Világ csudájára sikerült összehoznom mára is egy bejegyzést. Sok minden persze nem lesz benne, mert a Repülő Kutató ugyan ebben a percben még buszmenetrendeket nézeget, de bármelyik pillanatban azt mondhatja, hogy “indulunk, MOST”, és én akkor szaporázhatok utána duci lábaimon.
Elmentem a könyvbemutatómra. Asszem, gonzókörökben az ilyesféle jelmezekre szokták azt mondani, hogy “kimaxolta a hülyeséget”.
Mi tagadás, én még tudtam volna fokozni, ha olyanom van.
Szép hosszú délutánom lesz tanítással meg szakdolgozókkal – ez utóbbiakból nyilván azzal a kettővel, akik a legszorgalmasabbak és egyben legaggódósabbak, úgyhogy valójában azt kell elmagyaráznom nekik jó hosszan (és kedvesen! és mosolyogva!), hogy nyuginyuginyugi, jól haladnak, dolgozzanak csak, hajrá. Ezzel szemben a többi eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Aannyira szeretném, hogy ne a próféta beszéljen belőlem, de hát hiába, akkor is tudom, hogy majd leadás előtt egy héttel fognak feltűnni egy majdnem teljesen kész izével, amiről ők azt hiszik, hogy az szakdolgozat, én meg hiába adom elő a Gézengúz-féle hörgős-morgósat, akkor is hajnalokat fogok átkotlani javítgatással. Természetesen ilyenkor tutira kevesebb munkámba telne, ha simán újraírnám helyettük az egész gezemicét, de hát nem erről szól ez a popszakma.
Egye fene, ezt a partit is lebokszoljuk majd valahogy. Sok lebokszolandó partim van persze, köztük nem utolsósorban Celofán az ő legendásan gyulladékony körömágyaival. (Egyszer direkt áthívták az állatorvosnál a szomszéd vizsgálóból a gyakornokot, hogy bemutassák neki, így fest ez). Baja természetesen semmi, ugyanúgy eszik, iszik, alszik, szarik, dorombol, fésülteti magát, kunyizik jutifalatért és kergetőzik-verekszik-nyalogatózik Pocival, mint máskor, de azért én napi egy-két alkalommal elkapom, és Betadint applikálok a lábujjára. Nem lelkes tőle. Én se. (Azt azért hozzátenném, hogy nagy annak a négydekás agynak az ő csodája: bármilyen kevéssé gyanúsan közeledem, rögtön tudja, mi a stájsz, és ha a kergetőzésnek meg betadinozásnak vége, célzatosan beáll a tálkája elé, hogy akkor most ide nekem egy kis jutifalatot.)
Egy kis jutifalat nekem se ártana, hm.
Remek. Varrtam magamnak egy újabb paplanruhát. És két vagy három hónap múlva már akár fel is vehetem. Ha egyáltalán addigra végetér a tél.
Szent Patrik napja van, és én az írjeimet általában hangosan meg dühösen szeretem, de most nyomottka vagyok meg kontemplatív, pocsékul alszom hülye időpontokban, és az sem véletlen, hogy ma éppen egy olyan kendőt kötöttem fel a hülye alvásciklusok közepette felrobbantott hajamra, amit még Mamától örököltem.
Hallgassatok zenét, mert az jó, még akkor is, ha veszteségekről szól.
Ez a cím épp úgy hangzik, mint egy gyerekmusicalé a negyvennyolcas forradalomról, melynek csúcspontján egy össznépi táncjelenet van a Nemzeti lépcsőin, esernyőkkel és pingvinekkel. (Jó, na, egy olyan musicalé, amit egy feltörekvő tizenhárom éves musicalszerző követett el, aki túl sokat nézte a Mary Poppins Julie Andrews-féle változatát.)
