Újabb kismerénylet, ezúttal a hetek, desőt hónapok óta halogatott fajtából. Miután kifestettem a Bűnök Barlangját Ezüst Zsálya és Ezüst Cserje segítségével (aka Friss Cement és Másfajta Friss Cement), azt a szürke pépet fújták be a fejembe, hogy megpróbálom a szobát nyáron rózsaszínben, zöldben és szürkében, télen meg narancssárgában, bordóban és szürkében tartani. (Ez nyilván csak azokra a kiegészítőkre vonatkozik, amik huzatolhatók, a kupi többi része marad a már megszokott páviánsegg színű.)
A dolog amúgy mégcsak nem is a Cementekkel kezdődött, hanem az Ikea Hedblomster fantázianevű párnájával. (A képen alul. Felül egy Poci van, aki nélkül egy teve nem hullhatsz porba, QED.)
Nekem erre a párnára már nagyon-nagyon régóta fáj a fogam, de mindig azzal hessegtettem el a kísértést, hogy asse tudnám, hova tegyem. Nem azért, mert a lakásban lévő párnák száma már most légió, az alapszabályom a “sosincs túl sok párna egy lakásban”, és ezt amúgy alkalmaztam néminemű fiktív irodalmi alakok lakásának berendezésekor is, de ne kalandozzunk el. A Hedblomsterrel az volt a bajom, hogy nem passzolt a már meglévő színösszeállításba. (Igen, tudom, röhejes egy páviánsegg színű lakásban effélét emlegetni, de ezek nagyon gondosan összeválogatott páviánseggek, értem? Na azért.)
A Cementek viszont megoldották nekem a problémát, úgyhogy be is szerváltam kettő darab Hedblomstert, és elő is kotortam mellé egy csomó színben passzent horgolófonalat.
Aztán elkezdtem működni. Jelenleg itt tartok (mondtam, hogy egy teve sem hullhatsz stb.),
meg itt (igen, továbbra is a tevék).
A méhsejt-forma mintás huzatok egy darab maradék anyagból készültek, és én ugyan még mindig kriminálisan varrok cipzárt,
de a színe elég pofás.
Nyilván már elkezdték/elkezdtük szétnyomkodni a nagy seggükkel/seggünkkel, és nekem folytatnom kéne a horgolékokkal is a partit, mert sose érek a végére.
Pláne, ha állandóan ott héderezik nálam Rontó Pál és Kíváncsi Fáncsi.
Nem mondom, hogy ez piszok nad calász, mert végül is felvettem, ami a képen van, de összesen negyedórát volt rajtam, amíg átkutyagoltam a szemközti kínaibótba. Ebben a pillanatban már megint festékfoltos hacuka van rajtam, és gyanakvó tekintettel nézegetek egy doboz fakittet.
Az emberevő tekintet és a kacsaszáj nem egészen szándékos, a kép elkészítése előtt öt perccel ugyanis úgy vágtam magam állcsúcson, hogy csillagokat láttam tőle. A mellemet akartam beleigazgatni a felsőbe, azér.
Nekem ugyan elég sok olyan megnyilatkozásom van, amitől az őtözködős bloggerek gyülekezete úgy vágna ki fotosoppolt és trendi önmagából, mint macskát szarni, de csak azt adhatom, ami a lényegem. Nos, ez a lényeg most a középkorú nők egyik sajátos problémájával küszköd, mert éppen valami bizarr térbeli átrendeződés áldozata vagyok, ami annyit tesz, hogy a kilók ugyanannyian vannak, de valahová máshová akarnak átvonulni. Konkrétan: jóformán minden ujjatlan topot kihíztam hátban meg csöcsben, és ha nem akarom továbbra is állon csapkodni magam, lépnem kell.
Mint már mondtam, kreatív hetet tartok sok maszatolással meg nyüzsivel, ezen belül pedig különböző méretű merényletekkel. Ezek közül vannak olyanok, amelyeket napokba telik összehozni, és vannak, amelyeket félórába.
