Minekutána tegnap megdicsértek a munkaalkalmassági vizsgálaton, hogy milyen jó formában vagyok, és a vérnyomásom is csak 120/80, ma itt döglődöm pizsiben, folyik az orrom, és általánosan le vagyok rozzanva.
Majd ha ember elé való állapotban leszek, jövök megint.
Kezdődik a rohanóhét, amikor a hallgatók majdnem mind elmennek gyakszira, és a kollégáim végre olyasmivel foglalkozhatnak, ami más, mint a szokásos taposómalom. Ehhez képest nálam egy szállal se jobb a helyzet, sőt, szerdán például egész nap Pécsett kuksolok egy teremben. Ma ehhez képest legalább csak csöbörből vödörbe van, nem csöbörből dézsába: ébredés spontán módon fél ötkor (negyedórával később a Mindenki hirtelen nyer egy Oscart), bebumlizás Pestre (ezúttal nem tanítás, hanem orvosi alkalmassági vizsgálat), aztán dél körül végre elszállítom Poettnek a két kord kötényruhát (zsebekkel!), amiket ugyan sok szeretettel, de soha többé. Nem is tudom, nyafogtam meg prokrasztináltam-e ennyit egyáltalán bármelyik varróprojekttel, és most igazán úgy érzem, hogy istennő vagyok, és bármit meg tudok oldani, de kordot valószínűleg hosszú ideig nem varrok majd. Elkényeztetnek engem ezek a trikotázsanyagok, az tény, de a Bűnök Barlangjában még mindig bokáig ér a bíbor és türkiz színű szösz, ráadásul az a sunyi fajta, ami még a porszívó elől is elbújik a sarkokba, aztán hónapok múlva, amikor már teljesen elfeledkeztél az egészről, mélán előcselleng.
Mindehhez viszont most tovább tavaszkodom, mert ez a tél olyan hosszú volt, mint a fene, és végletesen elegem van belőle. Ha már rohanás, akkor a szép kis zöld bakancsomban legyen.
Erről a kabátról amúgy mindig a “vadász, vadász” vicc jut eszembe, talán nem teljesen alaptalanul.
Ma még mindig hétvége van, de ne irigyeljetek nagyon, a márciusomról már most tudni, hogy úgy fog festeni, mint egy határidőktől zsúfolt rémálom. A Repülő Kutató beteg, a kurva kiscicák meg egy bolondos pillanatukban széthordták egy félkész projekt hímzőfonalait, szóval némiképp morcos vagyok máma, no. Ehhez mérten nincs is igen mit nézegetni rajtam, bár legalább a fejemen renováltam a pipirost.
Tegnap volt Jégtörő Mátyás, ma pedig ragyogó verőfényre ébredtünk, úgyhogy úgy döntöttem, je m’en fiche, mától tavasz van.
És lőn.
Még mindig a macskaeledel beszerzéséhez indított expedíciónál tartok, de ezúttal megpróbálom a “nyuszi, hopp” azon módszerét, amikor kerülővel tipegek ki az aszfaltra, ideje ugyanis végre rendesen beüzemelni a kis kék fűzős cipőkémet. Az vajmi kevéssé járja, ugyebár, hogy itt ülök annyi új cipőn, mint Imelda Marcos, de csak a régieket hordom.
Mint látható, életemet továbbra is a divat és magamutogatás bűvkörében töltöm. (Leszámítva azt a részét, amit nem láttok, és amikor könyékig állok mosogatólében, szakdolgozatokban, morzsálódó kordanyagokban, konferencia-absztraktokban és hivatalos levelezésben.) A mellékelt ruhadarabokhoz még a piros-fekete bukléblézeremet szerettem volna felvenni, de az felháborítóan sunyi módon fesleni kezdett a hátán két varrásnál is. Ezt nyilván nem hagyhatom annyiban, azt majd én mondom meg, mikor szolgálta ki valami a kapitulációt, nem holmi bukléblézerek. Úgyhogy marad mára ismét az új fekete kordkabát, de erről már nem fotózok, láttátok és még láthatjátok eleget.
A ruhát még felvettem egyszer, mielőtt remélhetőleg elküldhetem nyári álmot aludni, de lehet, hogy ősszel majd mellény+szoknyaként tér vissza. Nálam ezt sose tudni.
Na, futok is, mielőtt esni kezd az eső.
A tavasz már úton van, egyelőre viszont leginkább a sírós orcáját mutogatja. A dér meg fagy helyét átvette a sár meg lucsok, úgyhogy most úgy néz ki a házunk, mint óangol elégiákban a száműzött hősök szigete. “Mocsár veszi körbe minden oldaláról”, erre gondolok.
