tavasz kategória bejegyzései

Úgy tűnik, idén két hét alatt lezajlik a komplett tavasz. Reggel elmész dolgozóba, még agnoszkálod a cseresznyefákon az ökölbeszorult bimbókat, aztán jól elfeledkezel az egészről, meló van meg gondok, ki ér rá arra, hogy leüljön egy kőre, és azt nézze, hogyan nő a fű. Aztán este, amikor kimész a teraszra, megcsap valami hihetetlen illat: szerény és nem tolakodó, de átlengi az egész kertet. Szaglászol, szaglászol meghatottan, aztán felnézel, és a fejed fölött ott áll egy négyméteres menyasszony, habos fodrokba öltözve. Két pislantás között nyílnak és hervadnak a virágok, és merőn kellene figyelni, hogy az ember ne maradjon le mindenről, de persze nincs erre elegendő idő meg lehetőség, úgyhogy maradunk a munkamunkánál meg a kapirgálásnál, és így múlik el a zélet, hogy nincs időnk megállni és megnézni, hogyan csinálja.

A mai szép napon mindehhez a levelezősöknek tartok órát délután kettőtől, mégpedig épp a harmadéveseknek, akik most adják le a szakdolgozatukat, úgyhogy meg tudjátok tippelni, pontosan mennyire vannak megfelelő állapotban ahhoz, hogy órákon át döngicséljek a fülükbe válogatott okosságokat. Le a kalappal előttük, a legtöbbjük főállás meg család mellett csinálja ezt az egészet, és mostanra valószínűleg abba az állapotba jutottak, hogy a szemem láttára fognak kidőlni a padból, de ők is lelkiismeretesek meg én is, úgyhogy ott leszünk, és dolgozunk. A munka jó, és továbbra is igaza van Berend Ivánnak, hogy ez az egyetlen élvezet, aminek nincs rossz utóíze.

Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy csupáncsak a nép szolgálata és a virágok szagolgatása elegendő nekem, és olyan spártai életet élek napi fél tálka rizsen, mint egy szerzetes, szeretném megjegyezni, hogy vettem egy kupac cipőt, és mihelyt jut majd rá időm, be is blogolom.

A tegnapi napot egészen szépen átvészeltem attól a csekélységtől eltekintve, amikor két különböző buszon két különböző napszakban csapott le rám a hisztérikus vágy, hogy hagyjam az egész munkahetet a rittyóba, ehelyett menjek fel egy hegytetőre, és írjak verset halott macskáimról. (Nem ezekről a mostaniakról itt, hejj, ezek jól vannak. A korábbiakról.) Ez aztán elmúlt, de mindenféle kósza verssorok mégiscsak ott úszkálnak tudatom tengerében, és kékbálnák módjára dünnyögnek meg orgonálnak, úgyhogy mégiscsak lesz belőle valami, ha ezekkel a rühes szakdolgozatokkal végre végeztem.

Sohanapján, kábé, ahogyan most körülnézek. Ez a sohanapja amúgy egészen pontosan csütörtökön fog megérkezni, de ebben a pillanatban olyan messzinek tűnik a csütörtök, mint egy távoli galaxis. Mindehhez ráadásul az időjárás azt az engesztelhetetlenül derűs tavaszi pofáját mutatja, amikor az ember lányának leginkább arra lenne késztetése, hogy preraffaelita várúrnőnek öltözzön, és kimenjen andalgani a ződbe nárciszok meg a Kerek Asztal lovagjai közé, ehhez képest meg én szakdolgozatokkal szopok szünet nélkül, mondám búsan tegnap este a Castro előtt, amint ott cigiztünk, Hosszu meg majdnem rám emelt ezért egy retikült, mert az alliterative meterben írt verssoroktól már legalább annyira herótja van, mint nekem a szakdolgozatoktól.

Csütöööörtök, csütööörtök, gyere már ide a mamához, csütööörtök, cicc, cicc.

Úgyhogy ennek örömére megint úgy festek, mint akire ráestek a szekrényből ruhák, ő meg nem tudott elugrani, pedig ezúttal ezt még gondosan meg is komponáltam, csuhaj.

