A cicukák töltőn,
én meg a szemközti kanapén egy korrektúrázandó szakdolgozattal.
Mindenki teszi a dolgát, ahogy kell.
otthoncsücsü kategória bejegyzései
9/209 – Zöldség
Fél éjjel ébren voltam, a másik felében viszont mindenféle zöldségeket álmodtam összevissza abból a fajtából, amelyek elmesélve viccesek, benne élve pedig végtelenül nyomasztóak és szorongatóak. Vonattal utaztam, és megvolt minden, ami egy rettenetes vonatúthoz szükséges: rossz vonatra ültem, aztán valahogy átmásztam a jóra, ott viszont túlmentem az állomáson, ahol le akartam szállni, mert valaki a tavaly augusztusban megrendelt jegyeit követelte rajtam (ugyan miért, semmi közöm nem volt hozzá). A következő megállónál leszállva vissza kellett gyalogolnom, úgyhogy levágtam a vasúti sín kanyarulatát, és a rövidítés egy olyan tájra vitt, ahol kéményig vízben álltak a házak, síri csend volt, én meg ott vonszoltam magam egy marha nagy bőrönddel. Esküvőre mentem egyébként, ahová már korábban megüzentem, hogy nem fogok részt venni rajta, és fogalmam sem volt, miért megyek oda mégis, aztán mikor végül mégiscsak odaértem, kiderült, hogy az esküvőt valójában lekéstem, csak az utóbulira értem oda, de az sem volt az igazi, unatkozó emberek ődöngtek tuc-tuc zenére egy szocreál kollégiumi menzán. Közben a telefonom megdöglött, ezért át kellett a billentyűzetét klónozni a tenyerembe, de csak a talpamra sikerült, nekem meg amúgy is mennem kellett tanítani, úgyhogy ott hagytam a pszeudo-buliban a bőröndöm, aztán nyomás tancsitancsi. Egy fülledt, lefüggönyzött teremben tartottam az órámat, és egyszer mondat közben riadtam arra, hogy valószínűleg átaludtam a mondat elejét, mert nem emlékszem rá. A diákok úgy festettek, mintha szaunában lettek volna ruhástul, ezért szét akartam húzni a függönyöket, és kinyitni az ablakot, de odakint egy apokaliptikusan tűző alkonyi nap fogadott, úgyhogy végül hagytuk a francba az egészet, és mikor besötétedett, megpróbáltam visszavergődni az esküvőre a bőröndömért, meg hátha ott legalább lesz valaki, elvisz bánom is én hova. Persze fel kellett hívnom őket, hogy ott vannak-e még, és amíg ott álldogáltam az utcán, és a talpamon próbáltam tárcsázni a számokat, majdnem elütött egy kisbusz. És akkor végre felébredtem.
Úgyhogy nesztek ehhez a salátához egy tegnapi fotó, mert ma egészen őszintén nem merem megmutatni a fejem.
Intermezzó – Helyesbítés
Ezúton szeretném megkövetni a Poci nevűt, aki mégiscsak tudja, mi a gyógycicaság. Esetleg olvassa a blogomat, ez sincs kizárva.
Azt hiszem, ha kidorombolta magát, feltápászkodom, és elkúszok hajat festeni. Holnapra muszáj többé-kevésbé emberformába pofoznom magam.
9/206 – Gyógycicák
Van egy legenda, hogy a római császárok válla mellett mindig ott álldogált egy pofa, akinek az volt a feladata, hogy időnként figyelmeztesse őket, ők is emberek, és marhára nem olyan fontosak az univerzumnak, mint hinnék. Nos, tarthattak volna macskát is, az sokkal olcsóbb és praktikusabb, ráadásul hatásosabb is.
Egy nyomorultul átfetrengett éjszaka után nincs is fincsibb, mint még öt előtt levánszorogni, és megetetni a dögöket, hátha ettől abbahagyják a Fapapucs Futamot. Mellé. Csak annyi időre voltak hajlandóak szünetelni, amíg bezabálták a tasakost, utána folytatták tovább. Csekély vigasz, hogy a napot bezzeg át fogják aludni a bidesek. Tegnap is ezt csinálták: kezdték a nappaliban,
folytatták a hálószobában,
estére meg kegyeskedtek észrevenni, hogy nem vagyok a topon, és bevonultak hozzám. Úgyszintén aludni.