Cipőválasztásaimat leginkább az befolyásolja, milyen állapotú talajon átcaplatva jutok el a civilizációba (ahajt húsz méterre kezdődik az aszfalt, de addig nem tudok elrepülni), szóval most ez van. Kimenni viszont necesse est, más vásárolnivalók mellé fogyóban van a muszikák kajája is, úgyhogy kénytelen voltam nekigyürkőzni. Természetesen volt a kisbótban minden, amire nem lett volna szükségem, macskakaja viszont csak sajátmárkás, amit ezek a kényes arisztokratikus dögök valószínűleg szembeköpnék velem, szóval holnap is ki kell tipegnem a civilizációba, ezúttal a nagybótig.
Visszafelé jövet éppen találkoztam a Repülő Kutatóval, aki a buszhoz igyekezett ugyanazon sártengeren keresztül, és neki még gumicsizmája sincs. Viszont, mint vidoran mondám neki, legalább mindig meglátja messziről az asszonyt, amint ott világít gumicsizmás papagájnak öltözve, úgyhogy könnyen elbújhat előle, ha akar. Ezúttal, úgy tűnik, nem akart.
Hogy ne csak a sárbancaplatós cuccaimat nézegessétek máma, szólok, hogy lőttem posztot arról a táskáról, amit láthattatok hétfőn, és amit magam varrtam még 2012-ben. A közönséget mulattatni kell.
Elmentem turkálni – több helyre is, bevallom, de vegyük egyetlen beszerzésnek, mert Meghatározott Céllal mentem. Jeggingsnek hívott izét szerettem volna szerezni a ménkű nagy seggemre, mert amit tavaly turkáltam, a legkedvencebb gatyámmá vált, és előbb-utóbb le fog foszlani rólam. Ez természetesen nem jött össze, ember tervez, turkáló(k) végez(nek), mindegyik felpróbált darab túl nagy volt vagy túl kicsi. A vadászat során viszont szembejött ez,
és én őtet azonnal, próba és gondolkodás nélkül. Ha esetleg sejlene, van nekem már egy ugyanilyen narancsban, és roppantul kedvelem, úgyhogy a rózsaszínesbordót is ide nekem rögtön, jövel csupa meleg tavaszi napok, amikor az ember feldob magára egy kiske kardigánt, és abban parádézik kabát meg sál meg minden más anyámkínja nélkül.
A hasítottbőr holmikkal régi és meghitt szerelemben vagyok, úgyhogy nyilván ezt sem tudtam otthagyni.
Külön felhívnám a figyelmet a még-bolti-címkére, amelyen az szerepel, hogy eredeti ára 40 brit font. Az ilyen vételek mindig megmelengetik a kicsi hideg szívemet.
A helyzet ezek után kezdett eldurvulni, mert hirtelen azt vettem észre, hogy ezt a két pólót is akarom.
Kábé ezek a pillanatok azok, amikor az ember rájön, hogy hm, this seems like a pattern, my dear Watson, én most tulajdonképpen egy tavaszi ruhatárat rakok összefele, ami rózsaszín meg zöld meg szürke. Jó, akkor maradjunk ebben a mederben, és dobjunk hozzá még egy kis sárgát is.
Ó, ha már sárga meg zöld meg rózsaszín, akkor gyere te is szépen a mamához, ha már eljöttél idáig az Ingyákról az összes flittereddel.
Tégedet viszont valószínűleg nem kell áprimájusig spájzolnom, kicsike kötényruha műbőr betétekkel meg zsebfedőkkel.
Oké, ennyi már elég lesz, mások évekig nem vesznek ennyi holmit (igaz, másoknak őtözködős blogja sincs, és a fejük se fáj). Természetesen pontosan ebben a pillanatban köszönt rám a vállfájáról egy fekete kabát, hogy hellóóóó. Én ugyan megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ő fekete, és rondák a gombjai, és csak néhány hétig lehetne kihasználni tavasszal, azt is akkor, amikorra már van nekem sok kabátom meg blézerem meg tervem arra, hogy szürke meg zöld meg sárga meg rózsaszín, de hát nem volt kihez beszélni. A kabát ezen a ponton, ha macska lett volna, már ott ül az ölemben dorombolva, és széthagyja rajtam összes szőreit.
Nyilván felpróbáltam, és innen már tényleg nem volt mit alkudozni magammal meg a kabáttal.
Így, a szekrényen fityegve, teljesen érthető, ha nem látjátok benne a doromboló szőrös ragadozót, akit se levakarni, se otthagyni nem lehet, de ha majd felveszem, megértitek.
És mivel az volt az ígéret, hogy egy darab be, egy darab ki, tessék: egy kötényruha, négy póló, egy ruha, egy kardigán és egy kabát viszlát, plusz egy mellény, ami nincs a képen, de ez lesz az. (Kicsit csalok, mert ezt én varrtam, és szándékomban áll varrni majd helyette egy másikat, de ez most repül, mert túl szöszös.) A mellékelt cuccokat meguntam, kinőttem, nemhordomeleget, szóval melyik miért, de repülnek. Ha bárkinek érdeklődése szottyan bármelyikre, kajabáljon. (A kötényruhát különösen ajánlom figyelmetekbe, aszimmetrikus szabású Promod, igazi bótban vettem, nem is hordtam sokat, ezen a blogon például még nem, és nem is várható, hogy fogom, mert mellben igen szűk lett az elmúlt hét évben. Fenékben is, bár ott nem annyira.)
