Csirip utca egy szám alatt megnyílott a madárgyár. Ennek örömére kipróbálom, működik-e szöveg nélkül, és csak képekkel mutogatom végig, hogyan gyártok madarat. Ha nem teljesen érthető, tessék kajabálni.
tavasz kategória bejegyzései
3/236 – Korán reggel ritkán rikkant
Ez ebben a formában persze bődületes hazugság, ilyenkor április vége felé már fél ötkor elkezdenek üvölteni a rigók, a sógornőm egyszer valamikor tizenévvel ezelőtt meg is dobálta őket dühében paradicsommal, de rá se bagóztak. Ilyentájt én is egészen megbízhatóan elkezdem játszani a hajnalicska virágot, ma reggel például már fél hatkor ábrándosan szöszmötéltem mindenféle színes anyagficlik között, és mindeközben a meteorológusok hozzá nem értésén méláztam, mit akartak ezek egész hétvégére rossz idővel, nédda, milyen aranyosan süt a nap. Mindez persze csak addig tartott, amíg ki nem néztem az északnyugati ablakunkon, mert akkor viszont rögtön megkövettem az időjósokat.
Mindenesetre a piacig meg vissza eljutottunk eső nélkül, a házban van mindenféle főznivaló, és én úgyis vissza akarok térni a színes anyagficlijeim közé, szóval, hadd legyek önző, tőlem most olyan időjárás lesz, amilyen akar.
3/235 – Álom, álom, rémes álom
Ma végre kialhattam volna magam, ez viszont szinte törvényszerűen azt eredményezte, hogy csakazértse. Olyan rémálmaim voltak, hogy most is szédelgek.
Svédországban voltam éppen, ott álltam zavarodottan egy utcasarkon, a kezemben egy szatyor, a szatyorban Poci, és azt kérdezgette tőlem vékony kislányhangon, hogy miért nem megyünk haza, neki nem tetszik ez az egész. Mire én, hogy te tudsz beszélni? Mire ő, hogy ne röhögtessem, persze hogy tud, csak eddig várta, hátha megtanulok macskául, viszont tényleg menjünk haza, mert neki ez nem tetszik. Nekem se tetszett, így hát keresztülrohantam az úton, ahol éppen megállt egy busz, felzúgtam a lépcsőn, és kapkodva közöltem a sofőrlánnyal, hogy haza akarok menni, adjon egy jegyet. Mire ő logikusan megkérdezte, hogy hol az a haza, mire én azt mondtam, hogy egy finn kisvárosban lakom, de elfelejtettem a nevét, tudna segíteni? A sofőrlány készségesen elkezdett neveket sorolni, de azok mind finn ételek voltak, Karjalaanpirakka meg Mustamakkara meg Pyttipanna, aztán a felsorolásban megjelentek ikea-bútorok is, Beddinge, Narvik, Tomelilla, én meg egyre biztosabb voltam abban, hogy ezt álmodom, vagy ha nem, valami nagy baj van. Mindeközben Poci kiszólt a szatyorból, hogy most már tényleg nem tetszik neki ez, egyébként is rosszul van, én kiemeltem a szatyorból, és tényleg, foltokban hullott a szőre, és asztmásan lihegett, aztán végignyúlt a padlón, és közölte, hogy őt most fel kell pumpálni, vagy lelappad, segítség. Valaki a kezembe nyomott egy biciklipumpát, én álltam ott vele, mint egy rakás szerencsétlenség, Poci meg elvigyorodott, mint egy rajzfilmmacska, kétdimenzióssá vált, aztán felszívódott a padlóban. Na most kell felébredni, gondoltam én, de ez nem álom, közölte velem a busz teljes utazóközönsége, és máris megjelent szirénázva egy rendőrautó, rettentő kedvesen bevittek az őrsre, leültettek egy hatvanas évek stílusában berendezett szobában, ahol kandalló pattogott, és egy barátságos széttetovált őrmester azt mondta, bármi gond van, megoldjuk. Vannak iratai? Hát persze hogy vannak, mondtam én, aztán benyúltam értük a zsebembe, de ott csak egy filctollal tarkabarkára színezett dolgozatot találtam, girbegurba betűkkel állt rajta keresztben, hogy “Kedves Tanár Nő, megírtam a dolgozatot, és ki is javítottam magamnak, összesen egy pontot értem, jövök a pótvizsgára is. Csókolom”. A szomszéd