Indulok kötelességtudó, bár pesszimista körutamra a szavazókörzetig meg vissza. A poén kedvéért az enyém egy óvodában van. Szintén a poén kedvéért (bár leginkább kínomban) ehhez a programhoz magamra hajigáltam három szoknyát és két kardigánt, mert nem volt jobb ötletem.

Ha esetleg vágókép lesz belőlem “pismányai menyecske a környék jellegzetes népviseletében szavazni indul” felirattal, vagy ha meghajigálnak a szavazókörzetből kijövet a felháborodott népek (ki ezért, ki azért), mindenről hűségesen referálok.

Mármint a zokni rajtam, akár hiszitek, akár nem.

Na, most már elhiszitek?

Énmegmondtam, hogy szorgos munkanapok jönnek, desőt döngetnek énfelém, és így is lett. Most merültem fel hat darab félkész szakdolgozat gyötrelmeiből. (Jó, ne füllentsek, ebből a hatból három majdhogynem leadható állapotban van, azokkal már nem kell sokat tökölészni. A többi viszont… oá, oá, szegény én. Az egyik lánynak sikerült például a lábjegyzeteket jelölő prücőkéket az idézetek előttre, nem pedig utánra bedugnia. Nyilván nem tudományos szövegek írogatásával foglalkozott eddig se, és ha leadja a szakdolgozatát, ezután se azzal fog, de azért mégiscsak oá.)

Alapvetően én is úgy érzem magam most, mint egy rossz helyre dugott lábjegyzeti prücőke, afféle “rossz érzésem van, Csubi” változatban, indokolatlanul ideges vagyok meg tétova, kényelmes lipityánkákban lődörgök a lakásban, és még a hajam is másként göndörödik, mint ahogy szokott. Lehet, hogy bevonulok a Bűnök Barlangjába, és fejest ugrom egy kazal színes anyagcafatba, mielőtt újabb szakdolgozatok esnek a postaládámba.

Lassan odajutunk, hogy nincs nap az évben, amit jobban utálnék, mint a vízbevető hétfőt. Mindezt úgy, hogy szerencsémre összesen négy-öt locsolóm van egész nap, mert valami előnyének annak is kell lennie, ha az ember vidéken van eltemetve egy alvófaluban, és olyan fejlett szociális élete van, mint egy pandamackónak. Ez viszont nem segít azon, hogy évről évre egyre radikálisfeministább módon élem meg az egészet, és az nem nagy élmény, higgyétek el, még nekem sem.

Mindenekelőtt tisztázzuk: a vízbevető hétfő meg a hozzá tartozó összes izé nem a húsvét szerves része (ahogy a nyulak sem, erre mindjárt visszatérünk), hanem egy pogány rítus, ami csak hozzácsapódott a húsvéthoz, mert minden pogány szokás előbb-utóbb talált magának valamilyen keresztény ünnepet, amelyre rákullancsolhatja magát. A tavaszi rítusok nagy hányada a húsvétra ragadva élt túl, ami azért is bizarr, ha belegondolunk, mert ezek túlnyomórészt termékenységi rítusok. A nyulak például közmondásos szaporaságuknak és kamatyolókedvüknek köszönhetik, hogy itt kötöttek ki, nem pedig annak, hogy milyen cuki szőrgombócok. Tojást is azért eszünk ilyenkor, mert az termékenységi szimbólum, a festett húsvéti tojások meg pláne azok. (Feltettétek magatoknak a kérdést valaha, hogy a tradicionális festett húsvéti tojás miért éppen piros, a hagyományos írókázott minták között meg miért annyi a rombusz?… Ja, pontosan.) Ami pedig a locsolkodást illeti, hát, nehéz olyan magyarázatot találni hozzá, hogy ne egy szimbolikus és ritualizált bukkake-partinak látsszon, amelyben ráadásul a rítus része az is, hogy a lelocsoltnak húzódoznia kell. A locsolkodás skanzen-típusú megjelenítésében még mindig jól látható mindez, amint a legények hímesen és vigyorogva futnak a talpig népviseletbe (a poén kedvéért általában az adott népviselet eladólányi vagy pláne menyasszonyi verziójába) öltöztetett leányzó után, aki menekülne, de nem tud, mert előbb-utóbb sarokba szorítják, aztán hiába sikoltozik, a nyakába kap több vödör vizet. A közönség meg tapsol.