Ez itt például egy félórás merénylet volt, nem számítva bele azt a pár percet, amikor a vasárnapi nagybevásárláskor kihalásztam a szupermarket egyik kosarából a csíkos kapd-fel-és-fuss vászoncipőt.
Ezeket drágácskáimat én egynyári cipőnek hívom, mert pont annyira vannak hitelesítve, őszre már szétesnek a lábamon, és csak házitopogónak lesznek jók, de nem baj, nem várok tőlük többet. Ez itt speciel az Aldiból van 1790 forintért, de ilyenkor június-júliusban mindegyik szupermarketben megjelennek valamelyik héten, rendszerint 2000 forint alatt, és ha van annyi szerencsém, még van belőlük 38-as, mire odaérek. Nos, ezúttal volt, bár meg kellett dolgoznom érte, két tucat 41-es alól sikerült kihalásznom..
Attól, hogy valamit egyetlen nyárra lehet hitelesíteni, nem jelenti azt, hogy erre az időre úgyis mindegy. A fenti képen például már lecseréltem bennük a talpbetétet, általában az a legnyomorultabb alkatrészük, ez is például egy nyavalyás szivacslap volt ráragasztott vászonnal, brr. Nem baj, hülye asszony amúgy is megtartja a vaterázott, majd lehordott Clarks cipői lehordatlan kivehető talpbetéteit.
Ennél már meg is lehetett volna állni, és vidáman eltotyogni ebben szeptemberig, de engem nem ilyen fából faragtak, vagy legalábbis ezúttal nem. Úgyhogy folytattam a kismerényletet.
Ha még emlékeznétek rá, ezek a rozetták nálam a maradék horgolófonalak maradékaiból készülnek, magyarán ha valamiből nem marad már több, mint néhány méter, akkor itt kötnek ki ezekben a csinos kis üvegekben (amikben amúgy eredetileg illatmécses volt – ugye látszik, hogy mennyire nem dobok ki semmit?).
Kiválogattam a nekem tetsző példányokat (az sem volt mindegy, van-e belőlük kettő darab), aztán ma hajnalban, amikor már elindult a Fapapucs Futam, de még nem volt etetőidő, nekiláttam.
És huszonöt perccel később, nédda:
Ez a kép a teraszon készült, és amiben tükröződöm, az egy többnapos nagymerénylet része. Természetesen arról is beszámolok majd, tessék csak várni türelemmel.
Ezt a hetet azzal töltöm, hogy fúrok, faragok, varrok, horgolok, festek, ragasztok, vuzigálok, mert a jövő héten a szent tudománnyal kell foglalkoznom, blöe.
Az elmúlt napok után nem lenne teljesen invalid kérdés, hogy megvagyok-é én még teljes valómban, vagy lecseréltek valami stepfordi feleségre esetleg borgra, merthogy ugyebár hétfő óta nem voltam látható ittfele. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy még megvagyok,
és egészen biztosan én vagyok én, ugyanis nincs az a magára valamit is adó stepfordi feleség vagy borg, aki cseresznyevirág mintás sátort hordana, zsebekkel.
Igen, valamikor a héten (biztos kedd volt, utána megevett engem a kamra) sikerült gyártanom egy újabb zsebes sátort, és itt még nem állok meg, rutyutyu, anyagaim toporogva várják, hogy másutt egye őket az idő vasfoga, nem a polcon felstószolva.
Apropó, szerintetek is kéne ennek az aljára egy fodor ugyanabból az anyagból, amiből az ujja van? Amikor megcsináltam, még úgy gondoltam, hogy nem, de kedd óta volt időm elbizonytalanodni.