szobából rettenetesen hangos zene szólt, és én kértem, hogy halkítsák le egy kicsit, hadd tudjak koncentrálni az angol mondataimra, mire a barátságos széttetovált őrmester bocsánatkérően azt mondta, a kollégák sajnos hangosan szeretik hallgatni a Dead Can Dance-t, de amúgy se aggódjak, eddig is magyarul beszéltek hozzám, én meg rájöttem, hogy tényleg, igaza van, a sofőrlánnyal is magyarul beszélgettem. És ekkor megint, visszatérően, megjelent a fejemben az a gondolat, hogy ez egy álom, fel kéne ébredni, fel kéne ébredni, lehunytam a szemem és koncentráltam, de amikor kinyitottam a szemem, még mindig ott ültem a svéd rendőrőrsön a hatvanas évek stílusában berendezett szobában, a kandalló barátságosan pattogott, az őrmester barátságosan nézett, aztán megkérdezte, mikor hagytam abba a skizofréniámat kordában tartó gyógyszerek szedését. Én meg azt mondtam erre, hogy két hónapja. Felnéztem, a kandalló mellett ott állt mind a két macskám meg a komplett rendőrőrs meg a busz teljes utazóközönsége, és tapsoltak.
Egy szivar ugyan a legtöbbször tényleg csak egy szivar, és álomfejtéssel foglalkozni nem érdemes, de azt nem gondoltam volna, hogy a tudatalattimat ennyire aggasztja a mentális egyensúly meg egészség elvesztése. Mindenesetre most úgy érzem magam, mintha a lelkem egy kilométert futott volna gumicsimmában. Megérthetitek, erre tényleg nem volt más ötletem, mint (tán még) a szokásosnál is papagájabb holmikat ölteni a pékségbe vonuláshoz.
Aki esetleg őcicasága miatt aggódna: Poci egyik kedvenc fotelében élvezi a dolce vitát, mondanivalója is csak annyi volt számomra, hogy “haggyábékén, napozok”, és ezt se a szájával mondta, hanem a szemével.
3/234 – Reckír
Halált megvető bátorsággal felvettem a csinos, ámde igencsak magassarkú csizmámat, mielőtt teljesen ki nem futna a szezonja, és ebben óhajtom lenyomni a komplett napot, mit nekem Hekuba. Az egyetlen pech, hogy nem tudok majd elfutni a diákok elől, ha meg akarnak verni, mert ma is öt órán át fogok magyarázni a magyarországi autochton nemzetiségekről (mind a tizenháromról), valamint a társadalombiztosítás alapelveiről.
Hiszitek vagy sem, de ma már kétszer fésülködtem, aztán mégis.
3/233 – Jusztis, jusztse
Mivel én vagyok a Csizmás Nő, kihasználom azt a pár foknyi hőmérséklet-szottyanást, amit mára jósoltak, és ma is én leszek a Csizmás Nő. A fogászati mizériám traumatikus élményei amúgy épp arra jók, hogy folyton aludni szeretnék, tegnap pl. Budapest és Esztergom között is elaludtam a buszon, ami nem szokásom, de este a Repülő Kutató hazafuvarozott Esztergomból, áldassék a neve, úgyhogy legalább az Esztergom-Szentendre buszon nem kellett elaludnom, ez is valami.
Ma nem fog hazafuvarozni senki, cserébe viszont rövid és viszonylag fájdalommentes munkanap várható, az Ivan Illich nevű szimpatikus őrültről fogok magyarázni, úgyhogy gyerünk. A pufám viszont még mindig dagadt egy kicsit, úgyhogy elővettem a katicákat is, hátha inkább azt fogják nézegetni a képem helyett.
3/232 – Dicsőség nevednek, Ibubeta
Azt nem hittem volna, hogy bőgni is fogok. Szerencsére nem a fogorvosnál bőgtem, amikor több percnyi ráncigálással kiszedték a fogamat, hanem délután otthon, amikorra kiment a zsibbasztó injekció hatása, én meg ott feküdtem az oldalamon, folyt a nyálam, és nagyon jól tudtam, hogy két hete ettem meg az utolsó két Cataflamot. Mázlimra a modern technika jóvoltából azonnal tudtam konzultálni a Repülő Kutatóval (a társalgás rám eső részét káromkodással, vonyítással és hisztivel oldottam meg, mi mással), aki felvilágosított arról, hová tette a hazahozott gyógyszereket.
