A mai napra igazán nagyívű terveim vannak: itthon kuksolok lényegében pizsiben, és a társadalmi közösségek mibenlétéről fogok mélázni.
Ja, meg csokit eszem. Sokat.
ősz kategória bejegyzései
4/77 – Még öt
Az óraátállítás káros és hasznos hatásai mostanra egyaránt kimentek az ablakon, mert szerdánként így is, úgy is sötétben indulok és sötétben érkezem. Úgyhogy konzerv.
Azt viszont megjegyezném, hogy egyáltalán nem ilyen mosolygósan indult a reggel, nyavalyásan keveset aludtam és rosszul, ráadásul mikor háromnegyed ötkor le akartam ellenőrizni valamit a pendrájvomon, a laptop meglepetésszerűen elkezdett hibaüzeneteket meg “javítsd meg a meghajtót, bmeg” felkéréseket küldözgetni, úgyhogy elindultam keresni egy másik pendrájvot. Na most egy pendrájv kicsi, a lakás nagy, a dzsuva mennyisége pedig leginkább Augeiász legendás istállójáéhoz hasonlatos, és előbb-utóbb tényleg ütök két lyukat a falakon, aztán bevezetem egy folyó vizét, hogy átmossa a csűrt. Vagy esetleg kihordok mindent az udvarra, és felgyújtom.
A Repülő Kutató nagy szerencséje, hogy nem volt itthon, mert bizisten felköltöttem volna fél óra után, mikor már minden lehetséges helyet feltúrtam, többek között az ő íróasztalát is, amit arasznyi vastagságban fednek a cédulák, levelek, jegyzetek, fénymásolatok, előadásvázlatok meg még mi nem. Istennek hála nem kijárósak a macskáink, mert abban a tragikus tengerben tutira elfért volna néhány döglött egér is. Végül a kanapé melletti lerakón találtam a laptopja alatt kettő darab pendrájvot. (Miért ott? Miért így? Mi a franc van ezzel a lakással? Mi a franc van velünk?) Az egyikről ráadásul kiderült, hogy az enyém, és utoljára 2012-ben használtam a dokumentumokból ítélve. Úgyhogy most két pendrájv van nálam, az egyik egy 256 megás múzeumi darab, és nagyon remélem, legalább az egyik működni fog, mert ha nem, megüt a laposguta, aztán nix több őtözködős blogolás.
Oké. Megyek tanítani.
4/76 – Mondj egy várost B-vel, ott leszek
Ez rendkívül vicces hét lesz, a Repülő Kutató a szokásosnál is nagyobb fordulatszámra kapcsol, szerdán Bécs, csütörtökön Budapest, pénteken Bern. Mindez persze lényegében csak annyit jelent, hogy ha a macskák megállnak előttem “SENKI nem adott enni!!!” tekintettel, akkor tudni fogom, hogy nem hazudnak.
Én csak a szokásos macskaköves utat fogom járni ezidő alatt a Bermuda-háromszögben. A félév lassan finisbe fordul, már csak öt hét van hátra a szorgalmi időszakból. December közepén lejár az utolsó tancsitancsi, és akkor belevágunk a vizsgaidőszakba, ami még a szokásosnál is fifikásabb logisztikát igényel, merthogy ugye nekem is kell vizsgáznom közben.
Na mindegy, pofám lapos, enyém a balhé és magamnak csináltam, egyébként meg lehetne rosszabb is. Sokkal rosszabb. És csak a kincstári optimizmus mondatja velem, hogy nem lesz.
Közben persze sunyin beköszöntött a télikabátos idő, szóval odakint így fogok kinézni,
de ez nem akkora élmény, úgyhogy a jövőben tényleg csak akkor kaptok télikabátos fotót, ha nem bírok magammal.
4/75 – Hétfői nyugi
A tegnapi családi ereszdelahajamat után tájainkon a hétfőkre jellemző csend uralkodik, a Repülő Kutató elrobogott dolgozóba, én meg elkúszom péksütiért, majd készülök a hétre.
A macskák is roppant decensen unatkoznak.
Eská – Hímzett sapka kiscsajoknak
(Miután tegnap átnyújtottam a címzetteknek, úgy tűnt, hogy nem hatja meg őket különösebben, de miután elmúlt a más ajándékok újdonságereje, egyszer csak észrevettem, hogy hoppá, sapkás kislányok ülnek a nappaliban. A nagyobbik le se vette hazamenetelig, és a kisebbik is negligálta azt a sapkát, amiben eredetileg érkezett, szóval mégiscsak megfontolom azt a fenyegetést, hogy mindenki csokit meg mesekönyvet kap karácsonyra, nix itthon készült ajándék.)