Az idei évből (tudjátok, abból, ami szeptembertől szeptemberig tart) még hátra van öt és fél hónap, szekrényszaporulatos posztból pedig négy, szóval igazán nem nagy megszorítás az az idei feltétel, hogy összesen hét kupacban vásárolhatok magamnak mindenfélét. A következő felvonás amúgy valószínűleg cipőkről fog szólni, mert vettem a húgomnak ajándékba egy kis virágos bakancsot, és ez is itt ül dorombolva, szertehagyván mindenhol a szőreit, én pedig hiába mondogatom magamnak, hogy negyvenegy éves vagyok, az a kis virágos bakancsokat nem érdekli, sőt, tulajdonképpen engem se.
Mondtam már, hogy ebben a szeptembertől szeptemberig terjedő évben fenntartok magamnak összesen hét alkalmat a megbolondulásra (=szerzek magamnak új holmikat), viszont ahányszor bejön valami a szekrénybe, távozik egy másik darab ugyanabból a fajtából. Nos, ez itt most a második megbolondulási alkalom (nem is rossz, januárig kihúztam egyetlen nekem-új blézer vásárlásával), viszont sajnos nem kellett gondolkodnom azon, mit hajítsak ki az új cuccok miatt, repültek maguktól.
Mindenekelőtt a kedvenc kis kék bakancsom teljesen megkrepált, ni:
Ezt javítani sem lehet, bánatom végtelen. Nagyon szerettem én azt a bakancsot.
Nagyon szerettem a kis kék cowboycsizmámat is (ezt itt), de hát ez is kicsellózott velem, pikkelyekben kezdett hámlani róla a matéria, úgyhogy búsan lemondtam róla.
Mindezek után persze úgy gondoltam, vennem kell magamnak új kék bakancsot – a két elhalálozott darab ugyan pótolhatatlan űrt hagyott a szívemben, de azért megpróbáltam befoltozni ezekkel itt:
Ha úgymond átlagos tél lenne, már ezekben mászkálnék, de a sokmínuszhoz jobban jöttek azok a csizmák, amiket már alaposan bejárattam, és tudom róluk, hogy két zoknival sem törik a lábam.
Az utolsó darab, amit most szereztem be, nem téli cipő, de ne áltassuk magunkat, tél után errefelé rögtön nyár jön, közte talán két heti tavasszal, úgyhogy gyorsan megvettem ezt is, amíg el nem múlik hirtelen a szezonja. Még a múltkori szekrénypurgáláskor szanáltam egy szíjas cipőt, mert évek munkájával sem sikerült betörni (ezt itt), úgyhogy pótolni szerettem volna. Ezért megvettem ezt itt ni
Sajnos a készleteim átnézésekor búsan tapasztaltam, hogy további cipők is elindultak a múlt időbe kerülés útjain, szóval ezzel még nincs vége a mesének, de egyelőre maradjunk ennyiben.
Mivel a wordpress nem szeptembertől szeptemberig számolja az évet, rápillantottam egy pöttyöt a statisztikára, haddlám, mennyi helyről olvastatok 2016-ban.
Mit mondhatnék mást, köszönöm.
Ezt is megértük. Már a negyedik évbe fordítom bele a blogot, fel a vitorlákkal, arrgh. Az eddigi három elképzeléseiről meg tematikájáról itt lehet tájékozódni, ha valakit érdekel – dióhéjban azt tudnám mondani, hogy volt eddig minden, mint a búcsúban. Az első évben nemveszeksemmit, a másodikban csakkicsitveszek (plusz a 30/30/12-es önszabotálás), aztán egy évig ereszdelahajamat, szóval tényleg minden.
A negyedik évre persze megint szükségem lett hirtelen némi keretre (=valamire, amivel szabotálhatom magam), különösen, hogy a három évvel ezelőtti kiindulóponthoz képest jóval több holmim van, és érdekes módon jobban is kedvelem azokat. Azt hiszem, kábé a ruhatáram felét lecseréltem a blog kezdete óta, ami az első két év dilinyós kötöttségeivel tényleg szép teljesítmény. Most, ebben a megengedő pillanatban, úgy látom, hogy mindenem megvan, amire szükségem lehet, és elvileg akár öt évig is elketyeghetnék azzal a ruhatárral, amivel jelenleg rendelkezem – anélkül, hogy bármi újra szert tennék. De azért, legyünk realisták, az új (nekem-új) holmik kicsike örömforrásokat is jelentenek, kicsike örömökre meg mindenkinek szüksége van.