Ah, öröm, ah, bódottá. Az egyik pillanatban még összekuporodva bőgök, és ököllel maszatolom a könnyeimet, negyedórával később pedig megérkezik Ibubeta 400 Akut, rárúgja az ajtót a kocsmára, és mint egy Rejtő-hős, az összes állástalan rakodómunkást kihajigálja az ablakon. Na persze Ibubeta 400 Akut két és fél órával később éppoly sportosan távozott, mint ahogyan érkezett, de akkor is, két és fél óra fájdalom nélkül – már tudom, hogyan lehet rákattanni a fájdalomcsillapítókra. (Nem vettem be újabbat, gondoltam, jó lesz ez nekem másnapra, hajaj.)
Ma megint a Bermuda-háromszöget járom, Budapest, Esztergom, hej, van számos utca,Tárogatók és Majerek, közben meg még egy rövid megálló a parodontológusnál, Erzsébet körút. Annyit keringek én itt összevissza, mint gólyafos a levegőben, csak a gólyafosnak nincs a táskájában két Ibubeta.
Jajdenagyonszarulvagyok, feleim.
3/231 – Franciasaláta
Ma afféle franciasaláta-napom lesz, ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, és piszkosul kell rá a majonéz, hogy összefogja. Fél tizenegytől masszázsra megyek, egytől fogorvoshoz, szóval néhány óra leforgása alatt nagyon jó lesz nekem meg nagyon rossz. Hajh, akkor szép, ha zajlik. A fogorvosnál amúgy ki fogom csapni az asztalra azt a tizennégy parodontológiai státus-felvételt, amit különböző szögekben csináltak világszép fogsoromról még pénteken, nézzék meg, oszt mélázzanak el azon, melyik fogamat akarják elsőre kihúzni. (Még mindig azon füstölgök, hogy “baktériumrezervoár”, hogy izélné hegyesre ezt az egész mizériát a mélyen tisztelt univerzum.)
Fizikai állapotom mellett a szellemiekre is gondolni fogok neki bele, úgymint bemászom mindenféle adattáblák közé, és további ppt-ket fogok gyártani a hétre. Amióta a felsőoktatásban rontom a levegőt, lényegében minden félévem arról szólt, hogy valami újat tanulok, hogy aztán taníthassam is. Jobb pillanataimban úgy gondolok erre, hogy én vagyok a modern tanár, aki rugalmas és könnyen akklimatizálódik, meg minden anyagból ki tudja vacsargatni azt a strukturált információt, ami hasznos lehet a diákok számára, amellett meg elő is tudja adni aztat; rossz pillanataimban meg úgy, hogy végtelenül sokoldalú vagyok ugyan, de minden oldalam lapos, és a háromezer felé csapongó tudásom azt eredményezi, hogy sehová nem tudok igazán mélyen lehatolni.
Istenkém, istenkém, milyen súlyos kérdéseket feszegetek én itt egy őtözködős blogon. Inkább ne ugyanazt a kameezt vettem volna fel, mint tegnapelőtt, de hát hiába, ha el vagyok kenődve, mindig a régi jó klasszikusokhoz kúszom vissza.
Újracucc – Pulóverből kardigán
Olyan régóta tologattam már ezt a pulcsit, tényleg ideje volt nekifeküdni a melónak.
Első körben odahordtam rá egy csomó dekorációs lehetőséget – előre lelövöm a poént, végül alig került rá valami, de mindig jó, ha van miből válogatni.
Ezután nekiláttam, és kegyetlenül szétvágtam a pulcsit. A nekem szimpatikus háromnegyedes hosszban le az ujjakat, középen szét az elejét, le a nyakkivágásból a vastag paszpólos kötött anyagot.
Ha nem lett volna akkora, mint egy ház, innen már nagyon szépen haladhattam volna tovább úgy, hogy mindent elszegek és visszahajtok, de nem volt szerencsém, ez egy bazi nagy pulóver, pedig csak negyvenes.
