Azt hiszem, pillanatnyilag nem utálok jobban semmit, mint azt, hogy tegnap este megnéztem az időjárás-előrejelzést, és mindent gondosan előkészítettem, amit fel akartam venni, aztán ma reggel tíz fokkal hidegebb és 100%-kal esősebb volt, mint amire számítottam.
Ja, és mindez háromnegyed hatkor.
Elmentem a Szent Erzsébet óvodába, ahol a hallgató papír templomajtóba ragasztat papírgalambokat a nagycsoportosokkal, készüljünk a pünkösdre, mielőtt a ragasztóhoz nyúltok, hajtsátok fel a pólótok ujját.
Pluszbónusz: így néztek ma reggel rám a macskák a még vetetlen ágyból, miközben én fotózkodtam.
Azok az arckifejezések mindent elmondanak arról, mi a véleményük az őtözködős blogolásról.
Nem a Tarkovszkij-féle, hanem az a fajta, aki ellen távoltartási végzést kell kérni. Az éjjel álmomban lett nekem egy ilyen, egy (persze teljesen fiktív, mármint sose-láttam-nem-is-létezik) nőnemű tanítvány, aki állandóan a nyomomban koslatott, folyton a tananyagtól független kérdéseket tett fel nekem, és közben olyan idegesítően vigyorgott, mint a cheshire-i macska. Alapvetően ártalmatlannak is tűnt, míg végül egyszer besurrant az irodámba, ami álmomban egy nagyon zsúfolt és sokszemélyes tanári szoba volt (a valóságban egy nagy hodályban ülünk négyen, fejenként egy-egy két négyzetméteres asztallal, és ebben a félévben tán három olyan alkalom volt, hogy mindnégyen bent legyünk egyidejűleg). A cheshire-i macska elvitt mindent az asztalomról, és ott hagyott helyettük egy levelet meg egy Impulse sprayt (egész pontosan egy La Panterát – miért? olyanom nem volt sose, még azt se tudom, milyen szaga van). A valóságban nincs az asztalomon más, mint négy szakdolgozat (május 30-ra el kell bírálni), egy számológép (zárthelyi pontszámokhoz), egy bögre (azt mondjuk ne vigye el senki, egyedi iparművészeti termék a kőszegi Pont Galériából) meg egy stósznyi vicik-vacak papír. Ja meg két kínaibótos toll. Ehhez képest álmomban csupa fontos és nélkülözhetetlen tárgyat tartottam az asztalomon, és ott tört a frász, hogy a bige a laptopomat is elvitte, amíg meg nem találtam a saját oldalamon a saját táskámban, miközben ott hisztériáztam a tanszékvezetőmnek, hogy milyen tempó ez, hát nem figyelt oda senki? ide bárki betámolyoghat, és összeszedhet bármit? A tanszékvezető próbált ugyan empatikus lenni, de közben dőlt el a fáradtságtól, és az ő asztala meg összeragasztgatható háromdimenziós papírházikókkal volt tele, valakinek a kislánya ott halmozta fel a cuccait, mert csak. Mindeközben én egyre hisztérikusabb lettem, de mialatt (képletesen szólva) habot vert a szám, aközben is folyton figyelnem kellett arra, hogy milyen kifejezéseket használok, mert a tanszékvezető igazi úrinő (a valóságban is), nekem meg jóformán egyéb se jutott eszembe a dühöngés közben, mint válogatott trágárságok. Egészen leizzadtam bele, és amikor felébredtem, kiderült, hogy a valóságban is ez történt.
Jáj. Azt hiszem, tényleg ideje, hogy végetérjen ez a félév.
Igen, definitíve ideje, hogy végetérjen a félév, egészen pontosan úgy festek, mint akit kétszer ledaráltak. A hajamra is ráférne egy mosás, de ma délután a család grillpartit tart a teraszon, holnap reggel meg ismét zárótevékenységre megyek, és én ugyan igen kedvelem a fokhagymás bárány szagát, de nem a hajamban. Na hát akkor mára sálat bele, az mindig segít. A szomszédban amúgy már fél órája akkora vidám hangzavar van, mintha már kilenc előtt elkezdtek volna bulizni, ehhez képest viszont itt nálunk nem csak én, de a Repülő Kutató is úgy fest, mint akit kétszer ledaráltak. Kissé sűrű volt mostanság nekünk a zúgynevezett zéletünk, no.