Ennélfogva a negyedik évi önszabotálás úgy fog festeni, hogy
a) elvileg nem veszek semmiféle ruhát-cipőt-kiegészítőt, de fenntartom a lehetőséget, hogy összesen hét alkalommal, amikor elegem lesz a világból, megbolonduljak, és elmenjek turkálni, vagy leadjak egy rendelést a Vaterán/Sarenzán/bárhol. (A hét az szép szám. Prím. Mint a 41 meg a 2017. Ha nem nyomaszt nagyon a világ, éppen elegendő is lesz, úgyhogy ajánlom a világnak, jól viselkedjen.) Természetesen ilyenkor nem tudom garantálni, hogy egy megbolondulási alkalom = egyetlen nekem-új darab, viszont hogy ne jussunk el már megint a becsukhatatlan szekrényekig,
b) minden beérkezett darab egy hasonló rendeltetésű régebbi darab távozását fogja jelenteni. (Bejön egy új kardigán, kimegy egy régi kardigán, bejön egy új szoknya, kimegy egy régi szoknya – tetszik érteni az általános idéát.) Emellett pedig
c) minden olyan darab, amit ez alatt az egy év alatt nem vettem fel, és nincs különösebb érzelmi értéke sem (pl. “jójó, nem volt rajtam már tavaly se, de hát ebben voltam a húgom esküvőjén”), repül. Semmi értelme olyan cuccokat parkoltatnom a szekrényeimben, amelyeket nem hordok.
Más változást ne tessék várni, ez továbbra is egy őtözködős blog időnkénti macskafotókkal, receptekkel, varrogatással és meglehetősen sok nyafogással. A ruhák nem a legfontosabb dolgok az életben, de ha már úgyis muszáj felöltözni mindennap, miért ne legyen mindegyik nap más? Nem azért öltözködöm, hogy unatkozzak.
Úgyhogy akkor most tényleg fel a vitorlákkal, és arrgh.
Ma rendet raktam a szekrényben, és miután némi küzdelem árán rácsuktam az ajtót a kifelé törekvő holmikra, ismét kísérteni kezdett az a dilinyós gondolat, hogy szeptember elsejétől újabb egy évig ne vegyek semmiféle ruhaneműt.
Ha később csatlakoztatok volna be: a blog első éve is arról szólt, hogy egy évig nem veszek semmi ruhaneműt vagy cipőneműt, de mindennap másként öltözöm fel. Akkor, bár ezt nemigen hangoztattam, részben anyagi okai is voltak az elhatározásnak. Most, kopogjuk le, nem így áll a helyzet, habár most sem ugrálhatok nagyon: a közeljövőben tandíjba, utazásokba meg a fogaimba fogok invesztálni, nem pedig, vegyük, Jimmy Choo szandálokba. A szekrényem viszont most is épp annyira tele van, mint akkor volt, sőt még inkább.
Az eddigi tapasztalatok alapján egy ilyen év számos pozitívumot és negatívumot tartogat. Lássuk csak:
Pro:
Kontra:
Á, tudjátok mit, csinálok egy szavazólapot.
(Gore alert. Gyenge gyomrúaknak nem ajánlott bejegyzés.)
Bármibe bele lehet jönni, feleim, mint úrifiúnak a pofozkodásba. A foghúzás második körét például kifejezetten jobban vettem, mint az elsőt, bár az is igaz, hogy előtte kitálaltam a fogászhölgynek lelki bibéimről, ő meg megnyugtatott, mégse az a terv, hogy az összes fogamat kiszedjük apránként, hanem átmenetileg megállunk ezen a ponton, és megkíséreljük megmenteni a maradék szortimentet. Ettől ugyan nem lett a kedvem sokkal rózsásabb, de kissé háttérbe tuszkoltam a protézis fenyegető rémét az agyamban, és ezúttal szerencsére mind a két baktériumrezervoár gyorsan távozott, nem kellett percekig kalapálni meg feszegetni meg ráncigálni, mint a bal felső ötöst.
Az abszurd dráma valójában csak a foghúzás után következett, mert a jobb felső hetes-nyolcas után akkora lyuk maradt a pofámban, hogy varrni kellett. Hevertem a székben, mint egy ejtőző vámpír, a szám tele vérrel (a sajátommal, nyilván), a fogász meg az asszisztens pedig nagy komolysággal konzíliumot tartott arról, mekkora tű és milyen cérna, görbe vagy egyenes, Z alakban avagy sem; öltésfajták és csomótípusok kerültek szóba, én meg egyszer csak rettenetesen elkezdtem röhögni, mert az egész olyan volt, mint egy hímzőszakkör ülése, ahol én vagyok az asztalon a félkész gobelin. Mikor már varrni kezdtek, mondták, hogy jöjjek vissza egy hét múlva varratot szedetni, de én közöltem, hogy “kkor mr klfldn lszek”, úgyhogy péntek lesz belőle. Aznapra csak két vizsga meg egy pepszi szigorlat van programban, bágátell. Minden támolygás nélkül hazaértem, pofámban három madzaggal, a táskámban meg a jobb felső nyolcassal (ideadták, tök szép fog, semmi baja nem volt – vesszen a fogágysorvadás), Poci pedig meglepő kedvességgel kezdett gyógycicaként viselkedni, rámtehénkedett a kanapén és dorombolt meg minden. Egyre gyakorlottabb vagyok már az oldalamon fekve nyivácskolásban is, az érzéstelenítés elmúltával gyorsan bevettem egy fájdalomcsillapítót, és ez majdnem nyolcig kitartott, amikor is, vesszenek az agysejtek, bevettem még egyet, úgyhogy a tegnapi nap is elmúlt valamiképpen.