A lényeg, hogy Idus napja van, időjárásunk gyöngy (legalább havazni nem havazik, ez is valami), viszont mivel tegnap reggel a piacon találtam macihagymát is, nem csak gyöngyös tunikát, a tavaszt a magam részéről megérkezettnek nyilvánítom, ami szekrényrendezést jelent. Tavaszi holmik előre, téliek hátra, nagykabátokat, nagypulóvereket és a csizmák egy részét elpakolni, a tavaszi cipettyűket meg visszahozni a forgalomba. (Jelzem, a jövő hónappal kapcsolatban még itt van ez az izé, tessék véleményezni, ha eddig nem tettétek volna. Harmincadikán lezárom a szavazást, mert valamennyi idő ahhoz is kell, hogy kiválogassam a készletet.)
Mindenesetre ma Idushoz öltöztem, rendezkenapot tartok, délután meg elmegyünk barátokkal enni, mert igazi partiállatok vagyunk. Különösen én. Az eccerűség kedvéért át sem fogok öltözni du, csak a cipőt cserélem le. Ahogy az ablakon túli világ kinéz, még az is meglehet, hogy hótaposóra.
Ami a hajamat illeti: a tietek se nézne ki jobban, ha egyik kezetekben egy pingvinnel, a másikban meg egy esernyővel kéne táncikálnotok a Nemzeti lépcsőin.
Egy kis segítség kéne, óh, Internetnek Népe. A piacon vettem a zöld hersegő izék mellé egy szezonváltás miatt piszkosul leértékelt sárga kötött tunikát is, aminek ilyen dekoratívan ronda gyöngyök voltak a nyakkivágására applikálva:
Mint az eladónő megnyugtatott, ezek nem varrva vannak, hanem odaszögecselve, nem jönnek le mosásban sem. Pfühp – mondta erre alulírott -, hát én pont azért vettem meg, hogy azokat leszedjem róla.
No sebaj, Tarzan erős gyerek. És vannak ilyen eszközök is az ő fegyvertárában, srévizavi a bunkósbot mellett, második polc, jobbra.
Úgyhogy Tarzan le is szedte az összes gyöngyöcskét.
Kérdésem a következő: dekoráljam ki valami mással a nyakkivágást, vagy hagyjam a pitlibe, ha már ilyen jól leszedtem róla a Novoszibirszk-Külső stílusú zsuzsukat?
Ma pusztán csak a szórakoztatás mián duplanapot kaptok. Kellemesen kontrasztos változatban.
Reggel sminkeletlenül és bebónyálva lemásztam a piacra,
délután meg a tőlem telhető módon kirittyentve ellejtek családi ebédre, amelyen a Repülő Kutató újabb teljesítményét ünnepeljük.
A piacon végre volt céklalevél és retek és újhagyma, hurrá, hurrá.
Biztosan van valami titkos dresszkód és etikett azon feleségek számára, akik bemennek a Magyar Tudományos Akadémia patinás épületébe, hogy részt vegyenek briliáns férjük akadémiai doktori védésén, majd az azt követő elegáns fogadáson. Feltehetőleg a csendes meghatottság is szériatartozék, kis csipkés zsebkendő meg frissen frizérozott haj. Ah, minő ragyogó férfihoz mentem én hozzá, nagy megtiszteltetés ért engemet, évoé, hüpp.
Höhö. Egyrészt speciel én magamtól is tudom, hogy ez a faszi okos, mint a nap, nem kell ehhez végigücsörögnöm több órányi számomra-éppen-érdektelen pofázást. Másrészt meg ma reggel tíztől masszázsra volt időpontom, és ez most ugrott. Pedig, mmm, milyen jó az, amikor kivacskolják az ember hátából a görcsöcskéket. Úgyhogy a mai csudálatos eseményre nemcsak mindenféle nemtudományos színű és szabású holmikban jelenek meg, de valószínűleg mindvégig küzdeni fogok a késztetéssel, hogy felugorjak, és elüvöltsem magam: “Fogjátok már rövidre, az árgyélusát neki, vagy itt alszunk!”
Na jó, pofa súlyba, színes harisnyát felrántani, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Viszont ha azt hiszitek, hogy a továbbiakban nem mondok majd olyanokat az akadémiai doktor úrnak, hogy “kicsi vízicsiga, már megint széthagytad a céduláidat, mint kutya a szarát”, hát akkor még nem ismertek eléggé.
