Még csak alig múlt fél hét, de itt már másfél órája megy az arconpörgés, macskaetetés meg kenyérsütés, sőt fél hatkor a Repülő Kutató is felkelt, mert nem tudott tovább aludni. Szépen állunk, azazhogy nem állunk, pörgünk. Én már a második kávémnál tartok.
Mivel ma amúgy is itthon ketyegtetem a világot a célnak megfelelő nyafogóruhában, beküldöm a tegnapi magamat, mivel az úgyse került itt nyilvánosságra. Fotót ugyanúgy nem dobunk ki, ha már megvan, mint bármi mást sem.
Ha van a lexikonban illusztráció arra, hogy “rút szibarita váz”, biztos én vagyok rajta.
Tegnap éjfélre értem haza. Taxival.
Amidőn hajat mosok, majd olyan gúnyába öltözöm, mely reményeim szerint kevésbé vonzza majd a cérnafoszlányokat.
Attól persze még meglehet, hogy varrás helyett meglepetésszerűen elalszom, azt sem lehet kizárni.
Tegnap már mutattam nektek, milyen tragikus állapotban volt a nappali és az étkező közötti, amolyan mindentgyűjtő polc. A helyzet sajna még egy pöttyel rosszabb volt az elvártnál, mert amolyan igazi “walk down on memory lane” élményt szerzett nekem ez a néhány folyóméter: attól kezdve, hogy megtaláltam a 2000-ben leadott szakdolgozatom flopi lemezen, egészen addig, hogy egy dobozban ott volt fotódokumentáltan az ifjúkorom, igen kemény experimentum volt a polc lepucolása. Nem fizikailag, lelkileg. Tegnap azt jósoltam, lesz ebből még jajveszékelés is – nos, az nem lett, de némi brünnyögés és picsogás igen.
Most viszont nem foglalkozunk a brünnyögéssel és picsogással, ehelyett arra fordítjuk figyelmünket, mit kellett megjavítanom ezen a dögön. Helyesbítek, ezeken a dögökön, mert kettő van egymáshoz tolva, és ha az egyiken leszakadt a polc, semmi garancia nincs arra, hogy a másikon nem fogja ugyanazt csinálni. Úgyhogy nekiláttam kipakolni a tartalmat. Nyilván erre megjelentek a mongúzok, főként a Poci nevű. Az mindig ott van, amikor történik valami.
Látjátok itt ezt a barna pöcikét?
Ez az egyetlen maradt meg a négy közül, ami eredetileg tartotta a polcot. Kettőt valószínűleg a Falak Szelleme evett meg, mert azokat nem találtam meg még (bár sohase mondd, hogy sohase), a harmadikat viszont a komód alól söpörtem ki a múltkorában, és nem értettem, ki ez, mi ez, és mit akar, de különösképpen mit keres nálunk. Nos, a polcból szökött meg. Elnézve a konstrukció légies finomságát (=egy alaposabb macskafing is kilőtte volna a polcból) nem az a csoda, hogy leszakadt a polc, hanem az, hogy húsz évig bírta.
Természetesen a pincében találtam épp ugyanilyen barna pöcikéket, légiószámra. (Kérdem én, mi az, ami nincs ebben a szerszámoskamrában?) Mindemellett úgy gondoltam, valami izmosabb cucc nem árt, mert ha megint elkezdjük dzsuvagyűjtőnek használni a polcot (ja, nincsenek illúzióim magunkkal szemben), akkor megint ott állunk majd, ahol a part szakad.
Enter páncélpöcike fröm IKEA.
Ebből is van a pincében két marékkal. Az egy olyan pince.
És akkor elővettem hozzájuk a fúrógépet.
Ha esetleg nektek is elmegy az eszetek, és ikeás páncélpöcikét akartok beilleszteni mű fába, akkor jelzem, hogy a legjobb eredményt az 5-ös méretű falfúró izészárral lehet elérni, nekem legalábbis az a tapasztalatom.
Utána még ráragasztottam a dögök aljára némi mozgatáskönnyítő öntapadós posztót (not pictured), aztán lecsutakoltam mind a két példányt, és visszapakoltam rájuk (portalanítva!) mindazt, amit nem szelektáltam ki a folyamat alatt. Közben volt amúgy még néhány kör “hátulsó pár előre fuss” a lakásban található más polcok bevonásával, úgyhogy most jelenleg spóroltam magunknak kábé másfél folyóméter pakolóhelyet, nem mindet itt, de értitek.
Semmi illúzióm nincs azzal kapcsolatban sem, mennyi idő alatt fog betelni az a másfél méter tárhely…
Nem mintha olyannyira élményszámba mennék máma, de már régen láttátok a szerelőgatyámat (nem tévesztendő össze a festőgatyámmal).