Sapkát varrni nem nagy ügy, ha az embernek van varrógépe meg egy csomó poláranyaga. Kötésben-horgolásban sose voltam különösebben jó – tudok ugyan alapszinten, de roppantul szaporátlan munkának találom, és nem is lelem benne sok örömemet. Ha valamit elő akarok állítani, varrni szoktam, ez van.
Ezúttal két sapkát akartam előállítani az unokahugiknak, nem túl csiricsárét, de azért csajosat. Úgyhogy előszedtem néhány mályvalila meg rózsaszín polárdarabot, plusz a színben passzoló hímzőcérnákat.
Elvileg ugye a fejkerületből kellene kiindulni, de meglepi-ajándéknak szántam, úgyhogy ehelyett egy-egy sapkájukról vettem le a méretet. Az eredeti sapkát szépen le kell fektetni az asztalra, megmérni a szélességét, kész. Amikor majd szabni kell, ennek a szélességnek a kétszeresét kell venni plusz másfél centit a varrásráhagyáshoz.
Ekkor már tudtam, hogy a jövendő sapka összesen három részből fog összeállni, eleje, hátulja, pereme (ez utóbbi elég hülyén hangzik, de valamiért nem bírom passzénak nevezni, pedig technikailag az), úgyhogy ennek függvényében szabtam ki a mályvaszínű poláranyagból.
Az eleje-hátulja egyszerű nagyjából-félkörök formájában került kiszabásra, a perem pedig háromszor olyan szélesre lett kivágva, mint amekkorára valójában szükség volt, mindjárt meglátjátok, miért. Én ezt a sapkaperemet hímezgetni akartam, mégpedig úgy, hogy a kész sapka visszáján ne fityegjenek összevissza a hímzés hátlapjának szálai, mert az nem is szép meg nem is praktikus. Emellett csak fültől fülig elöl szerettem volna elhelyezni ezeket a hímzéseket, hátulra minek.
Bejelöltem a sapkaperemen az egyharmad/kétharmad vonalat (szappannal, az könnyen kijön az anyagból). majd azt is, mettől meddigre szánok rá hímzést.
Az egyharmad kerül majd a sapka belsejére, a kétharmad a külsejére, így hát arra kezdtem el rárakosgatni a szokásos polárköröcskéket világosabb rózsaszín anyagokból.
Mikor már mindkettőre rápakoltam éppen eleget, felgombostűztem,
és ezután következett a Szokásos Eljárás nevű állat avagy étel (lásd Micimackó), amikor addig virágocskázok, amíg azt nem mondom, hogy elég.
(Bal sarokban láncöltéssel az ifjú hölgyek nevének kezdőbetűi, mert ugyebár ezek a sapkák eléggé hasonlóak ahhoz, hogy összekeverjék esetleg, melyik kié, és a fejkerületük sem különbözik olyan sokban egymásétól. Így remélhetőleg sikerül megúszni néhány “elvetted az ÉN sapkámat!” házivihart.)
Tessék, itt egy közeli a virágocskákról.
Ezután már csak az összeállítás volt hátra. Keskeny cikcakkal összevarrtam a sapkák elejét meg hátulját,
aztán az aljukra szánt peremet is.
Színére fordítottam a felsőrészt, az alsót pedig elegyengettem, hogy az összevarrás pontosan hátulra kerüljön,
egymásba húztam a kettőt, és körbevarrtam cikcakkal.
Na hát kérem erre kellett nekem a peremmel való marháskodás: ezen a ponton szépen felhajtottam a hímzett sávot, és cikcakkal rávarrtam a felső részre.
Ilyen módon a hímzés visszájának csúfságai gondosan be vannak zárva a sapka felhajtásába, és bent nincs más, csak hátul a nemcseréljükössze kezdőbetű, ni.
Én ugyan az ifjú hölgyek személyiségi jogait nagyon nagy tiszteletben tartom, de a délután folyamán egy olyan jó kis pillanatképet lőttem az egyikükről (sapkában), hogy szülői engedéllyel közlöm is. A kikötés csak annyi volt, hogy a nevét ne írjam le.