Igen, tudom, hogy az eredetiben nem hajtépés van, de ma az lesz. Talán. Valószínűleg.
A hallgatók még mindig gyakszin, és ma elvileg nem is kéne bemennem a munkázóba, de mégsem ússzuk meg, hajaj. Nagy és átfogó konzultációm lesz az óvodavezetőkkel. Igen, azokkal, akikkel szeptemberben elméláztunk azon, ne nyissunk-e inkább cukrászdát. Cukrászdát még mindig nem nyitottunk, de a mai nap után lehet, hogy hazajövök, és megkérem a Repülő Kutatót, vegyen fel professzorfeleségnek, én meg annyi kenyeret sütök majd neki, amennyit csak akar. Ebben a nagyívű tervben egyetlen dolog hibádzik: jelenleg is annyi kenyeret sütök neki, amennyit csak akar. Hm.
Mint látható, nem nézek túl nagy optimizmussal a mai nap elé, bár persze hasznos lesz meg fontos, de valószínűleg konfliktusokkal terhes is. Ahogy általában mondani szokják, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik – ha ez igaz, akkor mi igenigen dolgozunk, mert az elmúlt néhány hónapban olyan gikszerek másztak ki az orrunk elé az óvodapedagógus hallgatók egyéni gyakorlatának szabályozásából, amelyek miatt például januárban hosszú, körbelevelezős tratatívákat kellett folytatnunk valami olyasmiről, hogy részecske vagyok vagy hullám, élek-e vagy ez a hullám. (Nem, valójában a “bő vázlat” kifejezés értelmezéséről. Ne is kérdezzetek. Ha csak belegondolok, vissza akarok gurulni az ágyba, és fejemre húzni a paplant.) Úgyhogy most a hasonló jövőbeli problémák elkerülése végett leülünk, kicsapjuk magunk elé az összes szabályzatot, és átmegyünk rajtuk sűrűfésűvel. Eltérő elképzelések és elvárások fognak ütközni egymással halomszám, és tényleg nagyon remélem, hogy végül nem fogjuk egymás haját tépni.
Én mindenesetre sütöttem hajnalban két tepsi zabpelyhes-csokis kekszet, mert az a jótanács, hogy “etesd a bestiát”, eddig még sose mondott csődöt. Hogy magamat se hagyjam ki a sorból, én meg piszkosul akciós cipőket vettem a neten, és ha úgy adódik, turkálni is elmegyek. Valamivel tartanom kell magamban az elszántságot és derűt, neszpá, arra meg piszkosul nincs szükségem, hogy a zabpelyhes-csokis kekszek rárakódjanak a korpuszomra.
Viszont tájainkon a zöld még mindig a remény színe. Meg persze a libafosé. Ezzel együtt is ez az áutfit valahogy nem az igazi, de nekem nincs időm átőtözködni.
Mára ezt terveztem be, leginkább kedgeree formájában, amit egy indiai menüvel tervezett szülinapi batyubálra viszek magammal. Az időjárás ugyan a legkevésbé sem hajlandó kooperálni velem abban, hogy odakint is kurkumás verőfény legyen, mínusz egy fok van meg mindent elborító szürke maszat, de én nem hagyom magam, csakazértse. Magad, uram, ha szolgád nincsen.
Mint a mellékelt ábra mutatja, továbbra is a rétegzés démona vagyok, de azért a tél tényleg elmehetne már a halál faszára vitézkötésnek.
Jó, na csaltam egy kicsit, mert a házban volt már gyöngyfűző drót meg vagy két tucat nagy zöld kásagyöngy meg egy halott nyakékről leoperált kapocs, de bizony ezzel kezdődött az egész:
Egy turkálóban akadt a kezembe, és vittem is azonnal, mint a parancsolat. Ma elővettem, bámulgattam egy kicsit, majd levágtam a gyöngyfűző drótból három darabot 45, 50 meg 55 cm hosszúságban, és elkezdtem fűzögetni.