Én is régen láttam a szerelőgatyámat, az egész nadrágos polcot fel kellett túrnom érte. Tizenkét olyan nadrágom is van, amivel ki tudok menni emberek közé, a többi meg azok mögé van besuvasztva.
Azt a gatyás polcot is gatyába kéne rázni. Meg a szekrényt. De előbb az ízzé-porrá.
Nyilván lesz közben “jajgatás” és “jajveszékelés”, de még “izzadság” is, de ma heroikusan szétverem eztetet, mielőtt szétesne magától.
A probléma sajnos nem friss, már több hónapja megadta magát a polc a fél tonna hát-ezeket-meg-hová-rakjuk meg dobd-be-oda-majd-helyére-tesszük-egyszer kategóriájú könyv alatt, de amíg ezeket le nem szedem róla, fogalmam sincs, hogyan tudnám megjavítani. A Jóleső Január rész persze akkor fog beütni, amikor végre megoldottam, de már az is nagy megkönnyebbülés, hogy végre nekikezdek.
Holnapra meg ez várható (höh, én optimista, azt hiszem, ezt még ma megoldom):
Nem gondolom azt, hogy a macskáknak veszek új ágyneműket, de ez Pocit nem érdekli különösképpen.
Szögezzük le: rémséges kis hörcsögöcskék vagyunk mind a ketten, a Repülő Kutató meg én. Több tényező közös jelenléte szükséges az ilyesmihez, de a csillagok együttállása éppen ezt forgatta ki, úgyhogy inkább az előnyeit próbáljuk megélni, nem a hátrányait.
Először is, mindkettőnkre erős hatást gyakoroltak a nagyszüleink, akik a második világháború idején voltak fiatalok. A RK egyikági ősei még svábok is voltak, bár a másik ág sem maradt le abban, hogy az “egyszer kelljen, s jó, ha van” szellemében komplett fészereket, szerszámoskamrákat és éléskamrákat, komódokat és sufnikat tömjön tele mindenfélével. Én a nyolcvanas évek Romániájában szocializálódtam, ami külön súlyosbító körülmény, ráadásul több alkalommal is tanúja voltam olyasmiknek, hogy apám egy építkezésihulladék-kupac mellett elhaladva megáll az utcán, aztán végigböngészi, van-e benne valami használható. Egyszer, világosan emlékszem, azt mormolta maga elé, “ez egy nagyon jó drót, kár lenne itthagyni”, majd elővett a dzsekijéből egy csípőfogót. Nem csoda, hogy ilyen bolondgomba lettem, na. Ja, és mindehhez egy akkora hodályban tengetjük az életünket, hogy vajmi kevés akadálya van a spájzolásnak és terjeszkedésnek.
Mindezzel oda akarok kilyukadni, hogy amikor a szopornyica első hulláma alatt egy csomó ember afféle hisztérikus felhalmozásba kezdett, mi pünkt ugyanúgy vásároltunk be, mint azelőtt.* És most, hogy már tavaly óta (höhö) nem hagytuk el a körletet, még csak most kerítek sort ilyesféle előpácolt husicsomagok felolvasztására:
Azért most már lassan ideje lenne kimászni a világba, ha csak egy kis egészségügyi séta erejéig is, mert ilyen gyöngyörű reggelünk van,
és úgy érzem, már kezdek némiképp megdohosodni.
* Néha azért dühös voltam arra, hogy a népek úgy elkapkodták a lisztet meg az élesztőt, mintha a) nem lenne a boltokban kenyér, b) tudnák, mit kezdjenek azzal a liszttel meg élesztővel. Valaki ráérő csinálhatna egy nagymintás felmérést arról, vajon hányan sütnek még most is kenyeret azok közül, akik 2020 tavaszán belevetették magukat.
Vízkereszt tiszteletére le kéne bontani a vízszintes karácsonyfánkat, de van egy aprócska akadálya, olyan hétkilós. Ott alszik alatta.
Alvó macskát nem bolygatunk, slussz. Oké, lehet, hogy valójában csak lusta vagyok, a dekadencia jegyében ugyanis tényleg annyi mindent kentem a pufámra, hogy afféle nyájas ki-nem-szarja-le nyugalomban és kisimultan tudok tojni a világra.
Az effélét mindenki másban méri, én a fürdőszobafiókjaimat kinyitva szoktam úgy érezni magam, mint egy márkiz.
Most a lehető legdekadensebb módon beállok könyékig a mosogatóba, mert az elmúlt napokban kissé, khm, elszabadultak a konyhában az állapotok, utána pedig bemászom a kádba, és rengeteg féle lötykőt kenek magamra. Azt a kollagénes-szenes lapótyát is rá fogom tenni a pofámra, miután már megpucoltam habbal, síppal, dobbal és rezgetős gépecskével. Képet ne várjatok a fekete maszkos fejemről, mindennek van határa.