Így hát kivágtam belőle az új kardigánt (bevallom, csak úgy gondolomformán – ti ne csináljatok ilyet, mert vagy összejön, vagy sem. Ezúttal összejött, de ezt sose tudni előre.)
Az új kardigánt összevarrtam – egyenes öltéssel, majd cikcakkal elszegve foszlás ellen a szélét, így ni:
Ezután már a nyakkivágást és az elejét akartam valamelyest pofásabban megoldani, mint simán csak visszahajt-elszeg, úgyhogy az eredeti pulóver hátából leeső anyagdarabokból kivágtam három csíkot. Két keskenyebbet az oldalából hosszában az eleje elszegéséhez,
és egy szélesebbet felül keresztben a nyakkivágáshoz. Teccik látni?
Szépen felvarrtam cikcakkal a kardigánra az összes csíkot, aztán a cikcakk takarásához elővettem a szürke gombóckás fonalat, hogy azt is rávarrjam cikcakkal, így ni:
Ezúttal úgy gondoltam, ennyi plimplimm elég is lesz rá.
Holnap fel is veszem.
3/230 – Jetlag
A mai napot is itthon kushadom végig, amint azt a mellékelt ábra mutatja; kivéve, ha délutánra elég kegyes lesz hozzánk az időjárás, és a család megtarthatja végre azt az eredetileg péntekre tervezett szalonnasütést, amit részben a Repülő Kutató megérkezésének ünnepéül, részben meg a tavaszi gallyazás maradékainak eltüntetéséül szántak.
A Repülő Kutató amúgy még mindig jetlagtől szenved, amit én abszolúte megértek, az első amerikai utam után ’94-ben két hétig szívtam az átállással. Mivel akkoriban még minimális lehetőségem volt éjszakánként arra, hogy valami agyzsibbasztóval és koncentrációt nem igénylővel mulattassam magam, maradt a (ha jól emlékszem) TNT nevű adó, ami afféle finom-közepes fekete-fehér filmeket vetített, az én jetlagem idején ráadásul az összes olyan nyavalyás filmet, amiben Ronald Reagan játszott a harmincas évek végén. (Mondanom sem kell, hogy nem emlékszem semmire, de megkockáztatnám, hogy nagyjából az összes fogkrémreklám ifjú hülyék egyenruhában lébecolásáról és csajozásáról szólt. Tán még énekeltek is bennük, Seregek Ura.)
Én ma nem vagyok valami nagy dobás, úgyhogy kaptok bónusz macskafotót is.
3/229 – Súlyos, krónikus
Az élet igazságosságával kapcsolatban jelentősen megoszlanak a vélemények – az enyém lényegében az, hogy az élet nem igazságos vagy nem igazságtalan, az életnek nincs igazságértéke, csak van, és kezdeni kell vele valamit. Tegnap viszont egészen határozottan úgy gondoltam, hogy az élet igazságtalan, és velem különösen az. Végül is én egészen elfogadható szájhigiéniai rutinnal rendelkezem (napi kétszeri fogmosás meg esetenként még fogselyem is), aztán ehhez képest most már életem végéig azzal a súlyos krónikus parodontitisszel fogok nyomorogni, amit visszafordítani nem lehet, megállítani is csak-csak, egy valag pénzt fogok költeni arra, hogy nekem fájjon, és első körben mindenképpen ki fogják húzni vagy két-három fogamat, mert azok már csak baktériumrezervoárnak jók.
Menjetek el mind fogászhoz, és lehetőleg olyanhoz, aki fogágybetegségekkel is foglalkozik, mert állítólag ezt a rémsztorit, ami az én számban van, már tizenöt évvel ezelőtt észre lehetett volna venni, és akkor nem jutottam volna ide. Én már voltam mindenhol, parodontológiai státus-röntgenen is, most viszont szokás szerint piacra megyek. Nemszokás szerint kocsmai programom is lenne este, de el vagyok kenődve piszkosul, úgyhogy lehet, inkább mégis itthon maradok, és némi menedéket találok butuska tévésorozatokban meg színes anyagdarabkákban. Ha így lesz, bizony még csokit is eszem ehhez, minekutána már úgyis mindegy.