Ha nem sejtenétek, ez durván képnehéz bejegyzés lesz, és azért ezen az embernek nem való órán (2:30-kor kezdtem írni), mert arra riadtam egy órával ezelőtt, hogy a vindóz frissítette magát, ezzel újraindította Lénát, és természetesen azt a videót is, amire elaludtam. Az vesse rám az első követ (mármint a videóra elalvás miatt), aki még nem ájult ki háromnapos maratoni rutyutyuk után.
Először is kezdjük a legfontosabbal: ez a kamra még nem volt kifestve sose. Huszonegy éve lakunk ebben a házban, ezalatt voltak olyan falak, amik már három különböző színt megjártak az eredeti fehérhez képest, de a kamrát még sose festettük ki. Más se. Nyaranta általában tartok benne egy mindentkipucolok-mindentkipakolok-mindentvissza partit, de tavaly valamiért az is elmaradt, szóval tulajdonképpen két éve nem volt itt rendesnek nevezhető takarítás. Időnként felszedjük a padlóról az odahajigált dolgokat, felmosunk alattuk, aztán visszahajigáljuk más elrendezésben, ennyi.
Nem csoda, hogy így nézett ki még kedden (a képminőség a szokásos lesz, előre szólok):
Ezúttal már a padlót is sikerült teljesen belepni,
ami meg a polcokon volt, hát azt se nevezném rendnek.
Persze ilyenkor legyünk hálásak a sok csetresznek meg a mindent betöltő dzsuvának, legalább nem bámul fel a plafonra senki.
Igen, így néz ki, amin már huszonegy éve csapkodnak molylepkéket meg szúnyogokat. Bocs. (Idén, kopogjuk le, egyik sincs még, és örülnék, ha ez így is maradna.)
Mindenesetre kipakoltam a kamrából mindent, de mindent. A polcokat le is szedtem. Az ajtó mellett bévül van egy akasztós izéke, azt is le kellett csavaroznom. És megpucoltam az ablakot. Jáj. Egy fél kiló sár jött le róla, minimum.
A kipakolt mindennek persze valahová mennie kellett, az anyagmegmaradás elve a lekvárosüvegekre is érvényes. Na ekkor jutottunk oda, hogy a macskakaját biztos helyre menekítettem, a többit meg ahová csak sikerült.
(A macskakaja a kép jobb alsó sarkában látható, ha érdekelne titeket, meghitten nekidűlve a kávéfőzőnek, amit gondosan feltöltöttem még a hülyeség és marhaság előtt, mert ki tudja, milyen Jó Helyre teszem majd a kávés dobozt. Tényleg Jó Helyre tehettem, mert ezen a képen meg se találom.)
Ez volt szerda hajnalban. Kábé péntek délig nem lehetett főzni ebben a vircsaftban semmit, mert nem volt hol. Hálistennek olyan ordenáré hőség volt hozzá, hogy amúgy is átmentem folyadékalapú létformába, és nagyjából magnéziumos vízen, alkoholmentes sörön meg kecskekefiren éltem ezalatt. (Ez, azt hiszem, elég sok mindent megmagyaráz.)
Huh, de ronda volt, ami bent maradt.
Innentől indult a mesének az a része, amikor afféle ingajáratban hol a teraszon foglalkoztam a polclapokkal meg a konzoljaikkal (azokat is leszedtem), hol meg odabent a kamra falával. A polcokat nagy alapossággal lesuvickoltam, kétszer is (kép nincs, nem is akarjátok, hogy legyen – elképesztően gusztustalanul festettek szegénykéim), a kettő között meg lemostam a falat a kamrában, ami szintén úgy festett, hogy böe. Ráadásul persze nem csak felszíni böe, úgyhogy bús belenyugvással elővettem a glettgipszet.
Ez itt csak az egyik fal,
szóval képzelhetitek.