A holnapi napra pedig:
Azt hiszem, évtizedekben mérhető, mikor dolgoztam utoljára akvarellel. Az, hogy volt a házban belőle, nem számít semmit, van itt minden. A vízfestéket speciel a gengsztereknek vettem, akárcsak az ecsetfilceket, a viaszkrétákat, a két színesceruza- és három filctoll-készletet, a temperákat és ecseteket, meg persze mindenféle papírt is quantum satis. A kölköknek egyik kedvenc elfoglaltsága az, amit a húgom kreatív mocskolásnak nevez, és én az ilyesmit igenigen értékelem. Egyrészt mert paidagógiai becse is van, másrészt meg legalább addig sem egymást gyapálják. (Bevallom, az akrilfestékeket mindig gondosan eldugom előlük. Inkább nem adok a kezükbe olyasmit, amit ha megszárad, plazmavágóval sem lehet lerobbantani a felületekről.)
Az, hogy most miért kotortam elő, a tatárok kimenetele utáni állapotoknak köszönhető, ugyanis miközben összeszedtem a széthanyigált rajz- és festőkellékeket, feltámadt bennem egy afféle egészséges önzés, miért csak ezeknek a tulili madaraknak legyen öröme a kreatív mocskolásból, énisakarom. Úgyhogy rárepültem az akvarellkészletre, sálálá.
Nyilván nem vagyok benne túl jó, de ez nem azt jelenti, hogy ne ugorhatnék neki minden kezem ügyébe eső eszközzel egy papírnak, csak úgy. És akkor hívjuk ezt jobb híján vegyes technikának, meg miért ne.
Attól tartok, ez csak a kezdet volt, mert tényleg nagy örömömet leltem benne, még ha a pepecselés közben nem is mindig tudtam, mi jön ki belőle.
Persze ebben a vircsaftban, ahol tényleg van minden, éppen ennek megfelelő méretű képkeret nincs. Sebaj, egyelőre itt jól ellesz.
Huh, ezen a falon is hogy elburjánzott a kupleráj, ideje lenne rendet rakni…
Ma sem vagyok egy matyóhímzés, de tegnap tényleg egészen irdatlanul el voltam butulva. Most már valószínűleg jövök kifelé belőle, bármi is volt ez, mert egyre nyűgösebb vagyok,
és egyébként is elfogyott a házból a teljes kiőrlésű búzaliszt, rozslisztet kellett helyette tennem a kenyérbe,
márpedig én ezt a receptet hosszú, gondos munkával optimalizáltam ilyenre, és minden változtatás újratervezést igényel, ami nekem tegnap nem volt erősségem. Ezt a veknit például öt perccel korábban kellett volna kivenni a sütőből.
Szóval, mindent összevéve, valószínűleg javulunk, de ez most egy átmeneti szakasz, és elvileg ennek is megvan a szépsége. Sajnos lövésem sincs, mi lenne az.
5,59 kg.
Volt még a csomagban 5 db. TURILL párna, de azoknak nincs semmi sportértéke, az összes 40szer 40es párnahuzatunkban ezek laknak. (Igen, újabb párnahuzatokat fogok gyártani, reszkess, világ.)
A “bruttó súly” amúgy nem a legviccesebb ebben a rendelésben. A “bruttó idő”, az már igen, ezeket ugyanis én még dec. 12-én rendeltem. Azóta több kordiális levelet is váltottunk az IKEÁval, melyekben leginkább arról informáltak, hogy ők tényleg nagyon rakják össze a csomagomat, de, izé, a VINTERFINIT tálcáról menet közben kiderült, hogy elfogyott, meg, hogyismondjuk, a SPARVVICKER ágyneműhuzatról is csak azt hittük, hogy van még, de nincs. Most, hogy visszapislogtam a levelezésünkre, roppant derűvel konstatáltam, hogy ugyanaznap adtam fel a rendelést, mint amikor megkértem a zangyalt, hogy repüljön el Kínába, és hozzon karácsonyra Csicsóné gengsztereinek kicsi rénszarvas ledlámpákat. A zangyal 28-án szállította a kislámpákat, pedig ő Wenshenből indult, nem Soroksárról.
Na mindegy, ezúttal is minden jó, ha (többé-kevésbé) jó a vége. Örüljünk annak, amink van, mondok.
A holnapi napra például ebből kell választani örülnivalókat:
Ezt, ha jól emlékszem, az Ivanhoében (szigorúan ezzel a kiejtéssel, mint mindent, amit azelőtt olvastam, hogy tudtam volna, hogyan kell, vö. Old Shatterhand, Old Firehand, de különösképpen Old Death) használták a normann urak a szászokra, és annyit tesz, hogy gőg meg elbizakodottság. Arra már nem emlékszem, miben állt ez az elbizakodottság, de biztos fontos lehetett, talán nem tudtak fhansziául, vagy nem ették meg a fokhagymát.