Elnézést, ha ez túlságosan is sarkítottan meg gusztustalanul meg radikálisfeministául hangzott, de sajnos még fokozni is fogom. A rítusoknak van egy olyan kellemetlen szokása, hogy amikor funkciójukat vesztik (például már nem hisz abban senki, hogy a húsvéthétfői locsolkodástól jön a bő termés meg a bő gyermekáldás megatöbbi), akkor is túlélnek valamilyen elcsökevényesedett formában, és általában csak az a részük marad meg, ami infantilizálható. Ráadásul vajmi kevés akad köztük, ami nem egy kiszolgáltatott csoport bőrére menne. Az eredetileg felnőttek által gyakorolt rítusok nagyrészt az általános iskolába vagy pláne az óvodába húzódtak vissza, az áldott jó engedelmes gyermekek meg nem gondolnak bele, hogy tulajdonképpen miért lucáztatják őket a polgármester dicsőségére a téli aszfaltra borított szénán, vagy miért kell olyan legény/leány-csúfoló mondókákkal szerepelniük az óvodai farsangon, amelyek gúnyt űznek az asztmásokból, mozgássérültekből, gyengékből vagy beszédzavarral küszködőkből. (Ez utóbbi példákat nem az ujjamból szoptam, egyiket sem.) A húsvéthétfői locsolkodás ugyan nem a gyerekek kihasználásáról szól, de minél öregebb és zsörtösebb vagyok, annál jobban látom benne a női kiszolgáltatottságot. Az ember lányának lenne végre egy szabad napja, hogy kipihenje a (szintén a jóégtudja miért kötelező) tavaszi nagytakarítást, húsvéti menü megfőzését, felszolgálását, elmosogatását, megatöbbit – ehhez képest viszont nem ülhet le egy jó könyvvel vagy egy ostoba filmmel lazítani, mert egész nap glédában kell állnia. Végighallgatni a fantáziátlan vagy pajzánnak szánt, de inkább buta vagy sértő bökverseket, elviselni a migrénkeltő pacsulikat, mindvégig mosolyogni az egyre kevésbé szalonképes locsolókra, és ajándékot adni valami olyasmiért cserébe, amit egy porcikája sem kíván. Az a gyanúm, tízéves kor fölött (addig még kitart esetleg az izgalom, hogy “juj, vajon hány osztálytársam jön el locsolni, lesz-e annyi mint tavaly, és többen lesznek-e, mint annál a nyafka Nikolnál, aki a legnagyobb ellenségem a harmadik bében”) a nők túlnyomórészt nyűgként élik meg a húsvéthétfőt. És nem hiszem, hogy sokan lennének, akik nem tudnak felidézni valamelyik húsvétról legalább egy, ocsmány módon illuminált nagybácsit/munkatársat/szomszédot, aki a dekoltázsukba lötykölte be a féldeci parfümöt, aztán vigyorogva érdeklődött, hogy “leért már?”. Vagy ott ült a nyakukon órákig, és mellkasát-pocakját düllesztve csak mondta-mondta a sivár ostobaságokat. Vagy megsértődött, amiért kevés volt a pálinka, vagy nem volt kedvére való a sütemény, vagy nem volt elég mosolygós a háziasszony. Apjuk faszát, azt.

Nem fogok kimenni zászlóval az utcára, hogy “le a húsvéthétfővel!”, de azért azt se várja tőlem senki, hogy jó képet vágjak egy ennyire dicstelen ünnepvéghez. Aki pedig ma parfümmel közelít felém, számíthat arra, hogy visszalocsolom. Szemet szemért, fogat fogért, büdit büdiért.

Hajat pedig csak holnap mosok, az hétszentség.

Ma is esik, ami jó a füvecskéknek meg a fácskáknak, a madárkáknak szo-szo, nekem meg egyáltalán nem, mert bús csepegésben meglehetősen kellemetlen a piacig kutyaglás, de a piacot nem lehet kihagyni, irgumburgum. A sok fel-alá lődörgéssel meg effélékkel elértük azt is, hogy senki se szerzett be újabb kétheti adag száraz papit a muszikáknak, pedig már csak a doboz alján kotyog néhány szem. A kávénk is durván fogyóban, márpedig ha nem lesz a házban száraz papi meg kávé, nemcsak a cicumicuk fogják verni a tamtamot, de én is.