Közben persze a polctartó konzolokat is le kellett suvickolnom, azok úgy érték meg a nagykorúságot, hogy nem voltak lemosva sose. (Rossz háziasszony, pfuj.) Az időjárási körülményeknek (=dögmeleg) köszönhetően szerencsére gyorsan száradt minden, úgyhogy délutánra már le tudtam csiszolni a glettet, felporszívózni a port, áttörölni a falat, aztán beeresztettem az egészet mélyalapozóval, mert ezen a ponton már úgy éreztem, ha végére érek ennek a szarnak, a falat további húsz évig nem fogom háborgatni, akkor meg hadd legyen gatyába rázva alapost. És ezek után kiájultam.
A csütörtök hajnal a teraszon ért engem, a polcokat meg a dörzspapírt.
Apósom még szerda este nagyon kedvesen felajánlotta, hogy lecsiszolja nekem géppel a polcokat, amit én ugyanolyan kedvesen visszautasítottam, mert apósom ilyen ügyekben idegtépően lassú és alapos, nekem meg nem volt két hetem, hogy végigvárjam a procedúrát, például szükségem lett volna a konyhámra is, ami épp raktárként üzemelt. Úgyhogy ehelyett végigdörzsikéltem előbb egy 60as dörzspapírral, aztán egy 100assal, és ennek befejeztével felállítottam a teraszon a polcfestő állomást.
A kartonban, ami alattuk van, meg a polcok megemelésére szolgáló receficékben, ami szintén alattuk van, a gardróbszekrény jött be a lakásba, én pedig kidobás helyett félretettem azokat egy efféle merénylet tervével. Ugye, mondtam már nektek, hogy itt nem megy semmi kárba, legfeljebb veszendőbe?
Mint például az az ipari folpack tekercs sem, amit a Repülő Kutató kapott 2012-ben a rokonaitól, hogy abba bónyálja magát, amikor be kellett kenni a hátát bides kenyőccsel, majd betekerni fóliába. Az isiászára kellett mindez, de arra már nem emlékszem, orvosi utasítás volt-e, vagy valamilyen javasasszonyi praktika. Mindenesetre a tekercs jó szolgálatot tett már a 2016-os nagy fürdőszobafestéskor is, abba volt belecsavarva a radiátor. Ezúttal a csöveket kellett becsavargatnom,
melyeknek száma ebben a kamrában légió, és nyilván nem komálnák, ha beeresztem őket diszperzittel, ezekben megy fel az emeletre a fűtés. (Hogy a jó büdös francba csinálták meg ezt az egészet ilyen ortopéd módon, fel nem foghatom. A jobb felső sarokban az a szürke izé az emeleti vécé lefolyója. A kamra voltaképpen az egész lakás állatorvosi lova.)
Nem lett nívódíjasan szép csomagolás (mi vagyok én, Christo? na ugye), de hát, mi tagadás, ekkorra már kellő mértékben utáltam az egészet. Szerencsére a polcok meg a Trinát Unitop nem hagytak cserben,
úgyhogy amikor éppen nagyon elegem volt a csövekből, kimentem egy kicsit a teraszra, hogy magamat biztassam, meg időnként rájuk kenjek egy újabb réteget. (Kettő felül, kettő alul, mert a polcok jelentős része alulnézetből látszik legjobban, amikor már fent vannak a tartóikon.)
Délre viszont már nem lehetett elodázni a dolgokat, úgyhogy nagy sóhajtással nekiláttam tovább növelni a káoszt.
Ekkorra már minden körbe volt tekergetve meg le volt maszkolva, indulhatott a gimnasztika.
A falfesték még tavaszról maradt, amikor a Bűnök Barlangját lefestendő vettem egy Aranyeső fantázianevű sárga csodát, de aztán végül hirtelen ötletből mégis a szürke mellett döntöttem. Nem bántam meg. Azt sem, hogy megvettem az Aranyesőt. Pont olyan csibesárga, mint a polcokra kent izé, ami egyébként NCS S 1060 Y10R, ha esetleg tudni szeretnétek. Aranyeső ott van az ajtó mellett, és a reciklálás szellemében a Magos Mustár kiürült dobozába töltöttem bele, mert mostam én már az elmúlt hónapokban festékesvödröt épp eleget, és nem akkora élmény, hogy szívesen ismételtem volna. Ezt most úgy ahogy van, cakumpakk ki fogom dobni.