Az meg pusztán csak a röhej kedvéért történhetett, hogy miután az előző bejegyzésben zöld és korall korszakról hadováltam, most mélán felöltöztem kékbe és lilába.
(Hú, de nehezen jött össze ez a poszt is.)
Az elmúlt másfél hónapban is turkálgattam ezt-azt, de ezúttal jóval ritkábban nézett velem szembe olyasmi, amit azonnal leakasztottam volna az állványról, gyere haza szépen a mamával, cukimuki. (A tegnap vett gatya muszájból volt. A muszáj mindig más ügy. Máig emlékszem arra, amikor 2006-ban egy szép nyári napon leszálltam a buszról vizsgáztatni menet, és a ruhám, krccs, bokától szinte hátközépig végigszakadt. Akkor se volt más megoldás, mint turkálni gyorsan egy másikat helyette, olyat, amilyet.)
Azért persze mégse múlt el nyomtalanul ez a másfél hónap sem, például szereztem magamnak egy dzsekit.
Közelkép a válláról hátul, mert azt úgyse igen fogjátok látni.
Az egyik kolléganőm meggyőződéssel közölte a héten, hogy “nincs olyan, hogy túl sok táska”, és én ugyan ebben kezdek kételkedni – ott vagyok a rohadt sok táskámmal, de csak kettőt-hármat használok, amióta a laptop mérete miatt a nagyobbakat és könnyebbeket vetem be minden alkalomra. Na mindegy, a laptopot néha itthon is lehet hagyni, ez meg igazán könnyű és sokzsebes darab, úgyhogy turkáltam magamnak egy újabb táskát a meglévő harminc mellé.
Aztán egy hónap szünet. Végül a keddi Bermuda-háromszögben kóválygás is hozott magával néhány új ruhát, például a kockást, amiben szerdán voltam, meg még a következő kettőt:
A fehér alapon tarkabarka ideális nyári utazóholmi, 97% viszkóz, 3% elasztán, tehát szellőzik, de nem gyűrődik, ráadásul kapásból is tizenöt féle kombinációban tudom majd hordani, remek. A pasztellvirágossal van a gond, bár az is csak afféle luxusgond: méretre remek, és nem bírtam otthagyni, mert egyszerűen elragadó darab, de hát a megfelelően ünnepi-lezser alkalomhoz kéne felvenni, például nyári délutáni esküvőhöz. Ha esetleg meg akartok hívni ilyesmire, ne fogjátok vissza magatokat, ruhám már van hozzá.
Ugyanazon alkalommal turkáltam egy szoknyát is. Érdekes, hogy egyre több zöld(es) holmim van, ez most a jelek szerint egy ilyen szakasz az életemben.
Ennélfogva, egye fene, hosszú vacillálás után megrendeltem egy webáruházból azt a cipőt is, amit már két éve kinéztem ugyan magamnak, de mindig azzal legyintettem rá, hogy én nem szoktam ennyiért cipőket venni.
Hát most megvettem. Igaz, továbbra sem csinálunk trendet abból, hogy húszezerért (akciósan!) vegyünk magunknak zöld strapacipőket. Még mindig lelkifucim van egy kicsit.
Lelkifucim amúgy a következő kupac miatt van úgy istenigazából, mert hát Szaharába homokot, az én varrószobámba meg anyagokat, ugyan minek. Viszont azzal, hogy most demonstratíve megmutattam, legalább kezdenem kell velük valamit.
A zöld iránti vonzódásom mellett másik érdekes fejlemény az életemben, hogy esetenként vonzalmat érzek a giccs iránt is, lásd a fenti kupacokban a rózsás anyagot, az már olyan ronda, hogy majdnem szép.