Gyógycicák, az.
9/205 – Not amused
A mai napom egyetlen képben, bassza meg a ló.
Amikor a Repülő Kutató hétkor kirobogott az ajtón Bern irányába, ahonnan csak szombat este robog vissza, még csak ott tartottam, hogy “Buksi*, én nem érzem magam jól”. Azóta valamilyen sejtelmes indíttatásból** megmértem a lázam is, és a hőmérő aszonta, hogy 37,8.
Szombaton is vannak óráim, és azokat nem tudom olyan könnyen pótolni, mint a maiakat, úgyhogy nagy zsörtölődések közepette*** megírtam leveleimet, mint Szilágyi Örzsébet, csak az én leveleimben az vót, hogy mára ne várjanak Strigonium városába’.
Szóval így állunk fekszünk most, odakint gyönyörűen süt a tavaszi nap, idebent csúnya dolgokat gondol egy nyűgös tanár néni, akinek ráadásul minél sürgősebben fel kell tápászkodnia innét, hogy megkeresse a neocitránt, mert.
Tényleg bassza meg a ló, de hetedíziglen.
* Igen, Buksi. Most mér. Szociológiailag szólva egymás elsődleges csoportja vagyunk, amelyben teljes személyiségünkkel veszünk részt, ennélfogva lesheti, hogy összes címével, doktordoktor Bubó projektvezető és főigazgató úrként hivatkozzak rá. (Ilyen dolgokat, hogy elsődleges csoport, láztalanul is tudok. Bizony.)
** Égett a szemem, és hideg volt az orrom, na. Nálam ezek ún. Baljós Jelek.
*** Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy a hangom is menyen elfele.
Intermezzó – Fény
Március második felében, ha épp nem borús az idő, délután öt körül a legszívesebben csak ülök a szobámban, és nézem, milyen szépen sugárzik be a folyosóablakból a naplemente. Kis öröm és nagy eszképizmus, de akkor is, az enyém.
9/197 – Peremciklon
Állítólag az ért el minket az éjjel vagy valami ilyesféle, mindenesetre mikor reggel kinéztem a tetőablakon, azt láttam, hogy nem látok semmit. Az ablaküveg úgy festett, mintha az éjjel a ház végigdöcögött volna egy olyan földúton, ahová csak quadosok járnak.
Nyilván sokkal kellemetlenebbül érintene, ha a hosszú hétvégén ablakot is pucoltam volna, de ennyi aszály után kapni egyujjnyi esőt, amiben további egyujjnyi szaharai homok van rázva, nem keverve, hát ez sem esett jól.
Igen, a mai nap definitíve egy hétfő.
9/196 – Mindig vasárnap
Mámegin idus van, ezúttal pedig szokásos márciusi lekotrom-a-bőrömet-de-tényleg állapotom mellé bepuszilt ez a végtelenbe kúszó hosszított hétvége is – már napok óta úgy érzem, hogy ma is vasárnap van, tegnap is vasárnap volt, holnap is vasárnap lesz. Nem vagyok különösebben oda a vasárnapokért.
Úgyhogy, egyáltalán nem meglepő módon, a tegnapi vasárnapról mai vasárnapra virradó hajnalon fél kettőkor ezt csináltuk mink, Maci, Jessica Fletcher meg én*:
Ja, az ott egy doboz, festés közben. A helyzet azóta nem javult, desőt romlott: kokárdák készülnek
meg tüntetősüti,
és borzasztóan remélem, hogy holnap végre nem vasárnap lesz. Már a hétfővel is kiegyeznék, pedig tulajdonképpen azokért sem vagyok annyira oda.
* Jessicát én hívtam, Maci viszont magától jött, még csak nem is az én két szép szemem miatt, hanem mert a vendégszobában megjelent egy újabb szék. Az a pincéből jött fel, és azzal Tervek vannak, de Maci úgy gondolta, az ő tervei előbbre valóak, és ha van valahol egy új szék, arra neki rá kell ülni, aztán fetrengeni, majd végül elaludni rajta. Hát jó.