Három órámba telt, hogy lefessem a falakat meg a plafont, nem vicc. A hálószobára négy óra alatt kentem fel a Magos Mustárt, csak az összehasonlítás végett. Itt most egy kis keskeny teddihengerrel dolgoztam (a képen a padlón lévő ollótól jobbra, még tisztán, frisszen és capkodószan látható), mert ezzel be tudtam nyúlni a csövek mögé is. Kulimunka volt a javából, ráadásul precíziós kulimunka, a legrosszabb.
Na de legalább egyszer csak vége volt, én meg mehettem a teraszra újabb réteget kenni a polcokra, majd, mivel átmenetileg nem volt éppen semmi kennivaló, eldűltem kicsinyt. Ez alatt a maratoni parti alatt különösképpen képes voltam arra, hogy időnként rajtaütés-szerűen elaludjak, amikor épp szárad valami, úgyhogy nem volt ebben semmi meglepő. Ezúttal másfél óra múlva riadtam arra, hogy Maci a lábamat nyalogatja, fene a gusztusát, csoda, hogy nem rúgtam fel szegényt első pánikreakciómban. Az Aranyeső addigra kellő mértékben megszáradt, úgyhogy leszedtem a csövekről a borítást, és nekiláttam egy kis ecsettel kipótolni a festéket azokon a helyeken, ahová nem ért be a teddihenger se. Ez már csak egy órácska volt, bagatell. És akkor hagytam, hadd száradjon minden reggelig.
Péntek reggel ötkor leszedtem a maszkolószalagot az utolsó helyekről is, például a polctartó fali micsodákról, porszika, felmosás, ajtó melletti akasztós izé újra felcsavarozása, aztán nekiláttam újrainstallálni a polcrendszert. Nem dicsekvésből (de!), amikor leszedtem a polcokat, készítettem egy kis vázlatot arról, hol voltak egyáltalán a konzolok, mekkorák és hányas számú likakba illeszkedtek a fali micsodákon.
Jól is tettem, hogy elkészítettem.
Ezzel még jó hosszan el lehetett volna káromkodni. A kezdeti képek káosza ellenére vannak a kamrapolcokon biztos elemek, évtizedes gyakorlat megszentelte hellyel, és ha épp nem fér be például a lisztesdoboz azon a polcon arra a pontra, ahol általában lakik, elég morcos lettem volna.
Úgyhogy az “ami nem romlott el, ne javítsd meg” szellemében visszapakoltam a polcokat pont oda, ahol eredetileg voltak.
Mekkora különbség, kéremszépen.
És akkor már csak pakolni kellett. Meg szelektálni. Meg… áááá.
No de három órával később már így álltunk:
A polcok alatt eredetileg volt egy kis rácsos-akasztós polc – ha visszapörgettek a bejegyzés elejére, láthatjátok -, az is vissza fog menni majd, de kiadtam feladatba a Repülő Kutatónak, hogy nézze át a tartalmát, és szanálja, de dulván. (Nem csinálhatok meg én mindent, hejj.)
Viszont most rend van,
megszokott hellyel rendelkező tárgyak a megszokott helyükön, a többi meg értelmes csoportosításban, itt az édes izék, ott a sós izék, a kis sárga kosarakban a csípős izék (mind a RK-é, én nem bírni a csípőset), a narancssárgákban a keleti izék, egy komplett polc extra ecet meg egyéb hülyeségek.