És ugyanezt tudom elmondani a következő csudálatos kalapról is:
A fehér masniszalagocskákat le fogom operálni róla, de a rózsák valószínűleg maradnak, mert minél tovább nézem őket, annál jobb kedvem lesz tőlük, az pedig ebben a világban felbecsülhetetlen.
A kalap a kínai bótból jött haza velem tegnap, amikor hirtelen vésztjóslóan felgyorsultak az események, mert jött vele a következő tunika is
meg két pár tornacipő, mert a nyarat úgyis ilyenekben fogom végigtoporogni. (Mint látható, a zöldes korszakom mellett piros-korall korszakom is van, jól kinézünk.)
Úgy vélem, mindent összevéve igen alaposan bevásáltam az elmúlt másfél hónapban, úgyhogy most ráülök a kezemre, és megpróbálok a következő két hónapban nem venni semmit, hacsak nem fogja valami üvöltve verni magát a földhöz, hogy “vigyééééél haza!”. Amúgy is van egy csomó varrnivalóm, nemdebár.
Feleim, én úgy kivagyok ettől a héttől, mint a kacsa. Általában tudok venni magamon annyi erőt, hogy megpróbáljak viccet csinálni életem idegesítő eseményeiből (mint pl. hogy elmegyek panzióba én hülye, hogy kipihenjem magam péntek éjjel, ehhez képest meg egy olyan pár van a szomszéd szobában, aki végigdugja az éjszakát, rém hangosan), de ehhez most nincs bennem elegendő energia. Kipurc.
Ráadásul reggel rájöttem, hogy a ruha, amit magammal vittem mára, valójában tunika, és egyébként is olyan sorsüldözött fejem van, hogy brr,
úgyhogy muszáj volt elmennem, és turkálnom hozzá egy gatyát. A fejemmel már nem nagyon tudtam kezdeni semmit.
És aztán tanítottam, meg tanítottam, meg tanítottam, és a nap egy adott pontján az a kísérteties érzésem támadt, hogy én már sose érek haza, de aztán mégis sikerült.
Egyelőre maradjunk ennyiben. Ja, és ha lesz annyi erőm, hogy elkússzam a hűtőig, megeszem a képviselőfánkot is, amit a Repülő Kutató vtt nekem még reggel, áldassék a neve.
Akárcsak tavaly is. Ezúttal viszont tényleg nem vettem kopogós sarkú cipőt, és arra is emlékeztem, hogy mekkora naivitás úgy menni egy ilyen hepajra, hogy az emberen nincs egyetlen nyavalyás zseb se, ahová a kulcsait meg a papírzsepit eldughatja. Hát most van rajtam három is, plusz még valószínűleg a kistáskát is magammal fogom hurcikálni egész nap.
A kék izét azért viszem magammal, mert, hogy emlékeztessem a nagyérdeműt, én bizony ma este házon kívül alszom, desőt, panzióban. Mint világjáró barátnőmnek kifejtettem, ez az én roppantul ingergazdag életemben akkora súlyú úgy, mint amikor ő esetleg úgy dönt, hogy hm, ruccanjunk el Laoszba. Hú, de kirúgok a hámból, muhaha.
Az egyetlen gomolyfelhő mai napom egén, hogy már megint háromkor ébredtem fel, és nem tekintek különösebb optimizmussal az elé, hogy este fél hétre, mire lecsitul a bolondokháza, mennyire leszek még funkcionális – pedig, ha az idő kegyes lenne hozzám, még akár sétálgathatnék is egyet. Lassan másfél éve lesz, hogy Esztergomban dolgozom, de még csak egy vagy két alkalommal volt lehetőségem arra, hogy ráérősen pislogjak körbe-körbe, rendszerint veszett gyorsan rohanok buszmegállótól főiskoláig, óvodától óvodáig, a bankig meg vissza. Istencsudája, hogy legalább a rövidáruboltok meg a turkálók helyével tisztában vagyok, de hát azok szerencsére ott vannak a rohanási útvonalamon.
A holnapi nap fotóját az ismert körülmények miatt nem tudom garantálni, fényképezőgép lesz nálam, a többi meg majd elválik.
