. Esetleg, horribile dictu, több is.

* Őszintén bevallom, már fogalmam sincs, hogyan kell ezt hejesírni (azt leszámítva, hogy biztosan nem így). Amióta én megtanultam írni, kijött a 11. és 12. változat az magyar nyelv helyesírásából, plusz időnként bebombáztak olyan kiegészítő mütyükéket is, amelyek nem komplett reformot, csak további “idegesítsük kicsit a népet pár változtatással” ötleteket tartalmaztak. Szóval azt én ugyan tudom, hogy “flanel” meg “dévédé” meg “mamut”, de New York elveszett számomra.

Igen, meg tudnám nézni, hogyan kell. Nem, nem akarom megnézni. Én ma egy padon ülök kint a napsütésben, és ott nincs helyesíási szabályzat.

Tegnap szekrényt akartam rendezni meg más effélékkel tölteni hasznosan az időt. Nos, ehelyett elővettem egy olyan kardigánt, amit régesrégen alakítottam át egy csámpás gyapjúgarbóból, meg természetesen melléje egy csomó maszatot.

A maszatokat átválogattam, aztán más maszatokat is társítottam melléjük, így ni.

Aztán felvarrtam, plusz egyéb kellemetességek.

A szekrényeket természetesen nem rendezte el helyettem senki.

Már többször mondtam, hogy át kell alakítanom a narancspiros ruhámat, mert ebben a formában nem a szívem csücske – nos, az átalakítás meg másoknak nem lesz a szíve csücske, de el tudom magyarázni.

Ősszel egyre gyakrabban találom magam narancs-piros-bordó-szürke kombinációkban egy kis sáros krumplira emlékeztető barnával, és én ezt a ruhát ősszel is akarom ám hordani alája-föléje felvett rétegekkel, úgyhogy ne önmagában tessék elképzelni, hanem mindazzal a merényletkupaccal, amit majd bevetek hozzá.

Mindenekelőtt persze a túl hosszú ujjával kellett kezdenem valamit, de az sima ügy volt:

Levág, visszahajt, elszeg, páviszlát.

A szürke és krumpliszínű kiegészítéshez már valamikor tavaly óta parkol a Bűnök Barlangjába egy izgi kis anyag.

Igen, ez egy ilyen kétrétegű akármi, egyik felén ilyen, másikon olyan, ráadásul a két réteg szétválasztható, hú, mekkora móka lesz majd egyszer rendesen felvarrni mind az öt méterét. Majd. Egyszer. Amikor lesz rá időm.

Most egyelőre ezt csináltam vele:

Lényegében ez nem más, mint egy felül behúzott cső, amit a ruha alsó rétegére illesztettem, aztán rá is varrtam.

Egyszerű és első pillantásra feltehetőleg nem túl nagyszerű, de a következő két hónapban valószínűleg még sokat látjátok rajtam, és akkor meglátjátok, milyen kombinációk voltak hozzá a fejemben jóelőre.