Egy jobb bloghelyen ez az a pont, ahol köszönetet mondanak a szponzoroknak, és centre lebontva elmesélik, mi mennyibe került, és honnan lehet beszerezni, de ez nem az a hely. Szponzoraim helyett köszönöm Pocinak és Macinak, hogy egyik se szart a cipőmbe, amíg én ezzel tököltem, a RK-nak, amiért nem akadályozott a munkámban (mert nem volt itthon, azért), meg az időjárásnak, amiért kivárt a viharral péntek délutánig, igazán nem hiányzott volna nekem a kenegetés közben egy kis jégeső. (A meló egy része kint zajlott, ami meg nem, hát ahhoz sem árt a meleg, száraz idő.) Ami a költségeket illeti, csak saccra tudok mondani egy számot, mert nem kellett beszereznem frissen semmit, az összes cucc itt volt már a lakásban. Kábé hétezerbe fájhatott összvissz. Azért is nehéz kiszámolni, mert minden festő- meg másegyéb kelléket elmostam, amit lehetett (bár, bevallom, a teddihengert kegyelettel kidobtam, és a festéklehúzó rácsot is, szerintem még mindig jobbat teszek így a környezettel, mintha megpróbálnám öt akó vízzel elmosni), és az összes festékből maradt még bőséggel.
Hát így. Mondanám, hogy “soha többé!”, mert azért most tényleg legyalult engem ez a három nap, de ismerünk engem, úgyhogy inkább nem mondok semmit…
A RK túl sok időt töltött velem, úgyhogy a jelek szerint átragadt rá az én szupererőm*, és a totálkáosz+macskaeledel emlegetéséből miccre kitalálta, hogy éppen a kamrát festem.
Szögezzük le: az, hogy “festem”, eufemizmus. Ez úgy nézett ki, hogy kipakolom, leszerelem, átsúrolom, glettelem, csiszolom, alapozom, maszkolom, lefestem, lemaszkolom, felpucolom, visszaszerelem. Mindezt tandemben a polcok renoválásával, ami úgy nézett ki, hogy letakarítom, leszedem, lemosom, újra lemosom, csiszolom egyszer, csiszolom kétszer, lefestem, lefestem, lefestem, lefestem (négy réteg van rajtuk), visszapakolom.
Úgyhogy ma reggel 6:50-kor, két nap lóganyelvem után eljutottam ide:
Nesztek másik szögből is:
Igény szerint tartok vetítettképes előadást abból is, honnan jutottunk hová. Nyilván itt még nincs vége, mindent vissza kell pakolni**, de én most azért kicsikét istennőnek érzem magam. Tessék rajongani.
* Az én szupererőm a dedukszijo. Tegnap este már olyan dögfáradt voltam a kétnapos maratoni felújítástól, hogy alig bírtam felmászni az emeletre, bele a kádba, aztán bele egy adag tiszta holmiba, de azért amikor eldűltem egy kicsit az oldalamon, megnéztem a Kisvárosi gyilkosságok (Midsomer Murders) legfrissebb részét. Másfél óra volt. A negyvenedik percben már tudtam, ki a gyilkos. Azt még nem, pontosan miért csinálta, de hogy ő az, majdnem kiütötte a szömöm, na.
Ez semmiféle élőlénynek nem túl kafa időjárás, a makkák is teljesen ki vannak ütve.
Szeretném megnyugtatni a nagyérdeműt, még mozognak.
Én is mozgok, az előrelátható következményekkel. Tegnap hajnali három és hat között már sikerült akkora felfordulást csinálnom, hogy egyetlen biztos pont van, a macskakaja, azt ugyanis éppen megfelelő helyre menekítettem, ahol tutira megtalálom. (Ezúttal tényleg, szemben az összes olyan esettel, amikor elteszek valamit Egy Jó Helyre, aztán többé nem lelem.) Summa summárum, a macskakaja az egyetlen stabil pont jelenleg az egész univerzumomban.
A mai és holnapi napot monstre felfordulás közepén fogom tölteni, melyről nem számolhatok be péntekig, mert a Repülő Kutató is olvassa a blogom, és kíváncsi vagyok, észreveszi-e, amikor hazajön, mekkora merényletet követtem el a lakásban. Egyúttal az is biztos, hogy péntekig úgy fogok kinézni, mint egy kubikus a hőségriadó közepén, az meg érdekel titeket? na ugye hogy nem.