Nekem kinézeti kötelezettségeim vannak, kéremszépen, nem csak a blog közönsége előtt kell produkálnom magam, de a munkahelyemen is gondosan monitorozzák a portásfülkében, éppen mit veszek fel, és minekutána eldöntötték, hogy én nagyon érdekesen meg izgalmasan meg színesen öltözöm, muszáj helytállni ezen a fronton is. (Bókolni is szoktak. Rendszeresen. És mivel az enyém olyannyira feminin munkahely, hogy még a portások is nők, ez igen nagy megtiszteltetés. Tényleg.)
Nos, ma is kivágtam a magas cét: narancssárga szürkével (amit így együtt tíz évvel ezelőtt fel se mertem volna venni), gyöngyház nyaklánc és edzőcipő, mert ma se mindegy, miben ácsorgom végig a napot és futok el a diákok elől, ha tényleg megkergetnek egyszer a bilingvis nevelés előnyei meg a gyámügyi intézkedések miatt.
Mondhatni, business on the top, party on the bottom.
Ma is hosszú napom van, ez egy ilyen hét, sőt még olyanabb. Mire a Repülő Kutató tegnap hazaért, én már bealudtam a kanapén, és elmondása szerint semmiféle rázgatásra nem reagáltam, úgyhogy a teljes kedd kimaradt a közös életünkből. Na persze leszámítva azt a jelenetet, amikor én hajnalban a zuhany alatt voltam, ő meg beköszönt az ajtón a vécére menet, aztán persze visszafeküdt, és mire én teljes útipompámban berobogtam önfotózkodni a hálószobába, már ismét békésen húzta a lóbőrt.
Mindez viszont kutyafüle ahhoz képest, ami pénteken várható – aznap nekije születésnapja van meg konferenciája, nekem viszont egész napos Kazinczy-verseny, másnap pedig a már megszokottnak számító szombati oktatás a maga elragadó ötször negyvenöt percével. Úgyhogy én aznap este, skandalum, nem is jövök haza. Mostanra annyi pénz gyűlt fel a SzÉp-kártyámon, mint a ragya, úgyhogy bejelentkeztem egy panzióba a munkahelyem melletti utcában, és ott éjszakázom pénteken. Rossz feleség-e vagyok.
Tegnap egyébként a Bermuda-háromszögben kóválygás közepette volt fölös húsz percem a buszig, úgyhogy bekóvályogtam egy turkálóba, és lecsaptam néhány nekem-új holmira (előbb-utóbb tartok tárlatlátogatást is belőlük, tán vasárnap már lesz ilyesmikre időm), többek között erre a ruhára is itt ni. Nem száz százalékos, egyáltalán nem, igazán Bögyös Macának festek benne meg a fodrocskás vállmegoldása sem a kedvencem, de az ilyen húzott ballonszoknyákkal engem kilóra meg lehet venni sajna, pláne ha még kockás is. Lehet, hogy egyszerűen csak lenyisszantom majd a felső részét, és megtartom a szívemnek oly kedves szoknyarészt, esetleg csak a vállfodrocskákat nyisszantom le, még nem tudom. Mindenesetre ma ebben vagyok, aztán a többit majd meglátjuk.
Egyelőre éljük túl ezt a hetet, aztán majd mindent meglátunk.
Ó, dehogyis, még csak az kéne. A mai nap is csalinkázás a Bermuda-háromszögben, kéremszépen, nem szabadprogram. (Mellesleg kisebb méretű apoplexia, vulgó gutaütés kezdett kerülgetni, mikor a budapesti hallgatók tisztelettel megkérdezték tőlem levélben vasárnap este fél tizenegykor, nem lehetne-e áttenni más időpontra a kedd reggeli órát, mert most kezdődik a vizsgajelentkezés a neptunban. Nem. Nem lehetne. És ha esetleg nem jönnek be órára, akkor anyósom alapállásából fog folytatódni a közös munka, miszerint egyszer át lehet engemet bószni. Egyszer. Aztán többet nem. Ebben a félévben már nyilván nem fogok farkassá válni, de még két komplett évük van, amikor muszáj lesz találkozniuk velem, és akkor eleve onnan indítok, hogy minden órán jelenléti ív, max. három hiányzás, csókpuszi. Ha egyesek nem hajlandók felnőttként viselkedni, akkor nem kezeljük őket felnőttként, ilyen egyszerű.)
