ősz kategória bejegyzései

Hajnalicskavirágnak lenni (ja, ma is egészségtelenül korán ébredtem) azért jó, mert mire felkel a nap, az ember túlvan egy komplett manikűrön, a manikűr meg azért jó, mert a vakáció tiszteletére végre használni lehet a rettenetesen narancssárga lakkot is.

Vendéget várni azért jó, mert kénytelenek vagyunk legalább egy kicsit gatyába rázni a lakást, az pedig azért jó, mert ilyenkor ismét kiderül, mennyi sok helyünk van valójában elpakolni az elöl kallódó cuccokat, és mert fel lehet húzni a szép téli díszpárnahuzatokat.

A napfény pedig egyszerűen csak úgy jó, ahogy van.

Viszont egy hajfestés definitíve rámférne.

Ma is konzerv, nem is lehet más. Tegnap este az agyam kipucolására mászkáltam vagy három kilométert, aztán megittam egy pohár kézműves sört, miközben nevelésszociológiát olvasgattam. Tudok én élni, hejj. El is aludtam kilencre, ma reggel nyolctól ugyanis újabb adag tudást passzíroznak be a fejembe. Sajna, háromkor olyannyira felébredtem, hogy nyilvánvaló volt, ebből már nem lesz visszaalvás. Úgyhogy egész hajnalban az Aistéar és Síolta programokról olvasgattam, haddlám, hogyan pásztorolják az ír kisgyerekeket. Estére viszont otthon leszek, és végre vakációm is lesz egészen szombatig.

Holnap pedig Diwali, és a Repülő Kutató vett bárányt, úgyhogy főzni fogok. Örüljünk a kis dolgoknak, aszondok.

Egyébként, akárcsak a tegnapelőtti, ez a pár zokni is azt mondja, hogy “run run”, és ezúttal tényleg azon vagyok.

A jelek szerint most már a hétfők bizarr velejárója marad, hogy valami olyan feladat miatt vagyok kénytelen átcserélni a játszósruhámat, és kimászni a házból, amihez semmi kedvem sincs. Ma például a bankba vagyok kénytelen lekúszni, mert a készpénzvagyonom teljesen nevetséges szintre csökkent, és amíg nem lehet kártyával fizetni a Volánbuszon, nem fognak elvinni holnap a két szép szememért a munkahelyemig.

Akkor viszont már kiadjusztálom magam kellően röhejesbe, ezt neked festők, művészek és macskakövek városa.

…

Oké. Megírtam a bejegyzést (még öltözködés előtt – szoktam néha ilyet), aztán felmentem a szekrényhez, dilinyós holmikat vadászni. Ó, de régen hordtam utoljára ezt a táskát, gyere szépen a mamához, aztán meg, hohó, évek óta nem volt rajtam ez a bársonyzakó sem.

Amelynek zsebében megtaláltam az úgyszintén évek óta nemlelem holdkő fülbevalókat, melyeket a húgom hozott nekem 1997-ben vagy ‘8-ban Törökországból, és amiket évek óta sajnálok, hogy úgy elhánytam őket, asse tudom, hol lehetnek.

A zakó zsebében voltak. A balban. A jobb zsebben ugyanis egy tucat névjegyemet találtam meg az előző munkahelyemről, és ebből a kettőből így együtt, egyik zsebben a legszebb fülbevalóim, másikban meg névjegyek, dedukszijo nevű szupererőmmel rögtön tudtam, mikor volt utoljára rajtam ez a zakó.

2013 decemberében, amikor a japán nagykövetség a császár születésnapját ünnepelte.

Túl sok holmim van. Még mindig, már megint.

Ez ma egy szabad nap, és szabad országban a szabad ember azt csinálja, amit szabad neki, úgyhogy én pl. megmostam a hajam, és mentálhigiénés okokból az egész napot a varrószobámban fogom tölteni.

Tegnap délután ismét igazi hercegnő voltam, a rangidős kollegina hazahozott kocsival (ő is szentendrei), csak annyit kötött ki, hogy nem köhöghetek az irányába, mert jövő héten Nápolyba utazik, és ezt egészségesen szeretné. (Igen, még mindig köhögök. Afféle rojtos-recsegős módon, ami általában azt jelenti, hogy a vége felé járok a hülyeségnek és marhaságnak, és ez igen jó lesz nekem, mert a tegnapi nettó hat óra beszéd ötödik órájában igencsak kezdett elmenni a hangom. Nyavalyába, pofázásból élek, ráadásul holnap és holnapután is tanítok – igazán ideje lenne leszámolni ezzel a felső légúti kutyfüttyel.)

Ma is igazi hercegnő leszek, mármint ha onnan ismerjük meg a hercegnőket, hogy aznap nem tanítanak, viszont nagy sóhajtással előveszik a porszívót. (Miután a Repülő Kutató lelépett. Mink arisztokratikus hölgyek nem zavarjuk a készülődésben a férjeinket.) Előtte viszont még elmegyek péksütiért, mert egy falat kenyér sincs a házban. Ennek örömére ismét felvettem a csudálatos Desigual csizmát, hadd szokjam. Igazán rámfér, hétfőn csak két kilométert kutyagoltam benne, de még most is érzem a lábszáramban. Hiába, a cipősarkak nem a barátaim.