Úgyhogy annyit mondhatok, tessék várni türelemmel, előbb-utóbb minden kiderül. Addig valószínűleg macskafotókkal foglak szórakoztatni, azazhogy ma a tegnapi dolce far niente egy képkockájával, amikor még kultúra volt itt és civilizáció, a vakációról nem is beszélve.
A tegnap esti ég izgi és tarkabarka héttel kecsegtetett,
úgyhogy ennek megfelelően próbáltam izgi és munkás estét tartani (nem).
Ez itt most mindannyiunkról roppant előnyös fotó: Maci, én, a Bűnök Barlangja meg Léna. Maci teljes pompájában mutatja rózsaszínes hasikáját és hét kilóját, a Bűnök Barlangja fut, Léna varacskos, nekem meg akkora tokám van, mint egy puttony.
Amióta a RK lelépett, ezek a dögök állandóan rajtam lógnak, ha meg nem rajtam, akkor az éppen kiszabni vágyott anyagokon.
Mint látható, végre nekifutottam a sok éve vett virágos trikotázsnak, de persze nincs belőle elég a szabásmintához, amit alkalmazni óhajtok rá, úgyhogy jövel logisztika. Meg makkák.
(Látszatra nagy nyüzsgésben vagyok, de valójában halogató üzemmódban, mert gyáva vagyok belevágni abba a monstre felfordulásba, amire pont jó lenne ez a néhány férjmentes nap, de a végére térdig lógna a nyelvem, és lehet, hogy ehhez meg lusta vagyok. Na meglássuk.)
Csak miután befejeztem az őtözködést, azután realizáltam, hogy én most hozzávetőleg úgy festek, mint egy kezdő pantomimes, aki nem egészen érti még ezt a szakmát.
Tessék.
Itt most éppen azt mutogatom el, hogy reggel a RK elpályázott Bécsbe, anyám du. elpályázik Grácba, itt maradok egyedül (plusz szőrös terroristák), tegnap remek pizzákat sütöttünk grillen éngyúrta tésztából,
és a héten vagy kijönnek hozzám baratináim, vagy nem, és vagy felfordítom a lakást vagy nem (vannak bizonyos terveim, kellően rémségesek, és egyszer valamikor mindenképpen sort kerítek rájuk), de akkor is, vakációm van, juhé.
Jó, na, mondtam, hogy még kezdő vagyok a pantomimben.
Mondtam én, hogy addig nem láttok, amíg nem varrok magamnak valami hordhatót. Nu, tessék.
Az 52-es csíkos hálóinget félretettem, amíg kitalálom, mit csináljak vele, és nulláról kezdtem a hülyeséget meg marhaságot, ez általában segít. Nem tudom, a nagyérdeműnek mi a véleménye, de én lenni boldog. Fincsi nyári sátor zsebekkel, engem az ilyesmi mindig megörvendeztet. Amúgy ezt a piacos ruháim (a padlizsán meg a seződ) alapján szabtam ki, mert kíváncsi voltam arra, le tudom-e venni a mintáját.* Nyilván még lehet vele játszani, de első tervem az vala, hogy nyári sátor, zsebekkel.
Bárcsak minden terv így összejönne, neszpá.
* A Bűnök Barlangjában még mindig ott a százhúsz Burda, dugig szabásmintával, de hát engem a kihívások éltetnek, ihihihi, ohohó.
Miután tegnap több értékes órát pazaroltam el életemből arra, hogy megvarrjak egy 52-es méretű csíkos hálóinget (gondolom, sejtitek, nem ez volt a terv), most szent esküvést teszek arra, hogy mindaddig nem mutogatom magam, amíg nem sikerül varrnom magamnak valami hordhatót is.