3/228 – Majd megszokja valahogy
Mivel már kedd óta itthon van a pasas, lassan visszarázódom a házaséletbe, különös tekintettel annak olyan oldalaira, amelyeket általában a nálam romantikusabb népek igen kevéssé tartanak számon. Óhatatlanul is mentális strigulákat húzok tartozik/követel rubrikákba, no, Isten hozott mindenkit a Barlangi Morcok és controlfreakek világában. Ahhoz például csúnyán hozzászoktam három hónap alatt, hogy ha leteszek valamit valahová, az nem mozdul onnan (leszámítva a macskajátéknak minősíthető tárgyakat, lásd húsvéti dekorációs nájlontojáskák), úgyhogy már volt néhány “holafenébenvana” felvonás – viszont ugyanez, mármint hogy nem mozdul onnan, érvényes volt a mosogatóba sunnyantott edényekre is, amelyeket ezúttal gondosan elmosva, a szárítón láttam viszont. És tegnap este, mikor kimerültségemben a kanapén elnyomott az édes álom, arra ébredtem tizenegykor, hogy az egész ház ki van világítva, de mint a karácsonyfa, a bokicámnál pedig egy kupac valaki-másé jegyzetcetli van – cserébe viszont, mikor hazakúsztam a munkából, kaptam vacsorát, a macskák pedig nem álltak körbe érdeklődve, hogy hol a kaja, mert már ők is kaptak vacsorát.
Mindent összevéve, azt hiszem, pozitív a rovancs, de azért ezt még szokni kell. A jelenlegi helyzet ugyanis (aggyunk a romantikának is egy kicsit) meglehetősen hasonlít Exupéry rózsa-róka sztorijaira, én meg tüskés is vagyok, vörös is vagyok, és sosem állítottam azt sem, hogy könnyű lenne velem az élet.
Most viszont elmentem parodontológushoz.
3/227 – Kint a kecske, bent a farkas
Aláírtam mind a hat “most már beadhatod a szakdolgozatod, édes lányom” lapot.
Penszér, sámpányt ide. (Még csak az hiányozna épp, meg egy púp a hátamra. Hajnalban háromkor keltem, örülök, ha megérem ébren a vacsorát.)
3/226 – Munkaiskolák és más érdekességek
Nem azért, mintha ez magyarázatot adna az összes atrocitásra, de két kardigán csak azért van rajtam, mert reggel hideg van, délben meg meleg. Amúgy alternatív pedagógiát tanítani megyek.
3/225 – Your guess is as good as mine
Lövésem sincs, miért éppen ma ébredtem ezzel a dallal a fülemben, de hadd szóljon.
Emlegethetném persze Freudot, különös tekintettel arra, hogy ez volt a háttérzene az Alias azon jelenetében, amikor hosszú huzavona után végre fizikailag is egymásba gabalyodtak némi főzőcske után a főhősnő meg a főhős, valamint arra, hogy a Repülő Kutató valamikor ma érkezik, de őszintén: én nemigen hiszek a pszichoanalízisben.
Eh, megyek tanítani.
3/224 – Levegőt!
Kicsiny kuplerájunkban ma is szakdolgozatok és kinyuhhadás napja van, nem pedig költészeté vagy macskáké, pedig éppen ma van egy éve, hogy Porcelánt (akit akkor még Pocahontasnak hívtak) hazahoztuk, hogy aztán a következő hetet az ágyneműtartóban töltse párnák és egy tomahawk kisbalta között.
A reggelt ismét két szakdolgozat langyos zsigerei között turkálva töltöttem, és a mai napra még hátra van egy, merthogy ez olyan, mint a szállítószalagos szusibárban a kínálat, ha nem veszed le a tálkát, a következő körre rádobnak még egy pötty vaszabit, hátha azzal már megfelel. (Rossz hasonlat, több okból is, de most már bent hagyom.) A hatból mostanra egy van teljesen leadható állapotban, háromból még hiányzik valami, kettőnél pedig még újra el kell magyaráznom a hallgatónak a tudományos hivatkozás és szóhasználat követelményeit, grr. Nem csoda, hogy fél tizenegyre jutottam csak el oda, hogy végre eltotyogjak tejért, addig feketén ittam a kávét, és ez mindent elmond a szakmám iránti elhivatottságról.