A bejegyzés címe amúgy egy idézet ebből a dalszövegből, ami csak úgy hirtelen eszembe jutott, bár sose voltam Sheryl Crow-rajongó, de ez a videoklip nagyon megérintett anno, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy egy évvel később én is ott állok majd egyszer a Santa Monica Boulevard-on.
És tényleg, egész pontosan olyan volt a világ, mint egy óriás autómosó.
Minekutána délutánig semmi, tessék, kárpótlásul dupla.
Reggel elrongyoltam Esztergomba zárófoglalkozást nézni (amit amúgy hivatalosan már zárótevékenységnek hívnak, de sehogy sem áll rá az ember szája), és mivel hűvöske volt, én meg beígértem Dominika nővér szvetterkéjét, így:
(Igen, éppen ilyen morcosan indultam el.)
Miután hazaértem, csak annyi időm volt, hogy lehajigáljam magamról az akkorra már meleg és kényelmetlen holmikat, bebújjak egy kényelmesebb ancúgba, aztán elrohanjak hajvágatni és renováltatni a fejemen a pipirost:
Utána elkúsztam a nagybótig is, hogy vegyek husit, azt a kisbót nem tart hétfőnként. Most éppen teriyaki pulykacsíkokat sütögetek szezámmagos hajdinatésztával, de ehhez már hálistennek nem öltöztem át, bár van ugyan előttem egy kötény, de azt úgyis el tudjátok képzelni.
(Ez itt most nem lesz valami nagy bumm, valószínűleg nincs is még vége a folyamatnak, de egyelőre itt tartok vele.)
Amikor kiturkáltam ezt a szvettert, már tudtam, hogy április-májusban igen praktikus lesz számomra, de épp úgy festett, mint amiben Dominika nővér a kétszikű növényekről magyaráz a nebulóknak.
Mindenképpen csinálnom kellett valamit vele, hogy ne ásítozzak, amikor hordom. Mindenekelőtt előhordtam hát egy csomó izét hozzá,
aztán belemásztam az anyagmaradékos zsákba is, és elkezdtem rárakosgatni mindenfélét, ahogy esik, úgy puffan.
A poláranyag köröcskéket felvarrtam rá láncöltéses virágokkal,
aztán közéjük újabb virágokat varrtam,
és ezzel még valószínűleg elleszek egy ideig ma délután.
Holnap meg persze felveszem.
Ma a munka ünnepe van, és én ma nem akarok dolgozni, már legalábbis nem úgy, ha a munka definíciójának azt a verzióját nézzük, hogy a szociális védelmi háló első pillére, mely a modern társadalmakban nem csak a szükségletek kielégítésének, de egyúttal a társadalombiztosítási rendszerek fenntartásának nélkülözhetetlen eszköze is. (Azt hiszem, le se tagadhatnám, hogy ebben a félévben szociálpolitikai alapismereteket is tanítok.)
Színes anyagficlik lesznek ebből ma is, már előre látom.
A tegnapi nap intézkedős részének gerincét az a nemes harci feladat képviselte, hogy útlevelet kellett csináltatnom, mert a körülmények sajátos összjátéka dicstelen lustaságom és halogatósdim mián tavaly augusztus óta nincs nekem olyan. Mivel az utazásaimat azóta nagyrészt a Bermuda-háromszögben (Sztendre-Bp-Egom) bonyolítottam, az útlevél hiánya nem volt nagy ügy, különben is ha kilfeldre akartam volna menni, ott a személyi. Viszont a húgom a körülmények sajátos összjátéka, egy frászt a körülmények sajátos összjátéka ennen jól megfontolt döntése folytán az EU-n kívül vert fészket magának és lett belőle Csicsóné három lánnyal, úgyhogy útlevél nélkül nem tudok elmenni hozzájuk megnézni magamnak a legfrissebb bébit, ugyubugyu.