Az Úr is hiányzik egyelőre, de holnap visszajön, én meg ha visszamásztam a piacról, takarintok kicsit a tiszteletére. Bár, ahogy magam ismerem, lehet, hogy az lesz belőle, inkább beülök a Bűnök Barlangjába, és varrogatok valami húsvétiasat.

A Repülő Kutató különleges szkilljei közé tartozik, hogy végtelen hosszan képes végiglődörögtetni az embert mindenféle ungokon és berkeken, és ez tegnap sem alakult másként, mert Dévény vára után végigmászatott engem a pozsonyi Duna-part több kilométerén is. (Igaz, ennek egy részét azért kellett teljesítenünk, mert sehol nem találtunk működő közvécét, és így muszáj volt elkúsznunk egy plázáig.) Én szokásomhoz híven végigzsörtöltem a kilométerek nagyját: mi a nyimnyámnak csináljuk ezt, ha én kilfeldre megyek, olyat akarok látni, ami otthon nincs, azt pedig Budapesten is megcsinálhatnám bármikor, hogy már egy órája totyogok előre, jobbra a Duna, balra ronda-új böhöm irodaházak, és mindehhez még pisilnem is kell. Az, hogy én ilyenkor pampogok és morgolódom, annyira megszokott eleme az efféle expedícióknak, hogy egészen pontosan lehet tudni, mikor vagyok már tényleg rosszul, akkor ugyanis hallgatni kezdek, mint a csuka. Nos, tegnap ez a pillanat is eljött.

Nem vagyok formában, mókuskáim. Nagyjából tavaly ősz óta aligalig mocorogtattam meg a korpuszomat, úgyhogy most egy elpuhult pacni vagyok, akinek sürgősen elő kell kotornia a futócipőjét, és megmozgatnia magán a röcögő hájacskákat. Az ideális az lenne persze, ha télen is fent tudnék tartani valami edzéstervet, nem pedig mindig csak tavasszal kezdeni siránkozni azon, hogy már megint olyan vagyok, mint egy bluggyhal. Bárcsak ne lenne olyan halálosan unalmas otthon tornázni egyedül, vagy legalább lenne a közelemben olyan jógaóra, ami nem a spiritualitásra meg testünk templomára van kihegyezve, mert én az ilyentől mindig ideges leszek.

A helyzeten vajmi kevéssé javít, hogy Pozsonyban voltunk, ami Szlovákiában van (mint tudjuk), márpedig ha Szlovákia, akkor meggyes Orion csoki. Számomra a világ egyik legfinomabb csokija. Ezúttal ugyan szigorú akartam lenni és erkölcsös, testünk temploma meg blablabla, de sajnos a Repülő Kutató is úgy véli, hogy ez a világ egyik legfinomabb csokija, úgyhogy mégiscsak vettünk egy kilóval. Mi lesz ebből, ojvé. Mindenesetre most hazabluggyanunk a miniszünidőnkről, jöhet a böjt meg kontempláció, aztán jöhet a halleluja, feltámadott, és utána jöhetnek a további dolgos hétköznapok meg a futócipőm.

Apropó, dolgos hétköznapok: még mindig van beleszólási lehetőségetek abba, hogy milyen formában szabotáljam magam áprilisban, úgyhogy továbbra is lehet véleményezni, mi legyen. Ebben a pillanatban, amikor ezt írom, a kék-zöld-piros-korall-türkiz tűnik nyerőnek, 40,32%-on álldogálván. Holnap este viszont lezárom a szavazást, tehát addig tessék ütni a vasat, amíg még megvan.