Ezenfelül ma még kenyeret is kell sütnöm, mert holnap, miközben én a Szentendre-Budapest-Esztergom Bermuda-háromszögében kóválygok, hazaérkezik három hónap keserves és civilizációmentes viszontagság után a Repülő Kutató. (Emlékeztetőül: Palo Altóban élvezte a kaliforniai tavaszt, a Fulbright-ösztöndíjat és a Stanford University levéltárát, közben meg olyan nyomorúságos dolgokat evett, mint Kobe-marhából készült kolbász és bölényfasírt.) Mivel én ugyan fel vagyok emancipálva a végletekig, de azért mégiscsak a férjemről van szó, megérdeklődtem, hogy mit szeretne enne hazajövet, mire ő lelkesen közölte, hogy az én kenyeremet akarja enni vajjal, és azt a kenyeret nekem még meg kell sütnöm ahhoz, hogy ő megehesse. (Vajat vettem, azzal nincs gond. Házivajat vettem neki szombaton, azt bezzeg nem felejtettem el, magamnak a boltitejet meg persze igen.)
Mindeközben a macskák széjjelfele heverésznek, a szőreik beterítik a teljes lakást, valamelyikük talált egy kis sárga fröccsöntött Obelixet, és bevitte a konyhába, a kamrát is ki szerettem volna takarítani, de mindig közbejött valami, a három hónapig nem használt hálószobában meg fel kéne húznia valakinek az ágyneműt, és feltehetőleg se Celó, se Poci nem hajlandó ezzel foglalkozni, úgyhogy ez is rám marad. A nélkülözhetetlenség édes érzése, úgyám.
Hogy a blog profilját se hagyjuk cserben (bár lassan már tényleg csak mellékesen vagyok benne én a csámpa lábaimmal, nyígásról és macskahányásról szól minden), valamikor a tél folyamán újracucctam a ruhát, ami rajtam látható, és amúgy a korábbi állapotáról is illene itt betennem egy képet, de ha valakit érdekel, keresgéljen, két évvel ezelőtt májusban egy hétig folyton csak ezt hordtam.
3/223 – Kinyuhhad
Milyen szép szó ez, és az ÓMS óta alig használjuk, vissza akarom hozni a forgalomba. Különösen azért, mert olyan csuda pontosan leírja a jelenlegi állapotomat. A jövő utáni hétben bízom csak, az lesz az a hét, amikor kivisszük végre a házból a kecskét, és csak huszonheten maradunk bent családtagok. (Ez egy anekdota rabbival meg tanácskérővel meg kecskével. Nagyon tanulságos.)
A kecske szerepében ezúttal a szakdolgozóim és főként azok szakdolgozatai jelennek meg, pénteken leadás, és én már bele vagyok kukulva a korrektúrákba meg az összes többi járulékos rémségbe. Tegnap két komplett dolgozatot korrektúráztam végig (5×45 perc folyamatos beszéd előtt/után – na jó, közben volt egyszer negyedóra szünet az anómia-elméletek és a nevelésszociológia kutatási témái között), és még élőben is megjelent nekem egy harmadik dolgozat szerzője, akinek negyven percig gyomláltam a szövegét. Ennélfogva lecsúsztam a 17:43-as buszról, és csak a 19:18-ast értem el (hajh, szép is ez, faluról falura ingázni), úgyhogy háromnegyed kilencre értem haza. A buszon is szakdolgozatot korrektúráztam, lassan már a vécén is azt fogom tenni. Az ajtóban persze ott álltak a macskák, és azt kérdezték, hol az anyámban voltam mostanáig, de különösképpen, hol a kaja?
A korai óra ellenére ma már összeállítottam két vázlatot a félév eddigi óráinak anyagából, megírtam három levelet (könnyen megy ez, ha az ember fél négykor kezdi a napot), és nemsokára nekiesem egy negyedik szakdolgozatnak is. A levelezőprogramot már úgy nyitom meg, hogy közben búal aszok, mit küldenek vajon már megint a drágaszágok. Ráadásul tegnap elfelejtettem tejet venni, úgyhogy most nincs a kávéba, és a tavasz örömére a tavaly kényelmesnek bizonyult cipő csúful feltörte a lábam. Ah, siralm, ah, sepedés.