Mivel iratokat nem csináltat magának minden évben az ember, mindig új kihívás rájönni, hogyan és hová érdemes bejelentkezni, bevonulni, kivonulni satöbbi. Azt már kitapasztaltuk egy ideje, hogy a forgatókönyv általában azzal a jelenettel kezdődik, melyben a delikvens bemászik a saját ügyfélkapuján, aztán konstatálja, hogy saját városában legközelebb két-három hónap múlva tud bármiféle ügyet elintézni, júliusig minden időpont betelt, goto alternatív megoldások. Ilyen szituációban a Repülő Kutató a Visegrádi úti nagyböhöm központi okmányirodára szokott eskünni, ott mindig meg lehet oldani mindent.
Jelentem, ez az információ vészesen elavult. Minden bizonnyal mások is szembesültek azzal, hogy a városukban két hónapra előre foglalt minden időpont, mit tehetnénk, goto alternatív megoldások, Visegrád úti nagyböhöm, mert most már ott se lehet egy tűt se leejteni. Az információs pultnál már automatikusan nyomták a kezembe a lapot, hogy itt van további húsz másodgenerációs (wtf) integrált ügyintézésű (wtf) kormányablak (ez legalább már nem wtf, ezt ismertem). Menszte, menszte szemed világába, itt nincs már időpont júliusig.
Na jó. Kivonultam, mint vert sereg, majd megálltam az utcasarkon, és tanulmányozni kezdtem a másodgenerációs integrált izék listáját, mint egy elveszett turista. Mivel három órával később jelenésem volt a Sophianum ötödik emeletén (egyébként most komolyan, hogyan képzeltem én azt, hogy április végén, péntek délelőtt, időpontfoglalás nélkül útlevelet fogok szerezni? a naivitásom tényleg határtalan), úgy véltem, az lesz a legszerencsésebb, ha nem valamelyik peremkerületben keresek magamnak egy kormányablakot, hanem minél közelebb a Kálvin térhez. Ha meg már úgyis lúd, legyen döglött, gyerünk a Yo-Yo-Yozsefvárosba.
Mivel én nem utazom gyakran és sokfelé, itthon is leginkább a barlangomban kuksolok, és ha megyek valahová, viszem magammal a barlangot, a kulturális sokszínűségről szerzett tapasztalataimnak csimborasszóját a chicagói Greyhound autóbusz-állomás jelenti 2008 májusából, ahol minden volt, ami Amerika. Nos, amikor beléptem a Baross utcai kicsiny és családias kormányablakba, ugyanaz a kulturális sokszínűség fogadott pepitában. Épp csak a rabbi meg az ámisok hiányoztak, de amúgy tényleg volt ott minden, mint a búcsúban vagy egy Greyhound-állomáson. A helyi etnikai kisebbség asszonyai sok gyerekkel, izompólós ifjak aranylánccal a nyakukban, egy holtfáradt mentős, egy öregember mankókkal és fürdőköpenyben, túlszolizott csajok, ázsiaiak, afrikaiak, több hajléktalan, és mivel a Yo-Yo-Yozsefváros tényleg dzsentrifikálódik, még a hipszterek törzséből is volt ott néhány képviselő irgalmatlan szakállakkal, a hónuk alatt gördeszka meg védősisak. Ja, meg több hozzám hasonló nyomorult is, akit a Visegrádi útról hajtottak el.
A legjobb ügyintézőhely volt, amivel eddigi létezésem során találkoztam. A két biztonsági őr/beléptetőember jókedvű volt és segítőkész, az ügyintézők kedvesek és mosolygósak, az egyik biztonsági bácsi időnként körbejárt, és a hosszabb ideje várakozókat megnyugtatta, körülbelül mennyi idő múlva kerülnek sorra. Miután beléptem az ajtón, negyven perccel később már ki is jöttem rajta, két hét múlva postán érkezik az útlevelem.
Na ilyenkor szoktak eszembe jutni a jó öreg Chokito-reklámok.