Íme, Anonim kisasszony és az ő új sapkája.
4/74 – Valahány nap a naptárba
Durva napunk lesz máma, merthogy a család ma ünnepli meg mindazt, ami novemberre érvényes: két születésnap (a dédmaminak 96, az unokaöcsinek 11), két névnap (a két unokahuginak), plusz még Márton tours-i püspök és szent, akihez ugyan nincs semmi személyes közünk, de a libáknak meg az újbornak van, és ők szintén részt vesznek a hepajon, bár nyilvánvalóan nem önszántukból.
Öltözékem éppen a magasztos alkalomnak megfelelő: gyöngysor és lakkcipő az ünnep tiszteletére, tarkabarka felső arra az esetre, ha leenném valamivel, ami libazsírban tocsog, és nemrugis derekú szoknya, ami figyelmeztet majd, ha túl sok libaságot tömtem az arcomba.
Harcra fel.
4/73 – Kakukkfűtea
Ha a fotóból nem lenne nyilvánvaló, ezúton deklarálom, hogy máma egyetlen esetben hagyom el a házat: ha éppen ég. Ajánlom, hogy ne tegye, mert nem tervezek mást, mint egy meghitt napot Erikkel és több kanna köptető teát.
4/72 – A megmaradás elve
Az állandó ide-oda mászkálás lehet az oka, de az éjjel álmomban gyerekkorom helyszínei között bolyongtam fel-alá felnőttként, minden átalakult, más volt vagy sose létezett, nagyanyáim házaiban újgazdagok buliztak, én meg a valahol ottfelejtett pénztárcámat, bérletemet meg laptopomat keresgéltem, amikről nem tudtam, melyik helyszínen találom meg, nem is találtam meg sehol. Közben felébredtem hajnalban, aztán nagy nehezen visszaaludtam, és visszaalvás után folytatódott ugyanaz, amíg végre ki nem nyitottam reggel nyolckor a csipámat, és a Repülő Kutató azzal köszöntött, hogy meghalt Leonard Cohen.
A pénztárcám, laptopom és bérletem megvan, a gyerekkorom helyszínei is megvannak valamilyen formában (bár mind a másé), Leonard Cohen meg – hát ja, ő is megmarad. Nekem viszont el kell mennem macskakajáért, mert a muszikák dobozának már csak az alján kotyog néhány szem, és ha már úgyis nyomottka vagyok én is meg az időjárás is, felveszem azt a cipőt, amit anyósomtól kaptam szülinapomra, és mostanáig tartogattam egy olyan alkalomra, amikor nekem-új holmikra meg táncoló bordó lakkcipőkre lesz szükségem. Gyanítom, ma van ennek a napja.
Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy totális világvége-hangulatom van – egy frászt. Elővettem a piros kabátot, abban meg mindig minden jobb.
4/71 – Érdekes idők
Állítólag van egy kínai átok, hogyaszongya “élj meg érdekes időket!”. Hát az most kétségkívül megvan. Ezt ellensúlyozandó viszont én kifejezetten unalmas időket óhajtok megvalósítani a következő napokban, mert kábé másfél hónap óta először igazi hétvégém van, sőt, még az igazinál is igazibb: ma kezdődik és keddig tart, ujjé. Nyilván amúgy legkésőbb hétfő reggel kitör rajtam a sivár és tömény lelkifurdalás meg szégyenkezés, hogy micsoda rút szibarita váz vagyok, meg se érdemlem ezt az egészet, és akkor rettenetes nyüzsgésbe kezdek, de addig megpróbálom visszafogni magam, kakukkfűteát iszom, harákolok, és csendkúrázom.
Mellesleg a tegnap meg tegnapelőtt hordott piros-fekete bukléblézer zsebében megtaláltam a könyvtári kölcsönzőjegyemet. Igen, azt.
Lustaságom roppant bizonyítékaként nyafogóruhában megyek át a boltba csirkemellért, bár amíg ezek frissek, illatosra mosottak és még nem hordtam le teljesen őket, véleményem szerint kiválóan megfelelnek odaki is, nem csak az itthon héderezéshez. Hm, varrok is még párat, hogy legyen választék.
4/70 – Derűs apokalipszis
Egyelőre csak álmomban, de ki tudja, mit hoz még a mai nap. Éppen San Franciscóban voltam (nyilván egy nem létező San Franciscóban, ami semmire sem hasonlított, de azért én tudtam róla, hogy San Francisco), és egy fagyott cunami közeledett napfogyatkozással egyetemben, de engem valamiért mégis nyugalommal töltött el a dolog, talán mert volt nálam egy kis hátizsák, amiről biztos voltam, hogy benne van minden, amivel átvészelhetem ezt a világvégét.