3/222 – Hatszoros
Tegnap óta már hat darab elsőfokú unokamicsodácskám van, a frissz ész capkodósz példány három kiló tizenöt deka, negyvenkilenc centi, és csodaszép. Egyúttal viszont levelezős hallgatókat tanító tanár is vagyok, ami azzal jár, hogy a hét hatodik napján is dolgozóba megyek. Ehhez még pluszban hat szakdolgozóm is van (jelen állás szerint, bár egy valószínűleg feladja a pénteki határidőt). És ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a blog harmadik évében ez a 222. bejegyzés, ami szintén osztható hattal, akkor tényleg itt állok jól megfürödve.
3/221 – Hol az agy nem ázott köteleket szaggat
A vogon költészet kutyafasza ahhoz képest, amit a Föld nevű bolygón képesek kitermelni magukból az emberek, ezt már Douglas Adams is tudta. Ha nem így lenne, sose ismerkedhettem volna meg Katona László munkásságával, aki afféle kultköltő volt a collegiumban, kábé a költészet Uhrin Benedekje, és többünk meggyőződése szerint a legrosszabb magyar költő, aki valaha pennát ragadott. Olyasmiket volt képes elkövetni, mint például hogyaszongya “Rímelő versekben lakik sok gondolat,/ Hol az agy nem ázott köteleket szaggat.”
Hogy hogyan jutottam ide, és hová akarok eljutni innen? Nos, néhány hónappal ezelőtt baráti műfordítói gyorssegélyt nyújtottam egy, a skót Felföldön játszódó dugós-kardozós regény fordításához, mivel a főhős hirtelen verselni kezdett szíve hölgyéről, körülbelül az elvárható minőségben, desőt rímesen. Ez külön hangsúlyt kapott a történetben, a regénybeli műélvezők nemcsak a költemény belbecsét dicsérték, hanem azt is, hogy milyen csodálatosak a rímei. (Igen, ilyenkor konkrétan látni, amint a szerző elalél ennen maga ragyogó produkciójától, úgyhogy külön biztosítékot szerez arra, ez véletlenül se kerülje el a bamba olvasó figyelmét.) Talán tíz sor volt, égő szívvel meg hollóhajakkal meg selyembőrrel – mint mondtam már, körülbelül az elvárható minőségben. A regény fordítójának addigra már tele volt a hócipője az egésszel, én pedig életem bizonyos szakaszaiban költöttem is (mármint verset, nem pénzt), így hát már csak brahiból is megcsináltam, meg aztán a fordításokkal meg a barátokkal úgy van az ember, mint ahogy Konfuciusz mondá, te megvakarod az én hátamat, én megvakarom a tiedet. Mivel tényleg baráti szívességből csináltam, nem is számítottam semmi viszonzásra – ehhez képest viszont tegnap hozott a posta egy cipősdobozt a messzi keletről, amiben olyan nyalánkságok voltak, mint zöld színű Kitekat meg karamellás kukoricapufi.
Mit mondhatnék, a költészet is olyasmi, amitől tovább nőhet az ember segge. Avagy mindezt rímelő versekben elmondva, “Másoknak lírája fenekem növeli,/ tompora mutantur, hehehe, hihihi”.
(Amúgy, bevallom, leginkább azért fosom a szót ilyen terjedelemben és ennyire összevissza, mert a húgomat ma délelőtt megszülesztik, és ő ugyan minden bizonnyal kiröhög majd azért, de én igencsak izgulok. A zsebemet például a telefon húzza le – nem mintha bármit is tudnék tenni ilyen távolságból, akármi van…)
3/220 – A taposómalom mindennapjai
Már megint ezek a napok, amikor fékevesztett rohanás van, mert egyenletes haladás sose, órák pótlása, szombati tanítás, minden, ami, belefér. Ráadásul a jövő hét végén szakdolgozat-leadási határidő, és én éppen tegnap kaptam meg valakitől az első változatot a munkájából, ami persze terjedelmi szempontból megüti már a mértéket, de semmi másból, és totálisan leadhatatlan.
Még a hajmosás is külön tervezést igényel, grr.
3/219 – Iustitia commutativa
Ma (többek között) Aquinói igazságfogalmait fogom magyarázni háromszor negyvenöt percben szerencsétlen másodéveseknek. Senkinek nem ajánlom, hogy inzultáljon a buszon, nagyon kellemetlen meglepetés érné.
Minden nap más - mindennap más 