újracucc kategória bejegyzései

Nagyon nehezen tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy az egyik beadandó dolgozatomnak ezt a címet adjam, mivel a mintaóvodának vásárolt borsó meglétéből vagy nemlétéből vontam le fontos következtetéseket az Esztergomi Érseki Kisdedóvónő-Képző Intézet (próbáljátok ki egyszuszra, nyelvtörőnek sem utolsó) módszertani változtatásaival kapcsolatban. Tulajdonképpen ezt a részét szeretem én a kutatómunkának, amikor elszalad velem a szekér, és ugyan teljesen korrekt és plauzibilis következtetésekre jutok, de azt a lehető legkacifántosabb módon előbogarászott bizonyítékok alapján. Nem is fogom soha sokra vinni egy olyan területen, ahol a longitudinális empirikus izék meg a minél nagyobb minták a menők, de sebaj.

Ma olyan ritka jelenség van errefelé, amit szabadnapnak hívnak. Éppen minden határidős munka teljesítve vagyon, és végre hajat is tudtam mosni meg robbantani. A szomszédban penig nagy családi ebéd készülődik, anyósom a teraszon főzi a gulyást. Ehhez nyilván a minimum, hogy olyan szoknyát vegyek fel, amin minden cseppecske zsír meg fog látszani, muhaha.

Ma is tanítani megyek, héjjahó. Az időjárás sajátosságainak köszönhetően legalább a kis virágos bakancsomban teszem ezt, ami viszont igen meglepő öltözködési gondokat támasztott, úgy is mint “mi a fenét vegyek fel hozzá, höhh”. Talpig feketét meg talpigfarmert nyilván bármikor, de abban hol a truváj. Hja, a kihívások éltetnek. Meg a négy óra folyamatos beszéd ígérete negyed háromtól negyed hétig. (Jó, ne hazudjak, közben tartok negyedóra szünetet.)

A leadandó-beadandó-megírandó akármik közül eggyel már végeztem. Még van hátra öt. Hajrá, Mari néni.

Mivel ma valószínűleg nem vagyok sok mindenre alkalmas, és jelenleg is nyögdelve hevergélek a kanapén, megpróbálom eladni nektek újdonságként a tegnapi önfotókat, amik Celofán jóvoltából még nem jutottak fel az úgynevezett világhálóra. (Nem, nem másnaposság a bajom, hanem a női lét misztériumai, hogy izélné hegyesre az univerzum.)

Először is le kell szögeznem: olyan régen voltam bármiféle buliban, ami nem középcsoportosok részvételével zajlott, hogy mikor nekiláttam felöltözni, óhatatlanul is olyan cuccokat szedegettem magamra, amelyek egy opcionális Noelke és Szilamérka közös szülinapi zsúrján se ríttak volna ki az általános képből. Mindehhez viszont, izé, be kell vallanom, hogy a szakdolgozatok leadása után megjutalmaztam magam cipőknek vásárlásával. (Szekrényszaporulatos poszt is várható, amennyiben fel tudom majd vakarni magam a kanapéról.) Miután hosszan, ábrándosan és nyálcsorgatva nézegettem a húgomnak vett kis virágos bakancsot, úgy döntöttem, hogy nekem is kell egy, szóval ezzel máris megvolt az alaphang. A két régi póló és némi polármaradék közreműködésével készült, hosszúlábú madárkás felsőt már jó ideje terveztem, hogy összeütöm, pont így és pont ebben a formában, de miután megjelent a házban az enyimé kis virágos bakancs, végképp elodázhatatlan volt az akció. És akkor ehhez még elő a katicákkal is, hadd szóljon.

Tessék, itt egy közelkép is a releváns darabokról, vidulj, gyászos elme.

Kint se festettem (nagyon) másként, mint egy túlkoros középcsoportos.