Most már csak arra kéne rájönnöm, mi lehetett abban a hátizsákban, és minden oké lesz.
(Szerdánként én ugyan általában megpróbálok valami tarkabarkát felvenni, ami ébren tartja a hallgatókat, de mára ezt dobta a gép. Remélem, elég lökött lesz ahhoz, hogy ébren maradjanak, és fagyott cunamik se rontanak be nagyfogyatkozással karöltve.)
4/69 – Stréberkedés
A tegnapi vizsgarendes küzdelem után (több mint két órába fájt összerakni mind a harminc rubrikát kóddal, tantárgynévvel, időponttal, helyszínnel, hallgatói létszámmal és szóbeli/írásbeli megjelöléssel) fél órával kaptuk meg a tanszéki ügyintézőtől a levelet, hogy legyünk olyan bébik, és küldjük el a cuccot. Mondanom se kell, iszonyúan strébernek éreztem magam. Kár, hogy csak percekig tartott, mert utána sehogy se bírtam rávenni magam, hogy összeállítsam és elküldjem a hallgatóknak az eddigi órákon előadottak vázlatát. Legyünk realisták, amúgy sem nyitják ki azt a csatolmányt három nappal vizsga előttig, és ezzel még optimista voltam. Na de ha már megígértem, akkor erisszük, úgyhogy ma reggel ez is megtörtént, ha már úgyis megint hajnalban ébredtem.
Ezek a hajnali ébredések mindig akkor a legidegesítőbbek, amikor amúgy nyugisan alhatnék, ha nem is éppen akármeddig, de keddenként például akár tízig is. Meh. Na de legalább behajintottam egy nagy piros mosást, és hatkor már teregethettem is, hétre pedig elküldtem az összes mindenfélét is, amit a diákjaimnak megígértem. Most pedig elmegyek tanítani, pedig, bevallom, marhára nincs hozzá semmi kedvem. Nekünk strébereknek viszont akkor is el kell menni iskolába, punktum.
Mindeközben viszont itt van már az a rétegzős idő is, amikor döntenem kell, a benti vagy a kinti öltözékemet mutassam meg. Tudjátok mit, legyen most ebből is, abból is egy kicsi.
Kintre nem csak blézert vettem, de rajtam van egy úgymond költői üzenet is, a Poettől kapott sál, ami csak ma kerül bevetésre, holott már egy hónapja a szekrényemben parkol. Túl sok holmim van, nem vitás.
4/68 – I’m Laughing Through My Tears
Ma reggel minden ok nélkül arra ébredtem, hogy ez a szám megy a fejemben, és mivel a videója mindig megvigyorogtat, nesztek egy kis vigyorognivaló hétfőre.
(Köztünk legyen szólva, az a mohawkfrizura röhejesebb még a világ ócsója CGI-nél is.)
Ezt a napot eredetileg amúgy olyanformára terveztem, hogy találkozni fogok a barátnőimmel, előtte pedig megnézem a Doctor Strange-et moziban, mert a) Marvel, b) Benedict Cumberbatch, c) tavaly decemberben voltam utoljára moziban. A találkozó persze az érintett felek általános elhavazottsága miatt elmarad, ergo nem megyek be Budapestre, ergo nem megyek el moziba se. Ennélfogva a mai napra megint csak a nemszeretem feladatok maradnak, köztük is főhelyen az e félévi vizsgaidőpontok kijelölése, ami ugyan önmagában nem lenne nagy kunszt, de annyi tárgyam van, mint a nyű, ráadásul még többnek is látszanak, mint ahányan vannak valójában. Az addig oké, hogy ugyanaz a tárgy nappalisoknak más kóddal fut, mint levelezősöknek, de más Neptun-kódja lesz attól is, ha Esztergomban vagy Budapesten tartom, desőt még attól is, hogy milyen szakosok vették fel, mert például vannak tárgyak, amelyeket más kóddal vesznek fel a tanítók és az óvodapedagógusok. (Mondanom se kell, ez utóbbi esetben a hallgatók ugyanabban a teremben ülnek ugyanabban az időpontban ugyanazt a tárgyat hallgatva, ugyanazzal a tanárral. Velem.) Mindehhez ráadásul minden tárgykód olyan hosszú, mint a karom, és legfeljebb egy-két karakterben különböznek egymástól.