Ma persze nem áll meg attól az élet, hogy én lettem a bayeu-i faliszőnyeg, reggel kilenctől délután fél négyig kotlok Esztergomban, miközben mindenki vizsgázni meg tárgyalni meg szakdolgozni akar (könyörgöm, csak most viszem vissza az aktuális adag bírálandót, és már ott toporognak a jövő évi szakdolgozók is). Kilencre pusztán csak a poén meg egyetlen hallgató kedvéért kell bemennem, mert holnap reggel kilenckor, amikorra át lehetett volna tenni a vizsgát, ő megy fogorvoshoz. Ja, és délután háromkor díjkiosztó. Hogy miként fogom a kevésbé dagadt pufámat fordítani oda minden fotóhoz, az még nagy rejtély.
Ibubeta viszont most is van nálam.
Ezt a ruhát még nem láttátok, a péntek délutáni vizsgaközti szünetben turkáltam ki magamnak, és ma azért vettem fel, hátha eltereli a figyelmet a képemről. Rámfér.
Hét óra békés és álomtalan alvás után olyannyira eseménytelen napot tervezek, amennyire ez csak tájainkon lehetséges, kis varrogatással, kis szakdolgozattal, kis akármicskékkkel. Még az se érdekel különösebben, hogy a hajam már megint felrobbant.
Mike és Tyson persze ezúttal is formában van.
Egészen pontosan reggel hat óra tizenkét perc volt, amikor frusztrációmban bőgni kezdtem, hangosan, mint egy kisgyerek, és körülbelül a kétévesekéhez hasonló takony-nyál-könny kombinációban. Két perccel később kénytelen voltam rájönni, hogy hiába bömbikézek itt, senki se fogja megoldani helyettem a gondjaimat, a macskák csak néztek, hm, ez egészen érdekes, de hol a kaja, a Repülő Kutató meg békésen aludt odafent. Némiképp segített volna átmenetileg a helyzetemen, ha felmegyek, és az ágy lábánál fújom tovább az angyalok harsonáját, mert akkor legalább felébred és összetojja magát ijedtében, de ehhez már túl felnőtt vagyok és túl civilizált. Sajnos ahhoz is túl civilizált voltam, hogy kivágjam az ablakon át az udvarra a nyomtatót, pedig valószínűleg az is segített volna átmenetileg a gondjaimon, vagy ha nem is, legalább fél percig jól éreztem volna magam tőle. Hogy izélné hegyesre az univerzum önmagát, napokig nem tudom kinyomtatni a cuccaimat, mert nincs papír, amikor meg végre van papír is meg nyomtatnivaló is, a nyomtató nem hajlandó elindulni. Összesen huszonkét rühes oldalról van szó, és nincs is benne más, mint az eddigi életem meg a következő öt usque hét évem, meg az összes pluszkereszt, amit még nagy optimizmusomban a nyakamba veszek, merugye nincs elég dolgom anélkül is. Csekélység.
Aztán persze a macskák kaptak kaját, én többé-kevésbé lehiggadtam és elvonultam zuhanyozni, a Repülő Kutató felébredt, megegzaminálta a nyomtatói helyzetet, majd ő is megkérte az univerzumot, hogy izélje hegyesre önmagát meg a nyomtatót, de lehetőleg máma még. Ezután kihúzta a konnektorból, visszadugta, működött. Egy fél oldal hosszáig. Utána bekapta a lapot, se ki, se be. Izéljehegyesre, holabicskám, hollehetkinyitnieztaszart. A szar közepében végül megtaláltuk az Anasztázia nagyhercegnő által szétboncolt fűzfavessző fotel egy darabját, amit a nyomtató hősiesen megpróbált ledarálni, de persze nem daráló ez, heh. Én valahol menet közben megint bőgtem egy sort, ezúttal egészen visszafogottan, és akkor a Repülő Kutató gépéről végre működni kezdett a nyomtató (az enyémről egy oldal után mindig feladta), és nagy lendülettel kiokádta magából a kutatási tervemet, minden oldal közepén egy plafontól padlóig érő üres csíkkal, definitíve leadhatatlan állapotban.