Ma egyébként névnapom-pom-pom van és hétvége egészen hétfő reggel hatig, ezek örömére viszont úgy fáj a fejem, hogy mindjárt szétdurran.
A mai nap még a szokásos franciasalátánál is tarkabarkább, intézkedőnap meg tanítónap egyben, az utóbbi során már megint szegény levelezős hallgatókat fárasztom le csontig, délután negyed háromtól ötször negyvenöt perc, szolgálatukra.
Leszezmégígyse. A jövő héten hat munkanapom van.
Miután tegnap reggel a több tonna szemléltető eszközt emlegettem, szinte törvényszerű volt, hogy éppen egy olyan zárófoglalkozásra essek be, ahol az eszközök, hogyúgymondjam, a minimálprogramot képviselték: fekete-fehér fénymásolatok egy borítékba zsufizva, grafitceruzával rajzolt karóra, aminek nem voltak mutatói meg effélék. (Az évfolyam egyetlen hímnemű hallgatója volt az áldozat, ha ez mentség egyáltalán – laza, mint a rigalánc, a gyerekek csüggnek rajta, istenáldotta érzéke van ahhoz, hogyan bánjon velük, viszont a szemléltető eszközök nem az erősségei, desőt.) A legjobb jelenet minden bizonnyal az volt, amikor a hallgató elővezette, hogy van neki egy tűzoltó ismerőse, aki összekeverte a tűzoltótömlőket, ugye segítetek a jó sorrendbe helyezni őket, gyerekek (=rövidebb-hosszabb összehasonlítása, a fogalmak megszilárdítása a gyermekek aktív részvételével). És akkor előhúzott egy csomó girbegurba nejlonmadzagot abból a műrafia fajtából, amivel a piacon az újhagymákat szokták összecsomózni.
Mindenesetre a gyerekek roppantul élvezték az egészet, a végén pedig az egyikük közölte, hogy ő is óvóbácsi akar lenni, hát mit kívánhat ennél többet az ember.
Ma egyébként végre kialhattam volna magam, de juszt is felébredtem fél hatkor. Legalább volt időm azon mélázni, mi a rossebet vegyek fel cudar hideghez és ragyogó napfényhez. Kesztyűt, sapkát, sálat meg ötvenes faktorszámú napvédő krémet, mi mást. Közben ugyanis kezdetét vette az az időszak is, amikor rendszeres nyígnivalóim listájára felkerül a nap meg a napvédő krém – ez utóbbi azért, mert vagy arckrémre hasonlít és hatástalan, vagy sűrű fehér kulimász, amit képtelenség elkenni az ember orcáján. Attól tartok, muszáj lesz beruháznom valami drágább termékbe – végül is, egyetlen pufám van, és azt is nap mint nap mutogatom.
A verkli újabb fordulatszámra kapcsolt, mintha eddig nem lett volna elég: megindult a záróvizsga-tevékenységek sora, az ember folyton halálsápadt végzősökbe botlik, akik több tonna szemléltető eszközt hurcolnak magukkal (tavaly az egyik hallgató egy fél dzsungelt tolt be krepp-papírból legyártva a középcsoportosokhoz, nem vicc). Tavaly összesen tizenkétszer mentem el megnézni, hogyan produkálja magát az ifjúság, ebből idénre csak négy sikerül, sic transit gloria mundi, fene ebbe az órarendbe. A kedd meg a csütörtök nyomorúságosan kiesik, pedig ebben a félévben szégyenletesen elhanyagoltam az ovibajárást is, egyszerűen nem volt hol, mikor és hogyan. Még ezt a négy záróvizsga-tevékenységet is csak úgy sikerült beleszuszakolnom a hetirendembe, hogy szerdánként lóhalálában vágtázok vissza órát tartani. Ráadásul jövő pénteken megint nálunk a Kazinczy verseny országos döntője, és javaslatokat kell tenni a kötelező szövegre, úgyhogy tegnap éjfél körül Kosztolányi-miniesszéket olvastam fel a macskáknak egy stopperórával. Inkább ne gondoljatok bele.