9/194 – Masz
Helló, vasárnap. Tegnap este elmentünk ismerősökkel vacsizni indiai étterembe, én meg merő kíváncsiságból csirke tikka maszalát kértem, mert tavaly ősszel az volt az egyik nagy gasztronómiai siker az életemben, amikor én magam főztem a nulláról harmincféle fűszer meg mozsarak meg lassúfőző segítségével csirke tikka maszalát, és a népek teljesen oda voltak meg vissza.
Nos, az enyém jobb volt. Attól például nem ment senkinek a hasa, vagy legalábbis nem tudok róla. A helyzet amúgy nem vészes, egy kis tea és pirítós mindent megold. A mai napot úgyis nyafogóruhában szándékoztam átmaszogni, és most minden adott hozzá, pláne a maszala mellékhatásaival, höhö.
Eská 9/16 – Kétszínű
Még mindig a dobozokkal vagyunk, mert dobozolni jó.
Fedje a feledés kegyes fátyla, hogyan nézett ki eddig a hálószoba ajtaja melletti rész – káosz volt ott és tohuvabohu, de nagyon. Mostanra viszont végre bevontam-lefestettem a dobozaimat, úgyhogy ideje megmutatni őket.
A Kallax polcban található Tjena dobozok még fehéren érkeztek az Ikeából, én mázoltam le őket a szokásos Unitoppal, mégpedig olyan ravaszul, hogy “kifordítom, befordítom, mégis bunda a bundát” lehet velük játszani, ha egy kis változatosságra vágyom. Nem kellett hozzá más, csak maszkolószalag
meg kétféle színű festék.
Ja, meg idő. Nem a melóhoz, az szivacshengerkével gyorsan ment, hanem a száradáshoz.
9/192 – Pompás
Szilágyi Domokos:
Nap
Kisütött a nap.
Pompás.
Költők írhatnak róla.
És egyéb haszna is van.
9/188 – Terelő
Továbbra is figyelem-elterelő üzemmódban vagyok, már leveleztem szakdolgozóval, tömködtem mosógépet, pakoltam szekrényben, most meg előrántom a kovászt is. Csak gondolkodni ne kelljen.
Kár, hogy sem a gondolkodás, sem a nem-gondolkodás nem megy parancsszóra.
9/187 – Tóték
A “háromba vágtad, édes jó Lajosom?”-nál még nem tartunk, de már rettenetes mennyiségű dobozt hajtogattam össze és/vagy láttam el öntapadós tapétával és festékkel. Mindeközben persze két kézzel táplálom az entrópiát, a macskák legnagyobb örömére.
Vannak azok az idők, amikor egyidejűleg vagyok lusta és nyugtalan, nekem meg éppen megint ilyen idők szakadtak a nyakamba, amikor a tehetetlenséget több mosógépnyi ruha behajigálásával, szekrényrendezéssel, pemzlikkel, szabásmintákkal és kétoldalas ragasztószalagokkal próbálom álcázni.
Több-kevesebb sikerrel. De legalább lesz miről blogolnom.
9/186 – Mentés másként
Teljesen groggy vagyok, még a piacra se mentem le, csak a RK kezébe nyomtam egy darab egyre értéktelenebb papírt, hogy költse zöldségre meg más világi hívságokra. Valószínűleg amúgy kevésbé lennék groggy, ha nem ébredtem volna fél háromkor teljesen virgonc-éberen, természetesen minden ok nélkül, de felébredtem, a fenébe is.
Hát így esett, hogy háromkor már ott álltunk a konyhában én meg Sister Boniface, ő nyomozott, én pedig a döglött banánokat mentettem.
Azt hiszem, a mai nap erősen csökkentett hatásfokú mütymörgéssel fog telni. És ők lesznek a példaképeim:
9/182 – Térinformatika
(Hadd mesélek valami viccesfélét, van bajunk amúgy elég, nem?)
(A történetben szereplő neveket az utcák és fürdőszobaszalonok személyiségi jogainak védelmében megváltoztattuk.)