A buli amúgy nyilván akkortájt kezdett kibontakozni, amikor mi eltotyogtunk az utolsó HÉV irányába, hogy hazajöjjünk falura, és addig is rém decensek voltunk, én például két sör után rátértem az újlipóciai csapvíz fogyasztására. Egyszerűen nem kellett több, no. Vénségünknek mégsem ez volt a legjelentősebb bizonyítéka tegnap este, hanem az, mikor még a bulira menet beugrottunk egy boltba, ahol a kettővel előttünk álló lány rápakolt a futószalagra egy liter gint meg egy nagy csomag mentolos rágógumit, és semmi mást. Mi ránéztünk a Repülő Kutatóval a saját cuccainkra a futószalagon (négy zsemle és egy doboz kávé), aztán megállapítottuk, hogy hell yeah, definitíve megöregedtünk: itt állunk szombat este fél nyolckor, és nem szombat estére vásárolunk, hanem már vasárnap reggelre.

A mai napot azzal kezdtem, hogy hajnali négykor nekifeküdtem az ezévi legislegutolsó szakdolgozat korrektúrájának. Hatra meg is volt az egész, úgyhogy megkönnyebbült sóhajjal elküldtem, aztán nekiacéloztam lelkemet a mai megpróbáltatásoknak (ha a szakdolgozat nem lett volna elég, ugye).

Ahogyan öregszem, egyre nyűgösebb vagyok a vízbevető hétfőtől, ami jelenlegi formájában csak egy fontos ünnep dicstelen vége, semmi több. Erőteljesen közelít az a pillanat, mikor összes bejáratainkra kiragasztok egy-egy cetlit, miszerint a macskák ivartalanítva vannak és beszariak, én meg mizantróp középkorú nő vagyok szaporodási ambíciók nélkül, aki utálja a pacsulit, szóval hagyjanak békén az elavult termékenységi rítusokkal. Ugyan minden alkalommal hálát adok azért, mert féltucatnyinál több locsoló sose jön, de hát akkor is, mindenkivel kell smúzolni vagy húsz percet, nekem meg egyszerűen nincs kedvem hozzá, slussz. Plusz a büdös kölnik.

Mindehhez még a RK nagybátyja, akinek meglehetősen sajátos humora van, kitalálta, hogy ő ezentúl pénzért fog locsolni minket, amivel csúnyán melléfogott, mert amíg elcsökevényesedett népszokásokról van szó, még beadom nagy duzzogva a derekam, de ha fizetni kell érte, akkor ez már egy szolgáltatás, ráadásul olyan, amit nem óhajtok igénybe venni, tehát a közgazdaságtan klasszikus szabálya szerint ha nincs kereslet, csengethet az ajtón a kínálat, amíg le nem esik az ujja. Nyilván be fogom engedni, persze, aztán a markába nyomok pár kétforintost, tízbanist vagy szlovák koronát (van itt ebben a kócerájban forgalomból kivont apróka is dosztig, miért éppen ez ne lenne), de aki engem meglocsol máma valami kölnivel, számíthat arra, hogy visszalocsolom. Lehetőleg olyasmivel, aminek még számomra is túl édes meg csajos az illata. (Igen, olyan is van ebben a kócerájban, stb.)

Pampogás és vekengés bezárva, felvonultam a Bűnök Barlangjába ruhát gyártani a félpucér babáknak, hogy legyen mára a duzzogáson kívül is beblogolnivaló. Folyt. köv.

Ma amúgy még mindig a “kidobjam-nedobjam” állványról válogattam, és jelen pillanatban úgy gondolom, a kötényruha meg a póló marad, a túl nagy papucscipő meg a túl öreg kardigán viszont repül, pápuszi.

Az embernek tudnia kell, hogy a) mikor kell feladnia, b) mikor szorul rá mások segítségére, c) mennyit tud áldozni azért, hogy mások segíthessenek neki.