És mindehhez a mai napra Esztergomba esőt, villámokat és nyárias kilenc fokot jósolnak celziuszban. Grr.
Lehet, hogy túlöltöztem mára, de őszintén, nincs igazán melegem még így se. (Jó, a sapkát meg a sálat már levettem.)
Pont így festett a képem öt perccel azután, hogy a fogorvos roppant derűvel közölte velem telefonon, neeeem probléma, ha a jobb felső hetest és nyolcast is ki kell húzni, május 30-án délben egy füst alatt kirántja mind a kettőt. Mindehhez még a fejem is fáj, és mint elragadóan összeválogatott öltözékemből látható, nyomorultul fázom. Ezt a kötényruhát már egyszer visszavonultattam idénre.
Megyek, vadászok magamnak egy fejfájáscsillapítót, aztán valami olyan tevékenységet is, ami visszaadja az életkedvem. Például kidekorálom Dominika nővér szvetterkéjét. Vagy nem.
Huszonévvel ezelőtt a húgom nagy előszeretettel énekelgette ezt a dalocskát (a mellékelt linken kotta meg szöveg, ha valakinek szintén kedve támad énekelgetni. Sajnos használható felvételt nemigen találni hozzá. Az oldalon ugyan van egy mp3, de az egy nem túl jó koncertfelvétel Bledből, az “Early in the morning” úgy 6:20-tól hallható). Nem mondom, hogy minden alkalommal eszembe jut, amikor hajnalban felkukorékolok, de ma három után, amikor már a fogamat mostam, speciel olyan hangosan szólalt meg a fülemben, hogy fejest ugrottam az internet bugyraiba, nem találom-e meg valahol. Mint fentebb is látható, felemás eredményre jutottam. Cserébe viszont felfedeztem az Etno HISTeRIA fesztivált, úgyhogy igen jóleső zenés hajnalom volt.
Azt például simán el tudnám képzelni, hogy én is ott üldögélek valahol egy kellemes szlovén vakondtúráson, és ezt hallgatom:
Sose voltam valami nagy fesztiváljáró, az olyan helyeken általában tömeg van meg horribilis állapotú vécék, de ez most hajnalban annyira csábítónak látszott, hogy elálmodoztam arról, valamikor felkerekedem a húgommal együtt, otthon hagyunk kutyát, macskát, gyereket, férjet, bepakolunk két kicsi hátizsákba, és elmegyünk Szlovéniába fesztiválozni egyet. Már olyan szépen láttam magam előtt azt is, amint ott ülünk egy vakondtúráson, a kezünkben egy-egy Zlatorog, a nap éppen megy lefelé, és velünk szemben valaki már fél órája improvizál nagy átéléssel egy didzseridún.
Aztán persze sóhajtottam egyet, szépen becsomagoltam az aktuális álmodoznivalót, és feltettem ezt is a polcra az összes többi “nem megvalósíthatatlan, de azért valahogy sose megvalósítható” terv mellé. Eligazgattam a sarkait, hogy beférjen a “két hét Oléron szigetén, csak úgy” meg a “bejárni lakókocsival Csehországot” mellé, aztán visszaültem a kanapémra, és mivel még mindig csak fél öt volt, legalább kilakkoztam a körmöm.
Amúgy, ha nem lenne ma ilyen bús esős-szeles idő, elmentünk volna Tahitótfalura megnézni, mit értenek ott “Szent György napi vásár és jószágkihajtás” alatt, de így inkább kihagyjuk a sáros birkákat meg a töki pompost, és ehelyett újabb szöszmötenapot tartok a színes anyagficlik között. (És ezzel lényegében mindent elmondtam a “nem megvalósíthatatlan, de azért valahogy sose megvalósítható” terveimről is. Hogy a túróba jutnék el Csehországba lakókocsizni, Oléron szigetére napozni és Szlovéniába fesztiválozni, ha elég egy kis szél meg eső, és már két falura innen se megyek el?)
Különben meg, most jövök rá, a múlt hét végén elpacsáltam a számozást, a francba. Most javítgathatom át a címeket…
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 