Amikor húsz évnél is több ideje ideköltöztünk, Bürgüncfalva térinformatikai rendszere, ennélfogva pedig okmánykiadási rendszere is bugos volt, de nagyon. Ebben a városban legalább féltucat olyan kombináció létezik, hogy ugyanolyan nevű izéből van utca meg köz is, és ezek természetesen egymásba torkollnak, látszólag minden logika nélkül. Az például, hívjuk esetleg itt és most Hajnalicskának, ahol minket esz a penész, T alakban tartalmazza a Hajnalicska utcát és a Hajnalicska közt, mégpedig úgy, hogy a Hajnalicska utcát csak a Hajnalicska közön át lehet megközelíteni, mert… mert, mittomén. Ahányszor lüxüs módon taxival jövök haza, azt szoktam mondani a sofőrnek, hogy “Álljon csak le nyugodtan az Eulália fürdőszobaszalon előtt, ott lakom a szoborpark mögött abban a labirintusban” *némiképp bizonytalan kézmozdulat*
Na szóval, mi pont a T találkozási pontjában lakunk balfelül, a Hajnalicska köz 1. szám alatt. A térinformatikai rendszer bugja azonban évtizedekig nem volt hajlandó kezelni az utca és a köz distinkcióját, mindenki utcában lakott, slussz. Tehát a mi lakcímkártyánk a Hajnalicska utca 1. szám alá szólt, ami azért pikáns, mert a T találkozási pontjában jobbfelül is van egy ház, a Hajnalicska utca 1. szám, és természetesen ott is laknak. De nem mi.
Azt hiszem, kezditek érteni a dolgot, ugye. Valamikor az elmúlt években kijavították a bugot, meg egyébként is a helyi okmányirodáról felkerült az ügyintézés az ügyfélkapu-kormányablak-miabokám szintjére, úgyhogy mi már technikailag lakhattunk volna a Hajnalicska köz 1. alatt is, de erről senki sem szólt, és nem is nagyon érdekelt senkit a dolog, amíg a Hajnalicska utca 1. alattiak közül valakinek kellett egy szociális ösztöndíj, és akkor izé. Ezt amúgy megbeszéltük a RK-val, hogy nem értjük, miért éppen emiatt indultak be az események, de ha beindultak, hát legyen. Goto ügyfélkapu, lakcímcsere, új lakcímkártya.
Az egész persze a kellően humoros bürokratikus nyűglődések stílusában zajlott, mert arra is külön protokoll van, ki jelenthet be kit milyen igazolások birtokában az ügyfélkapun, szóval a RK meg én két különböző úton és időpontban nyújtottuk be az “instállom, hadd lakhassak a saját lakásomban” elektronikus papírkáinkat. És utána meg vártunk.
A RK új lakcímkártyája a kérvény benyújtása után öt munkanappal beérkezett, hurrá, az enyém is mindjárt jön, egy nap különbséggel kérvényeztük. És akkor megint vártunk. Mint a kedvenc Heineken-reklámomban.
Hogy rövidre fogjam a történetet, az új lakcímkártyám több heti malmozás után tegnap érkezett meg. Az áll rajta, hogy a kiállítás dátuma február 4.
Szóval továbbra is van baj a világban elég, de legalább lakom valahol benne. Igaz, erősen ráférne egy takarítás a Hajnalicska köz 1-re, de én tényleg elővettem a vasárnapi jövendölés szerint a festékeket, úgyhogy előbb mázolás, csak utána pucupucu.
Az eredményekről természetesen beszámolok.
9/181 – Na
Olyan nyavalyásan nyomott vagyok, hogy csak na, hiába a napsütés meg a sok középcsoportos tarkabarka.
9/180 – Fánk és festék
Ezek jegyében fog zajlani a mai nap, és a festékre számítottam ugyan (hé, én találtam ki egy nagyívű projekt részeként, hogyne számítottam volna rá), a fánkra viszont nem. Az csak úgy adódott. Családom szomszédban lakó része a szokásos fáziskéséssel informált arról, hogy ma nagy délebéd várható, mert Bucónak izénapja* van, és további névnapok is beesnek az időintervallumba, amióta legutóbb összeröffentek egy nagy zabálásra. Hát jó. Mivel amúgy is farsang farka van, felajánlottam, hogy a délebéd utánra sütök nekik fánkot, tököm fog most határidő mínusz fél nap idején izénapi ajándékokon dolgozni.