Addigra már Celofán, aki nem egy érzelempocséta, undorral lelépett, csak Porcelán tartott ki mellettünk, aki érdeklődve nézte egy ideig a lila fejünket, majd elaludt. És akkor jött az örök megoldás, a pendrájv meg a másfél kilométerre tőlünk lakó két lehetséges kopiszalon, útban a posta felé, remek. Elindultam pendrájvostul- borítékostul, kezemben fénymásolatok tömegei, a Repülő Kutató meg a piac felé irányozta lépteit, valakinek arra is gondolni kell. Ekkor ugyan már kilenc óra múlt, de hát sebaj, még hosszú a nap.
Egyetlen dolgot nem kalkuláltam bele a terveimbe: Szentendrét. Nyilván két perc alatt találtam volna magamnak egy szombaton is rendelő csakratisztítót valahol Dömörkapu mellett, de a gyalogbéka plebsz számára hozzáférhető szolgáltatások ebben a rohadt turistaszivattyúban csak hétköznap elérhetők, és akkor is csak-csak. (Tavaly nyáron két hétig nem jutottam be a falu egyetlen rövidáru-üzletébe, mert állandóan technikai okok, ebédszünet, rögtön jövök.) Zárva volt minden. Így hát megfordultam, és elindultam visszafelé a pendrájvval meg a borítékkal, valahol hazafelé vánszorgásom közepette a Repülő Kutató is megjelent egy kosár zöldséggel (amiben mellesleg nem volt rukola, nem termett a héten a termelőknél), és mikor a Ferences Gimnázium előtt döngettünk elfele, úgy összekaptunk valami pitiségen (ő kezdte!), hogy zengett bele az utca, a gimi előtti padon ülő ájtatos mámik meg pont úgy néztek ránk, ahogy ilyenkor kell.
És én ekkor megint elbőgtem magam, ez volt a nap totális fénypontja, szerintem évek óta nem vonyítottam ilyen hangosan, de akkor már a mámik úgyis a hátunk mögött maradtak, és bömbikézhettem kedvemre, mert nem volt körülöttünk más, mint a Dunakanyar spirituális szépségei felé özönlő kocsik, zumm, zumm, meg én, aki kábé fél kilométeren át üvöltött, de mint a nádibika. A Repülő Kutató valószínűleg ekkor realizálta, hogy egészen pontosan milyen állapotban vagyok, mert ijedtében bedugott a kocsiba, elvitt az Alkotmány utcába Budapesten, ahol tud egy szombaton is nyitva tartó kopiszalont, aztán a budakalászi Auchanba, ahol csipsz van meg posta, és ahol végre megszabadultam a paksamétától. Negyed egyre értünk haza, és most már nyugi van, de nemtom, mikor voltam utoljára ilyen zaklatott meg sérülékeny meg nyomorult.
A kérdés persze továbbra is az, amit már március óta folyton felteszek magamnak a témával kapcsolatban, miszerint hol volt az én normális eszem, és miért nem tudok békében megülni a seggemen. Annyi órám van, mint a nyüves, a következő években vagyonokat fogok fizetni fogorvosnak meg parodontológusnak csak azért, hogy nekem rossz legyen, és egy még mindig gyomlálnivaló esszékötet setét árnya ül károgva a vállamon. Arról meg még nem is beszéltem, hogy három félkész regényem van a félkészültség különböző stádiumaiban, bűntársammal együtt az évtized műfordítási csúcsteljesítményével kilincselgetünk hiába, mivelhogy senki sem akarja kiadni, ja, és még egy négyötödig kész versesköteten is ott kotlok, ami fölött csúful elrepült az idő vasfoga, már senkit sem érdekelnek az olyan verseskötetek, amelyek megértéséhez elölről-hátulról tudni kell a komplett görög mitológiát.
És akkor még mindehhez beadok egy doktori jelentkezést.
A második doktorimhoz.
Amit nem fog szponzorálni nekem az égegyadta világon senki, és különösebb lelkesedés sem övezte felsőbb szinteken, hogyúgymondjam.
Hol volt az én normális eszem, de tényleg.
Én ugyan rendszerint azzal hízelgek magamnak, hogy nem vagyok olyan általában-vett-divatblogger, aki mindig a megfelelő beállítást keresi, láttatok már engem taknyosan, betegen, nyúzottan, de azért valahol én is meghúzom a határt. A fene se akarja a bőgéstől bedagadt szemem nézegetni, én különösképpen nem.
A nemzetközi helyzet fokozódik, mára a rengeteg eszemmel három vizsgát tettem be, egy Esztergomban, kettő Budapesten, nappalisok-levelezősök vegyest, négy szakdolgozat várja a bírálatot, plusz Luca széke, amitől eredetileg még ma meg akartam szabadulni, de holnap lesz abból, hogyarosseb.
Tegnap, miután letudtam harci feladataimat (megint alkalmassági vizsga, és volt ezúttal is furabogár bőven, mi meg mindet bevettük a nyakunkba, majd még kiderül, mennyire voltunk hülyék), felültem a buszra, a Repülő Kutató meg ekkor hívott, hogy épp visszaszállította az amerikai vendéget Komáromba, jön Esztergom felé, menet közben felvesz, ha akarom. Akartam. Úgyhogy leszálltam Dömösnél, megcsodáltam a falut meg a Dunát, aztán beugrottam az érkező kocsiba, irány hazafelé.