Aztán jött az a mozdulat, amikor mélán letöröltem puszta balfékségből a fotókat a fényképezőgépemről, úgyhogy nem tudom bemutatni, mi történt a továbbiakban, csak a végeredményt, mellyel kapcsolatban előre is elnézést kérek mindenkitől, aki ékszereket készít és a blogomat olvassa, mert ilyen trágya munkát senki, aki ad magára, nem tárna a nagyközönség elé.
Én, úgy tűnik, most éppen nem adok magamra.
Igen, egészen pontosan tudom, hogy létezik olyan, hogy szerelőpálca meg stopper, de vidéken vagyok eltemetve, a hobbibolt két kilométerre gyalogláb, és még mindig tél van, hogy rogyasztaná rá az eget erre a márciusra a nagy Amateraszu istennő.
Március másodikán havazásra és mínusz hét fokra ébredni – áááá, ezt le sem tudom írni, milyen érzés, pedig nagyrészt abból élek és attól létezem, hogy a pofámat jártatom hol szóban, hol írásban. Öt évvel ezelőtt a piacon már volt medvehagyma, csak ennyit mondhatok. Hát most legfeljebb medvék vannak, nuku hagyma, meg farkasok ordítanak fent a hegyekben és alszanak a srácok régi mezében, hogy a Kispált is ideráncigáljam egy idézet erejéig. Várja Önt a világ épp a végére, pontosan így.
A bőrömet is le tudnám vakarni magamról, olyan dühödten ideges vagyok ettől az időjárástól. Arra, hogy mennyire rossz a helyzet, valószínűleg semmi sem mutat rá jobban, mint hogy az imént odamentem az elégedetten csámcsogva héderező macskákhoz, és közöltem velük, hogy utálom az önelégült szőrös pofájukat. (Nyilván meg se pirulázták, macskáéknál ez már így szokás. Ehelyett szimultán beleásítottak a képembe.) Ha nem kéne mennem sehová, ma valószínűleg hisztérikus íróprogramot tartanék, jöjjön ki, aminek ki kell jönnie, de sajnos/szerencsére tanítónapom van, 5×45 perc délután a levelezősökkel plusz még egy-két kósza szakdolgozó, így hát felmegyek északra együtt üvölteni a toportyánférgekkel, és ehhez durván kipintyölöm a pufámat, és magamra hányok annyi réteget, amennyi csak belefér.
Odakint porka havak, idebent ideg, tanítás csak 14:15-től, a délelőtt szétesik apró és használhatatlan darabokra, este meg nem érek haza kilenc előtt. Gyerünk.
Ez a zöld-lila február mindent összevéve elég szórakoztató kísérlet volt, bár meg kell jegyeznem, hogy még így se vettem fel mindent, ami a készletben volt. Mintha, hm, túl sok holmim lenne. Csak tippelek. A másik ok viszont az lehet, hogy a hónap nagy hányadában ritka pocsék idő volt, még februárhoz képest is. (Ha van hozzá kedvetek, és le akarjátok ellenőrizni, nézzetek csak vissza itt a blogon az elmúlt évek februárjaira. Én a ma reggeli kávékóma közben tettem meg ezt – hát mit ne mondjak, voltak itt anno rutyutyu módon tavaszias áutfitek is.) Voltak cuccok, amiket egyszerűen azért nem tudtam felvenni, vagy azért nem tudtam többször felvenni, mert nem arra voltak tervezve, hogy latyakban vagy mínusz öt fokban hordja őket az ember.
Ennek a két tényezőnek az összetett következménye gyanánt márciusra az várható, hogy továbbra is maradnak a zöldek meg lilák (ha már ilyen szépen összeszedegettem őket, ugye), viszont kiegészülnek az ilyentájt gyakran támadó rózsaszínnel meg sárgával. Plusz még, mi tagadás, bármi mással, amire éppen kedvem szottyan. Ne számítsatok semmi jóra, de tarka lesz, az már biztos.