Szóval: péksütik, porszívó, majd anyagficlik. Tokot fogok varrni a szép nekem-új kindlinek, és ha kész leszek vele, bizony be is blogolom, akár érdekel valakit, akár nem.

Ezúton szeretném jelezni, hogy az éppen aktuális időjárás piszkosul nemvan kedvemre. Az ilyen ködös, hideg, nyavalyás izének, levegőben kéményfüsttel, talajon nyirokkal ésatöbbi, két-három hét múlva kellene beköszöntenie, mert akkorra való. Ha jól emlékszem, az októbert tavaly is kifújták az ablakon, szeptember után rögtön november következett vagy mi. És attól, hogy idén lényegében úgyse tudok elkószálni sehová, hogy a levelek lehulló neszét hallgassam, még lehetne egy egészen kicsikét szép idő.

Minekutána nem tudok mást tenni, papagájnak öltöztem kínomban. Őszi papagájnak.

Kicsikét sok jutott mostanság nekem a fékevesztett rohangálásból, és a doktori óráim is meglehetősen felemás hangulatban hagynak: egyrészt vadul nyüzsög bennem a lelkesedés, másrészt meg kiszámíthatatlan kishitűségi-türelmetlenségi rohamokat kapok. Az eddig feladott három házidolgozat mindegyikénél rögtön lett ötletem olyan témához/kutatnivalóhoz/megírási módhoz, hogy később kis változtatással be tudjam illeszteni az mondott házidolgozatot jövendő disszertációmba, viszont átkozottul nyomasztó arra gondolni, hogy 2+2 év múlva le kell adnom a komplett hóbelevancot. A tanáraink állandóan arról beszélnek ábrándosan, hogy a kutatási téma meg a vázlat meg maga a kutatás is mennyit fog változni menet közben, és ebben teljesen igazuk is – lenne. Ha. De nincs. Nálunk igencsak másként fog festeni az a “menet közben”, mint az eddigi hallgatóiknál.

Csak hogy megértsétek: a doktori iskolának jelenleg 139 olyan hallgatója van, aki három év szervezett képzés után már megszerezte az abszolutóriumot, de még nem adta le a disszertációját, és még békésen elmerenghet meg elmolyolgathat rajta évekig, várván a zihlet édes csókját (vagy, ahogy Egyed Péter fogalmazott kábé harmincöt éve, várja, hogy kivirágozzon az asztalláb mellett Arisztotelész ibolyája). A mi évfolyamunk viszont a megváltozott képzési rendszer miatt már nem engedheti meg magának a “majd kiforrja magát a dolog” luxusát: vagy leadjuk négy (max. öt) év múlva a cuccot, vagy megette a fene az egészet. Az pedig nem megy, hogy ehhez az egyik szájukkal a változások és változtatások dicséretét zengik, a másikkal meg az idő rövidségére figyelmeztetnek. (Vö. “Ídösapám, milyen csudálatos pufája van kiednek, hun hideget, hun meleget fú belüle.”)

Mindehhez meg ott dúl bennem a tanári türelmetlenség is, komplett napokat parkolunk azokban a csúnya kis termekben, és kétségtelenül értékes dolgokat tudunk meg, de megtudhatnánk többet is. Nyilván még ők maguk sem jöttek bele abba, hogy most már egyharmadával kevesebb idő alatt kell lenyomniuk kiköpöttül ugyanazt, mint előtte, de ezen marha gyorsan át kéne lendülniük. Ha belegondolok, mekkora anyagmennyiséggel lövöm szembe szerencsétlen elsős levelezős BA-hallgatóimat szombatonként… Ahhoz képest ez kicsikét lájtosnak tűnik.

Na mindegy. Kellett nekem kísérleti fehér egérnek lenni egy mókuskerekekkel tűzdelt labirintusban? Kellett. Akkor pofa súlyba, próbáljuk kihozni a dologból a legtöbbet, ami lehetséges. Ennélfogva a mai napból is megpróbálom kihozni a legtöbbet, ami lehetséges, és ez ezúttal speciel arról fog szólni, hogy szigorúan pihentetni fogom az agyamnak azt a részét, ami tudománnyal meg kutatással meg tanárkodással foglalkozik, és fejest ugrom a színes anyagficlik közé. Dixit.

(Jelzem, ma reggel már elküldtem szakdolgozóimnak a Nr. 1. Felpiszkáló Dörgedelmet, két évfolyamtársamnak egy júniusi finn konferencia linkjét, egy harmadiknak pedig a tegnap fotózott repertórium-lapokat a szakképzés szakirodalmáról 1800-1944, szóval most már akár anyagficlizhetek is.)