Inkább felőtözöm tisztességben megvénült házifutkorászósba, aztán erisszük.
Nyilván ma is szívesebben lennék Maci. Hejj, jelentkezzen, aki nem lenne szívesebben Maci, akár ma, akár általában.
* Vagy születés-, vagy névnap, fene bírja ezeket követni. Tartottak itt már fogantatásnapi bulit is, csak mondom.
9/179 – Csiga
Igazi idillnek látszik, ugye.
Bizonyos szempontból tényleg az. Na persze hajnali fél háromkor ébredtem arra, hogy szorongok, és fájnak a reprodukcióban érdekelt részeim (igazán abbahagyhatnák, én már tényleg nem vagyok érdekelt a reprodukcióban), de azóta behajintottam a mosóba-szárítóba két gépnyi cuccot, gatyába és frissen mosott párnahuzatokba ráztam a nappalit,
aztán bedugtam a sütőbe egy kenyeret. (Le kellett ellenőriznem, bent van-e a sütő ajtajában az összes üveg, mert tegnap olyan pokoli sütőpucut csaptam, hogy a dupla üvegajtó most teljesen átlátszó, és nem emlékszem, erre mikor volt legutóbb példa.)
Közben persze van, aki megtalálta a legjobb helyet magának a tiszta-illatos párnahuzaton,
meg van, aki éppen teljes erőbedobással fésülteti magát,
szóval, köszönjük szépen, jól vagyunk.
Mi jól.
9/178 – Dörzsi
Ott még nem tartunk, hogy a madarak üvöltése ébresszen, de a macskák mindent megpróbálnak, hogy pótolják a rigókat. Az továbbra is kedves tőlük, hogy előbb megvárják, amíg mocorogni kezdek, csak utána kapcsolnak rá, de sajnos korábban kezdtem mocorogni, mint az bárkinek jó lett volna, ma is ötkor gurultam ki az ágyból.
Legalább nem maradtam le a fél hetes égimoziról, no.
A tegnapi nap még istenes volt, mert amíg nem tettem le négykor a lantot, csak a tanítással bírtam foglalkozni, a fejemben semmi másra nem volt kapacitás. Mikor viszont végre végeztem, jááááj. A munkánál még nem találtak ki jobb módszert arra, hogy az ember lefoglalja magát, és kordában tartsa a gondolatait, viszont jövő péntekig nem tanítok, úgyhogy találnom kell erre az időre valami mást, amivel lefojthatom a szorongást.
Attól tartok, igen sok kézműves tevékenység várható erre a hétre, és közülük jó néhányhoz tartozik majd valami tisztítószer meg egy dörzsi…
9/177 – Prezentáció
A tegnapi ún. szabadnap során az a két mondat, ami leggyakrabban elhagyá ajkamat, az alábbi vala: “Srácok, viselkedjetek, a kutyafaszába már!”, valamint “Zsófi, ne pánikoljon!”. Gondolom, ki tudjátok találni, melyik szólt a macskáknak, és melyik a szakdolgozónak a Teams-en.
Talán az se meglepő, hogy mikor ma reggel lejöttem, még teljesen becsipásodva és koffeinéhesen, a Repülő Kutató pedig gyászos tekintettel rám nézett, és azt mondta, “Kitört a háború”, ugyanez a két mondat jutott eszembe, rögtön harmadikként meg az, hogy “A rohadt életbe, mindig van valami, amiért idegeskedni lehet”. Aztán persze ittam egy kávét, aztán még egy kávét, majd kipucoltam a macskabudikat, és összeraktam egy excel-táblát a harmadéveseknek prezentáció-időpontokkal, mert a világot ketyegtetni kell valahogy.
Ma hatszor negyvenöt percen át fogok zengedezni onlány, utána pedig beüt a hétvége, aztán beüt a gyakszihét, és jövő pénteken már élő igaz valómban fogom teríteni a tudást a levelezősöknek, ha megérjük. A mára várható seggenüléshez pedig jobb ötlet híján felöltöztem ébrentartós pipirosba.
Na, csapassuk.
Minden nap más - mindennap más 