Nézegessetek inkább helyettem rigónéző makkákat.
Igen, tudom, szombat van van és piac, de én ezúttal nem mentem le, mert olyan vidáman pocsékul vagyok, mintha másnapos lennék. Talán mondanom sem kell, egy korty alkoholt nem ittam tegnap.
Van abban valami kifejezetten mókás, hogy ugyan még nincs igazából vakációm, de a naptárral már most hadilábon állok. A tanszéki ingyombingyom, amiről úgy emlékeztem, hogy szerdán lesz, valójában csütörtöki.
Akkor ennyi erővel akár varrhatnék is magamnak valami új ancúgot holnapra. Anyag van dögivel.
A családomat ma kicsapjuk legelni vagy hogy is hívjuk azt, amikor rájuk bízzuk azt, mit csináljanak magukkal, nekünk megvan a magunk dolga. Én továbbra is könyvfejezet-harmadot írok (Luca széke, bmeg, Luca széke), a Repülő Kutató meg elfutott valami workshop vagy konferencia vagy miabokám irányába. Ezúttal élőben, Budapesten. Hé, jövő héten már egészen igazi bécsi konferenciára megy, és nem a teraszról ám, hanem ott lesz loco majdnem egy hétig. Cincogni fogok itthon, mint egy egér.
A makkák egészen jól veszik az akadályokat, de tegnap félreérthetetlenné tették, hogy Bűnök Barlangjában nekik akkor is igenis van keresnivalójuk, ha amúgy az most vendégszobává avanzsált.
Anyám szerencsére bírja őket, szóval héderezhettek kedvükre.
Máskor ilyenkor már vakációkról zöngicsélek, de hát most még nem állunk ott, előbb a könyvfejezet, aztán szerdán tanszéki ingyombingyom, és utána is lesz meló, mert ez már ilyen. Viszont kinyílott az első sarkantyúka, és ez nagy öröm,
már kezdtem elveszíteni a hitem abban, hogy egyáltalán megélnek-e a dögök.
Na akkor én most balra el. Bár tudnám, hová, mert minden megszokott munkázó helyem foglalt. No sebaj, majd csak kitalálok valamit.
Volt a családban egy kisgyerek, akinek a “Rendes ember én már nem leszek” szövegét sikerült abban a formában elsajátítania, hogyaszongya “Samikora kisfalumba nyuvogóra térnek, anyámmongye lértemeggyi máááát”. Hát én tegnap nyuvogóra csak éjfél után tértem (nyilván ötkor meg bajnng), és akkor még lent a teraszon vígan folyt a paláver. A húgom ezúttal tízkor esett haza, a Repülő Kutató még annál is később, az őseink meg elmentek kultúrprogramot élni, úgyhogy kábé héttől kezdve úgy éreztem magam, mint egy szombat esti kertvárosi tyúkanyó, aki arra vár, mikor jön haza minden csibéje a hepajgásból. És közben meg ezt csináltam, ni:
Még körmöt is festettem/újrafestettem egy ponton, annyira ráértem. Pontosabban, annyira nem voltam jó semmi másra, no.
A húgom egészen kicsire begyógyult csíkszemekkel és hullafáradtan érkezett a konferenciáról, úgyhogy neki rögtön fellőtték a pizsit, de a többiek még leültek alkoholizálni és sztorizni a teraszon. Most persze még mindenki alszik engem és a macskákat kivéve, mely utóbbiak épp a Fapapucs Futammal vannak elfoglalva, de az efféle békepercek nem tartanak sokáig. Főzni hálistennek ezúttal sem kell, áldja meg az Úr anyósomat mind a két kezével, és remélhetőleg mindenki önjáró üzemmódban lesz, mert ma ismét kánikula várható, nekem meg harminc fok fölött épp csak arra elég az agyműködésem, hogy az alapvető funkciókat ellássa, például idejében elküldjön vécére, ha pisilni kell.
Minden nap más - mindennap más 