Áprilisra viszont valószínűleg puszta mazochizmusból megszavaztatom a nagyérdeműt, hogy milyen színkombinációt szeretne látni. Na az vicces lesz. (Javaslatokat már most szívesen fogadok.)
Sokszor szoktam idézni Gertrude Steintól az Alice B. Toklas önéletrajzát, az egy kifogyhatatlan aranybánya. Ma éppen speciel az az epizódszereplő jutott belőle eszembe, aki látogatóba ment Gertrude Steinhoz, és próbálta ugyan megkedvelni a falon lógó modern festményeket (Picassóról beszélünk meg Cézanne-ról meg Matisse-ról – a száz évvel ezelőtti Párizsban vagyunk), de az erőfeszítésnek az lett az eredménye, hogy ezeket se bírta megszeretni, cserébe viszont a régebbi festők korábban kedvelt képeit is megunta meg megutálta.
Na valahogy így vagyok én az időjárással. A gyermek- és kamaszkoromat egy olyan vidéken töltöttem, ahol a nyár egy szerdai napra esik, úgyhogy piszkosul nehezen birkózom meg az errefelé tipikus júliusi rekkenetekkel, az április már az 50 faktoros napvédő krémekről szól, és a nyarak nagyját árnyékban bujkálom át szellős kaftánokban. Cserébe viszont a hidegtől is elszoktam, pedig valamikor igaz sztoicizmussal tudtam nyugtázni, hogy jaja, most éppen valószínűleg megvan a mínusz tíz fok, mert érzem a zúzmarát az orrszőreimen, vegyünk fel még egy pulóvert.
Hálistennek ma itthoncsücsü és itthonmatat napom van, holnaptól meg március, úgyhogy előbb-utóbb az időjárásnak is meg kell emberelnie magát.
Azt ugyan nem tudom, a nap további részében mennyire leszek nyüzsi és operatív, de eddigelé megetettem a kovászt, összedobtam egy adag öregtésztát egy újabb kenyérhez, renováltam a fejemen a pipirost, behajintottam egy mosást, és még fél tíz sincs, úgyhogy történhet itt még máma bármi, sőt annak az ellenkezője is.
A konyhapulton például van két igencsak érett banán, akik meglehetősen szemrehányóan köszörülik a torkukat, és a vízszintes karácsonyfa is egyre hangosabban köhécsel. Na, lássuk, mit tehetünk az érdekükben.
A hajpántra ugyan így hajmosás-festés után vajmi kevés szükségem van, de ugye nem gondoltátok, hogy megússzuk nélküle, ha már megvarrtam.
A jó kis lila turkálós sálból következő lépésként a sapka kiszabása után maradt, hét centi széles, hosszú csíkkal kellett kezdenem valamit.
Levágtam belőle egy kábé harmincöt centi hosszú darabot, elegyengettem a széleit, aztán nekiláttam kidekorálni egy hímzett szalaggal.
Az én végtelen készleteimben természetesen mindig akadnak effélék, ebből speciel még egy olyan változat is van, amin sötétlila alapon fehér virágok vannak, ay, mi madre. Na majd abból is csinálok valamit a közeljövőben. Ha minden jól megy, még ma. Például ha varrok egy lila kötényruhát, és azt díszítem ki vele, hm?…
Ezt a szalagot most egyelőre szépen rávarrtam géppel, kis öltéshosszal a polárcsíkra. A csík széleit visszahajtottam, és széles cikcakkal eldolgoztam. (Szeretném felhívni a figyelmet a gondos műhelymunkára, melynek keretein belül mindent a vele azonos színű cérnával varrtam fel.)
A gondos műhelymunka után jött a házi gányolós megoldás, amellyel a hajpánt hátulsó részére illesztettem fel egy darab pertligumit. Gondolom, látható, hogyan.
Mindezek után a polárcsík végeit kézzel, cérnával kicsit behúztam, hogy könnyebben tudjam a fülem mögé dugni.