Épp a Pilisszentlászló felé kacskaringón kacskaringtunk felfelé, amikor bumm, belénk jött szemből egy motoros. Valaki nagyon szépen és hatékonyan imádkozhat értünk meg érte is, utólag is kösz. A találkozóból Emese jött ki a legrosszabbul (ő a kocsink), akinek amúgy a tomporáról lepattant kétujjnyi festéken kívül semmi baja se lett. Figyelembe véve, hogy akár összevegyült motor- és motorosdarabkákat is válogathattunk volna estig a hegyoldalon, ez több mint kitűnő. A pasas szerencsére, annak ellenére, hogy a záróvonalon keresztül ívelgetett lefelé, elég régi motoros lehetett (szándékos szóvicc), mert azonnal korrigált, két keréken maradt, és utána tök nyugodtan telefonszámot cseréltek a Repülő Kutatóval meg minden. Azt hiszem, én nagyon fáradt lehetek most már, mert ahelyett, hogy ott hisztériáztam volna az útszélen (kissé túl van pitykézve az életutam halálos autóbalesetekkel meg széttört motorokkal, szóval nem lett volna meglepő), csak ültem tovább a kocsiban, mint egy kopott gyöngy, és hosszú körmondatokat fogalmazgattam intézményi struktúrákról meg a mikrotársadalmi környezet adta kihívásokról, hm, lehet hogy mégis inkább társadalmi mikrokörnyezet lesz az.
Túlélésre játszunk, bébi. Hétfőn két fogamat húzzák ki, és kedden valószínűleg fényképezni is fognak a nagyközönség számára, mert megnyertem az intézményi fotópályázatot. Feldagadt pufával szép kihívás lesz. Addig viszont még Luca széke, könyvtár, dolgozatok és szakdolgozatok. Ha közületek imádkozik valaki éppen értem, még húzzon bele egy kicsit jövő szerdáig, bizisten átalakítok utána neki hálából egy tetszőleges ruhadarabot.
Ma akár a hetes busszal is leléphettem volna, megint három óta fent kukorékolok ezzel a nyavalyás kutatási tervvel, de mikor belenéztem a tükörbe, adtam magamnak még egy órát a kanapén. Mostanra jutottam el oda is, hogy smink nélkül már nem merem kitenni a lábam az ajtón, szóval ezt is bele kell kalkulálni a napirendembe. Így se valami hajderutyutyu, viszont ha látnátok az “előtte” állapotot, bizony megijednétek.
Éppen a másik oldalamra fordultam, és azt motyogtam volna magamban, ha vagyok annyira éber, hogy jajdejó, ma csak tízre kell mennem, amikor megjelent felettem a Repülő Kutató dúlt arca azzal, hogy “Kicsim, nem a hatos busszal kell menned?” Nem. Neeeeeeem.
Az se jó, ha az embernek túl rendes a férje. Persze ahhoz nem volt elegendő energiám, hogy üstöllést leharapjam a fejét, meg különben is akkor már minek. Viszont most definitíve úgy érzem magam, mint egy mosogatórongy, és a hajsálaimat is elhánytam valahová, azt legalábbis nem találtam meg sehol, amit ma akartam feltenni. Oá.
Ez a hét még nehéz, ez a hét még nehéz. Ráadásul tegnap a beszédalkalmassági vizsgán kénytelenek voltunk kiszórni egy lányt, aki rettentő aranyos volt és okos és aaannyira szeretett volna óvónéni lenni, de azzal a beszédhibával egyszerűen esélye sem volt. Átküldtük a másik bizottsághoz is, hogy ne érje szó a ház elejét, de már eleve tudtuk, mi lesz belőle. Nem a szakmám legszebb pillanatai közé tartozik, amikor az egész emelet hallja, amint a lányvécében bőg valaki, szegény feje.
Újabb tudósítás Luca székéről (aka kutatási terv – ha majd készen vagyok vele, azt is elmesélem egyszer, mire kellett nekem): a Repülő Kutató, akinek kutatási tervek légiói vannak a könyökén kinőve, kérésemre átolvasta mindazt, amit eddig kitojtam, majd megnyugtatott, hogy nem vagyok teljesen inkompetens, de ez itt még nem kutatási terv, csak annak vázlata, tessék feltuningolni a duplájára, szakirodalmi áttekintéssel meg minden más fityfasszal. Emellett azt is megkérdezte, hogy ha élőben képes vagyok elmagyarázni, mit is akarok igazából, és olyan kifejezéseket használok hozzá, hogy “társadalmi beágyazottság”, ezt miért nem teszem meg abban a nyavalyás kutatási tervben?… Asszem kezdem elveszteni szövegfacsargatói modzsómat, túlságosan is arra voltam utalva az elmúlt időszakban, hogy ott van előttem egy vázlat, én meg élőszóban magyarázom, mitisakarmondaniaköltő. Nem jó ómen egy újraépítendő kutatói attitűdhöz, meg egyáltalán semmiféle szövegtermelői tevékenységhez: ha csak akkor értik meg, amit mondok, amikor élőszavas magyarázatokat fűzök hozzá, eléggé itt állok megfürödve.