Egyedül biztosan nem tudtam volna ilyet összehozni, de olyan könyvbemutatóm vala tegnap, hogy istókuccse jobb lett, mint maga a könyv. Alapvetően arra számítottam, hogy kedélyes ordibálással és sok röhögéssel lesz kipitykélve, és a végeredmény felülmúlta minden várakozásomat. Csuhaj. Mindezt ráadásul úgy, hogy ha a közönség netalántán unatkozott volna, az Örkény István Könyvesboltban éppen dr. Máriás kiállítás van a galérián, úgyhogy a fejem fölött például éppen az volt látható, amint Karácsony Gergely a humanizmus Mike Tysonjaként ringbe száll, köröskörül pedig további félelmetes-röhögtető művek. (Ezt speciel letakartuk egy molinóval, de azért maradt csemege bőven.)

Az egész buli amúgy roppantmód exkluzív volt, a vendégek bejövetele nagyjából úgy festett, hogy hopp egy collegista, hopp még egy collegista, hopp-hopp-hopp további collegisták, hopp, Gitár kutya is itt van, juhé. Voltak ugyan számomra ismeretlen emberek is, de az egész szerfölött családias volt, és sok röhögés közepette zajlott, ha eddig ezt még nem említettem volna. Utána pedig, mikor mindenki elszállingott, és csak négyen maradtunk, afterparty gyanánt elmentünk a Szlovák Sörözőbe. (Ezt csak a történelmi hűség miatt említem, kizárólag akkor menjetek oda, ha nosztalgiátok van a húsz évvel ezelőtti Szlovák Söröző iránt. Nelli szerint, aki halált megvető bátorsággal ellátogatott a vécébe, ott is ugyanolyan állapotok vannak, mint húsz éve.) Hogy valami jót is mondjak a helyről, a pincér kedves volt, a sör meg korrekt (esetleg fordítva), ám annak a húsos cicegének, amit kíváncsiságból rendeltem meg, csak a felét bírtam megenni, azt is csak azért, mert éhes voltam, de nagyon. A Harry Potter-regények narratív problémáiról beszélgettünk meg arról, hogy miért érdemes True Bloodot nézni meg miért nem, szóval roppantul intellektuálisak voltunk a magunk popkulturális módján, és egyetlen kör ital után mi is szétszállingóztunk, mert öregek vagyunk és elfoglaltak, és némelyek közülünk falun laknak. Úgyhogy én nyolcra haza is értem, és leszedtem a képemről a vakolatot, ami olyan vastag volt, hogy szöget lehetett volna bele ütni, mégse érzem meg. A tegnapi képen nem látni, hogy mi mindent műveltem el az arcommal, és erre kifejezetten büszke is vagyok, mert állítólag ebben áll a profizmus, úgy kenni magadra egy csomó mindent, hogy a népek csak töredékét lássák, viszont tegnap este öt vattakorongba és negyed deci lemosótejbe került, hogy megszabaduljak attól a nyolcféle dekorkozmetikumtól, amit magamra mázoltam, szóval ilyesmit csak akkor, ha megint lesz Budán kutyavásár.

Most pedig hirtelen fordulattal feltarisznyálom magam, és elmegyek Pozsonyba. A Repülő Kutató éppen ott konferenciál, ma estére pedig végetér a konferenciája, úgyhogy miniszünidőt tartunk, és császkálunk egy kicsikét Pozsonyban. A szünidő tényleg mini lesz, holnapután már jövünk is vissza, úgyhogy a macskáknak lényegében arra se lesz idejük, hogy gyanakodni kezdjenek, ugyan hová tűntünk el. Az étkeztetésük ki van adva a nagyanyjuknak, két napot kibírnak pucolatlan vécékkel, és a párnákat meg kanapékat nem viszem magammal, úgyhogy minden bizonnyal ellesznek jól. Gondolom, ti is ellesztek nélkülem jól, mert a következő két napban vagy lesz bejegyzés, vagy nem, de az biztos.

Azért ne irigyeljetek nagyon, a vonaton is szakdolgozatokat fogok javítani, hogy enné meg a nyehőce.

Ez most még csak az a jelmez, amelyben a pékségbe lejtek át, mert a hétvégén elraktam hibernálni a kovászt a hűtőbe, és egy morzsa kenyér sincs a házban, csak azok a rémes kis extrudált pormacskák. A vonatomhoz induló buszomra csak kettőkor kell indulnom, addig még csomagolok, kuplerájt robbantok, és ha minden jól megy, egy újabb bejegyzést is kaptok. Vagy nem. De az biztos.