Na de ez csak azért jutott eszembe, mert tegnap merő outrecuidance-ból addig virgonckodtam, hogy ma szarabbul vagyok, mint tegnapelőtt. Ez persze nem nagy ügy, továbbra is csak azt jelenti, hogy bamba vagyok meg álmoskás, és sok a torkomban a zöld létforma, valamint a tárgyak kipotyognak a kezemből. Ennélfogva ma nem bütykölöm tovább ezt a párnahuzatot sem,
pedig erre tényleg már csak a hátlap hiányzik. Inkább példát veszek Maciról,
mert ő aztán tudja, miért érdemes élni.
Ezt most csak azért, hogy demonstráljam, megvagyok, de még nem is festek túl roggyantul.
Ebben a világban ugyan nagyjából semmi sem biztos, csak a halál meg az adók, de az ezévi szopornyicánk egyelőre mintaszerűen követi a tavalyit: két nap fejfájás, majd miután az elmúlt, a RK torokkaparásra panaszkodik, én még arra se, csak a légzőrendszeremből távozó kis zöld létformákra. Ha ezek után nem történik valami váratlan, ezen a héten megint megpróbáljuk kienni a fagyasztót, ez megint nem sikerül, a hétvégéig meg egyre nyűgösebbek leszünk, végül nagy mocoroghatnékunkban teszteket fogunk köpködni, majd befejezettnek nyilvánítjuk a hülyeséget és marhaságot.
Ez egy remek forgatókönyv, és én szeretném is magam tartani hozzá. Dixit.
Ézös feleim, úgy fest, hogy mi benyaltuk a szopornyicát, megint. Ne aggódjatok nagyon, három oltásunk van per kopf, szaglás-ízlelés oké, a RK krákog, én még azt se, lázam nincs, a fejfájásomra meg bevettem egy Ibubétát. Mennünk nem kell sehová, kajánk meg annyi van, hogy azzal hónapokig is kihúznánk.
Kilátásaink, mondhatni, elég jók. Az enyém például így fest, ni:
Oké, egyszerű vagyok, mint egy pof, de miért is ne lennék, ez az én Jóleső Januárom meg az én bűnbarlangom, rendezői jobbomon koreai krimisorozat, balomon harminc deka praliné, körülöttem tarkabarka káosz, középen meg én, nyafogóruhában és horgolással. Soha jobbat.
A holnapi oldal meg a következő lesz, és erről még tényleg lövésem sincs, mit fogok választani:
A mellékelt ábrán szándékaim szerint megnyerő bájjal mosolygok a jövőbe, bár ne felejtsük el, hogy Hosszú blognevű baratinám szerint akkor vagyok a legfélelmetesebb, amikor mosolygok. A RK legalábbis egészen gyorsan ugrott, mikor ezzel a mosollyal ráparancsoltam öt perce, hogy reggelizzen, de most.
A RK-nak persze a szokásosnál is több oka van arra, hogy beszarjon az én mosolyaimtól, végtelen bölcsességében ugyanis vacsoravendégeket hívott mára. Jó, na, én mondtam rá végül a vendégekre meg a kapcsolt vacsorára az ámentet, de akkor is, tegnap léptek le a húgomék, ma meg tovább folytatódik a bolondokháza, pedig épp sikerült visszagatyálnom eredeti állapotába a Bűnök Barlangját, és én ellennék benne yol anélkül, hogy kecskehúsos raviolit gyártsak vacsorára.
Nédda, milyen nyamnyam lett.
És én most ezt otthagyom, és rendet meg tisztaságot gyártok a földszinten, összes többi családtagom segítségével és hátráltatásával. Meg a kecskehúsos ravioli. Meg a normandiai almás kenyér. Ez utóbbi legalább már megvan, ez volt a mai hajnali műszak.
A mai hajnali műszak alatt speciel kenyeret sütöttem, mert ma valamikor megérkeznek Sisera hadai avagy Csicsóné és három lánya, ergo a karácsonyi békés itthondagonyának igen energikusan véget fognak vetni, mert energia az annyi van bennük, mint Himnuszban a balsors. Megyek, rendezek nekik szobákat. (A Bűnök Barlangját éppen tegnap sikerült gatyába ráznom az én egyszemélyes igényeimre, csak mondom.) A macskák is töltőn voltak eddig, mi is, úgyhogy reméljük, nem merülünk le a következő napok alatt.
Mivel tegnap persze mindenre volt alkalom, csak a saját korpuszomra nem gyártottam új holmikat, beküldöm Pocit meg Macit, az ünnepi szinkronalvás bajnokait.
Mit mondhatnék, ebben a pillanatban ez a Bűnök Barlangjában az egyetlen vállalható sarok, pedig ezzel is van baj elég.
Majd ha rendberaktam az egészet, jelentkezem.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 