A mai szép napon további két vizsga és újabb sorozat alkalmassági vizsga várható, valamint Luca székének további farigcsálása, aztán az amerikai alvóvendég, aki előbb vacsoravendég, héjjahó. Főzni a Repülő Kutató fog (igen jól tud), mert én lelépek a reggel hatos busszal, aztán egész nap Esztergomban ülöm laposra a fenekem.
Ahhoz ugyan vajmi kevés energiám van ezen a héten, hogy gondos munkával és megfontolással áutfiteket tervezzek a bloghoz, nagyrészt átabotában hajigálom fel magamra azt, amit éppen előrántok, de ma végre olyan időjárást jósolnak, amihez meg fog felelni ez itt, ami rajtam van. Már a múlt hét elején összeraktam egy vállfára, de sose volt lehetőség felvenni, mert hol túl hideg volt hozzá, hol túl meleg, hol pedig éppen kilfelden finteregtem. Hát akkor most hajrá, Mari néni.
Ma is fél háromkor ébredtem, hajh, a rossz lelkiismeret meg a közeli határidők szorítása. A kutatási tervem úgy készül, mint Luca széke, ami nem jó jel, mert pénteken attól is meg akarok szabadulni, ha egyszer lehetséges. (Még mindig itt csóválom a fejem, hogy hol volt az én normális eszem, de most már röpül a nehéz kő, és tényleg nem tudni, hol áll meg.)
Mindegy, most egy hétig az az egyetlen működőképes stratégia, hogy mindig csak a közvetlenül előttem ácsorgó feladatokra koncentrálok, és a “közvetlenül előttem” ebben az esetben azt jelenti, hogy “amit még ma muszáj letudni”. Úgyhogy most elszáguldottam Esztergomba (háhá, méghogy száguldás – hatvannal fogunk ballagni én meg a volánbusz, és ő mindeközben huszonötször megáll). Arrafelé, ha lesz ülőhely, munka a laptopon, bent két vizsga, aztán alkalmassági vizsga, aztán némi könyvtár, a hazafelé buszon meg azonnal javítani a dolgozatokat, mert ki tudja, mi lesz holnap. (Amerikai alvóvendég, az lesz. Legalább lesz hol aludnia, azt már elrendeztem. Szerencsére ő is macskatartó, tehát nem kell attól félni, hogy allergiás rohamot kap majd – miután felhúztam a tiszta ágyneműt, Poci és Celó is szent kötelességének érezte, hogy lemeózza, milyen fekvés esik rajta.)
Mindeközben pedig az ég is úgy döntött, hogy ránk szakad, pedig, Tutatiszra, még csak ez hiányzott.
Hogy a ruházkodásról is essen némi szó: mivel reménybeli felvételizőink is ott fognak reszketni az idegességtől, én ezúttal sem árulok zsákbamacskát. Take it or leave it.
Tegnap rettenetesen kultúrnapunk, pontosabban kultúresténk volt, megnéztük az orgonát kívülről és belülről, a sógorom játszott is rajta nekünk igen szép francia expresszionista darabot, aztán (már este kilenc után) elindultunk a húgommal meg a Repülő Kutatóval belecsapni a zentai éjszakába, mely közben múzeumok éjszakája is volt, és a múzeum előtt természetesen összefutottunk a húgom kórusának egyik tagjával, aki teljesen önszántúlag visszafordult a hazafelé útjából, és végigmutogatta nekünk a néprajzi részleget. Este tízre értünk csak a jazzklubba, ahol kiderült, hogy félóra múlva kezdődik a koncert, de mivel én ismerem a zenészeket, tudtam, hogy ez inkább tizenegy lesz, és ekkor közöltem, hogy mivel háromkor keltem, én azt már nem bírom ki ébren, bocsánat, bocsánat, mire a húgom felhívta a sógoromat, hogy fuvarozzon engem haza, de mivel a baba még nem aludt, a sógorom bedugta a babát is a kocsiba (természetesen ott azonnal elaludt), és hazafuvarozott.
Na kábé ez van itt, de még ennél sokkal több is, holakotta, meg kimegyagyerekekért, meg nekemmisénkellorgonálnom, hányramennekanyádékkeresztelőre, nefelejtsdelagitármintáspelenkákat. Mivel úgy gondoltam, addig ütöm ezt a posztot, amíg még meleg, és nem zuhan ránk a teljes világ, gyorsan lőttem egy fotót magamról, amíg még egészben vagyok. Most meg bemegyek megnézni, alszik-e még a legeslegkisebb, és leváltom a RK-t a bébisintérkedésből.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