Nyilván még mindig maradt egy csomó anyag, még a hét centi széles csíkból is. Folyt. köv.
Még a parodontológiai küret hetén volt, hogy lefittyent képemmel bebócorogtam egy turkálóba, és vettem egy lila sálat 200 pénzért.
Nyilván nem sálnak vettem őtet, hanem alapanyagnak, a továbbiakban pedig azt mutatom be, hogy milyen jól el tudok én játszani egy ilyen darabbal. A mérete 150×21 cm rojtokkal együtt, és persze a cím egy piszok nagy csalás, mert nem csak a sál fog részt venni a bütykölgetőpartikban, hanem még sok más himmihummi is. Mindenesetre most afféle sportot űzök abból, hogy megnézzem: haddlám, mi minden hozható ki 150×21 cm poláranyagból.
Hát először is: kihozható belőle egy ilyen sapka. Mosolyogj szépen, Boldi.
A recept ugyanaz, mint az előzőnél, de az anyag eltérő tulajdonságai miatt persze ennek is egy pöttömkét más formája van. Viszont forma ide vagy oda, kell rá valami megkülönböztető bigyó, nemdebár.
Ennélfogva újra összehordtam a kincsecskéket.
A kis műbőr virágokat valamikor még ante blog szedtem le egy kidobásra ítélt, széthordott kínai papucsról, mert egyszer kelljen, s jó, ha van. (Még van belőlük. Ez egy tényleg tönkrevirágozott papucs volt.) A kisebb gombok egy öreg pólóról lettek leoperálva, a nagyobbacskákat pedig szintén egy kínai boltban vettem. Sok vicces színben volt egy dobozzal, kéccá. Úgyhogy vettem három dobozzal, én préda nőszemély.
A továbbiakról nemigen van mit sztorizgatni. Kimértem, hány virágocskát és hány gombocskát szánok a sapkára (csak az elejére, a hátulja pucér maradt), aztán egyenlő távolságra egymástól fel is varrogattam.
Nekem ezúttal jobban áll, talán mert nincs akkora és olyan magasan fekvő fülem, mint Boldinak, de ragaszkodjunk a tradíciókhoz.
A sálból persze még mindig maradt egy csomó anyag. Folyt. köv.
Vízben ül és ketyeg, mi az? Ketykebéka. Szintén a vízben ül, és motyog, mi az? Motyogatórongy.
Ezzel nagyjából mindent elmondtam a mai napról, amit érdemes tudni róla. Tetyekvetyek, motyogatok, ketyegek.
Mi tagadás, itthoni bütykölgetéseim során időnként fenemód büszke vagyok arra, milyen ügyesen építek szarból várat. Vannak viszont olyan csodás esetek is, amikor megépítem a várat, aztán enkezűleg rontom szarrá, és újra fel kell építenem várnak.
Ez a jelenlegi bejegyzés is egy ilyen akció eredményét dokumentálja, emellett pedig fontos tanulságul szolgál arra, hogy “ne lakkozz körmöt a kanapén ülve, vagy ha igen, macskamentes környezetben tedd”. Ott ültem békésen, orgonalilára festegettem a körmömet, erre meg hirtelen és minden figyelmeztetés nélkül Poci hopp.
Az elvárható eredménnyel.
Poci, köszöni, nagyon jól van, rá nem jutott a körömlakkból, és agyon se csaptam, sőt, rendkívül békésen csak annyit mondtam, hogy “ejnye, kurvaélet”. Végül is enyém a balhé, magamnak csináltam, minek bűvészkedem és egyensúlyozgatok lakkos üvegecskékkel a kanapén, több eszem is lehetne. Lekaptam magamról a ruhát, letisztogattam, amennyire lehetett, aztán megvártam, hogy megszáradjon, és ma reggel előszedegettem a szokásos kincsecskéket.
A továbbiakról nemigen van mit hímezni és hámozni: kétféle öltés, háromféle fonal, félóra meló.
Nyilván ma ebben fogok parádézni a lakásban, emelje fel a kezét, aki meglepődött ezen.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