Ezzel a lényeglátó bevezetővel akármerre tarthatnánk a bejegyzés további részében, de ezúttal ne várjatok semmi mélyértelműt. A következő napokban leginkább a lakást fogom pucolgatni, de ma reggel igen komoly tárgyalásokat folytattam egy hölggyel, aki a továbbiakban kétheti rendszerességgel megjelenik, hogy rendet vágjon összes termeinkben, és megmentsen minket attól, hogy teljesen ellepjen a dzsuva. Nyilván nem vagyunk könnyű eset majdnem kétszáz négyzetméternyi területen szétszórt több ezer könyvünkkel, végtelen mennyiségű cédulánkkal és papírkánkkal, halmokban álló himmihumminkkal, nem is beszélve a macskákról és az ő milliónyi széthagyott szőrükről. (És még ha csak a szőr volna. “Ez a felmosóvödör itt, khm, tulajdonképpen nem igazi felmosóvödör, a macskák isznak belőle, a rendes felmosóvödör a lenti fürdőszobában van.”)

Hú, ha belegondolok abba, hogy a Repülő Kutató, midőn egy kilencéves korában írt fogalmazásban kellő alapossággal megtervezte az életét, előre kikötötte, hogy jövendő felesége “nagyon okos lesz és igazi porrongytündér”. Melléfogtál, ecsém, facsiga.

Mindeközben megjött az értesítés arról, hogy a májusi konferenciára (amelyre előbb elküldtem az absztraktot, aztán megtudtam, milyen izémizé kötöttségei vannak – melyeket azóta természetesen ismét elfelejtettem) elfogadták a jelentkezésem, de a bírálóbizottság csak húsz pontot adott a maximális harmincból. El nem tudjátok képzelni az én nemes bánatomat.

Vakációm van. Ennélfogva ma is a munkahelyemre megyek “leadhatod a szakdolgozatod, édes lányom” lapokat osztogatni, de ez már csak a folytatás, már reggel fél ötkor is szakdolgozatot javítottam.

Ha a következő néhány napban nem múlok ki a melótól, akkor soha, és egyre inkább úgy érzem, ha meglátok még egy szakdolgozatot, akkor sikoltozni fogok. Valószínűleg emiatt van az is, hogy úgy le vagyok roggyanva agyilag, mint a Bertram szálló nénikéi, akik mindenhol ismerősöket fedeznek fel, tegnap például örömmel üdvözöltem valakit, akit már négy vagy öt éve nem láttam, és gratuláltam a sikereihez, aztán kiderült, hogy nem ő az. Áááááááá.

Ennek örömére máma (az atlétatrikót meg a táskát – meg a kabátot!* – kivéve) csupa “hát-ezeket-kidobjam-e” holmikba adjusztáltam ki magam. Véleményt, valamint ha valami megtetszik, jövendő tulajdonosoktól jelentkezést kérek.

* Az is a listán volt, de a Repülő Kutató vétót jelentett be vele kapcsolatban, úgyhogy sztornó.

Ma este háromnegyed kilencre fogok hazaérni, mert az órarend meg a volánbusz közös erővel fogott össze ellenem. Képzeljetek el egy olyan világot, amelyben két viszonylag méretes város között délután háromnegyed hat és este negyed nyolc között semminémű összeköttetés nem vagyon. Na abban a világban élek én, és negyed hétkor végzek azzal, hogy óvodapedagógiát passzírozzak szegény fáradtságól félholt levelezősök fejébe, tehát két szék között pad alatt leszek mámegin.

Mindehhez ráadásul az időjárás vaddisznóságai miatt olyan darabokat is elő kellett kotornom, amiket már elküldtem nyári álmot aludni. Grr.

El vagyunk kenődve? Já. Rohadt hideg van? Já. Öltözzünk tavaszi papagájnak? Háhogyne, rögvest.

Jelzem, a sapkákat meg sálakat már nagyrészt elpakoltam, erre nesze nekünk lehűlés. Ezt a ruhát viszont tényleg kivágom már a rittyóba.