Csak azzal tudom vigasztalni magam, hogy akármilyen aprólékos és nyavalyás bürokratikus feladat is ez, félévente egyszer kell csak megcsinálni. Neki is gyürkőztem, mert délig mindenképpen meg akartam csinálni, fogcsikorgatás ide vagy oda. Közben viszont, mikor már a huszonhetedik sort töltögettem ki az Excelben, hirtelen teljes súlyával szakadt rám a felismerés, hogy ettől a félévtől nemcsak a tanári, de a hallgatói Neptunnal is szívok, és ettől úgy elkezdtem röhögni, hogy a könnyem is kiszökött.
Szóval mégiscsak összejött mára a laughing through my tears. És a nyavalyás vizsgaidőpontokat is összeraktam valahogy – ugyan nem délre, de legalább egyre. Most viszont eldörömbölök a boltig, és ez nem üres fenyegetés. Ha tudnátok, milyen hangokat adnak ki ezek a csizmák.
Újracucc(-féle) – IKEA-hack haladók és eszeveszettek módjára
Az interneten, ahol mindennek jut hely, bőven akad azoknak is, akik IKEA-bútorokat hackelnek meg (például itt meg itt meg itt), viszont anyaghackerek még ott se igen akadnak. Végül is logikus: ha végigmész egy IKEA-áruházon, eleve látsz két tucat példát arra, mi mindent lehet csinálni az anyagaikból, aztán meg amúgy is mindenki olyat vesz náluk, amilyen neki tetszik, csíny letudva. Nincs szükség átalakításra.
Viszont mi van akkor, ha valakinek tetszik az anyag mintája, de nem tetszik a színe? Pontosabban: tetszik az anyag színe is meg mintája is, de nem minden minta színe és nem minden tarka farkú szarka tetszik neki rajta? Na ekkor jön a “hackeljük meg az anyagot”.
Így lesz ebből
ez.
Mint látható, nem voltam teljesen kibékülve a kék levelekkel, a fehér indákkal, meg a madarak se voltak nekem eléggé csámpásak. Így hát szépen elővettem a színes polárficliket meg a rengeteg hímzőfonalat, amit a Bűnök Barlangjában spájzolok, aztán uccuneki.
Összesen négyféle öltésfajtával dolgoztam, sőt, technikailag csak hárommal, mert az általam olyannyira preferált virágocskák a láncöltés egyik változatát képviselik (ennek az öltésfajta-változatnak az az angol neve, hogy lazy daisy, ha esetleg tudni akarnátok). Szóval került rá laposöltés (ebben nem vagyok túl jó), láncöltés meg pelenkaöltés.
Na akkor most mutogassunk még néhány előtte-utána fotócskát.
Ha már lúd, legyen döglött, csináltam egy kisebbet is, inkább lilás, mintsem narancsos színekben.
Részletek ebből is:
A hátulja persze egészen derámai ronda volt
de aztán varrtam rá hátlapot, és voálá. Kicsike díszpárna.
Mire a másikkal is eljutottam idáig, csúful besötétedett, úgyhogy a fotó nem sikerült volna jól, de azért el tudjátok képzelni azt is.
Mindenesetre ez igen jó relaxációs eszköz, szóval ha úgy érzem, nem bírok a stresszel, még gyárthatok néhányat.
4/67 – November, te mogorva vénember
Ha valaki azt mondaná, hogy “igazi novemberi reggel volt”, akkor a hallgatóság fejében megjelenő mentális kép pontosan a mai reggelt mutatná meg búsan cseperésző esővel, félig fagyott begóniákkal, feketére vizesedett faágakkal és sáros kupacokba összeálló levelekkel a földön.
Ennek örömére viszont én visszaszereztem az uralmat a varrószobám fölött. Miközben a Project Runway Vietnamban (még volt hátra néhány rész) az egyetlen csávót, akit stabilan felismertem mindeddig, megfodrászolták kikericssárgára, majd kiejtették a versenyből, összeütöttem egy újabb nyafogóruhát az ismert szabásminta alapján. Zsebekkel.
Ezzel még nem végeztem a mai napra, mert végre a finisbe fordult egy olyan projekt, ami ugyan nem ér fel azzal, hogy “fessük ki a fürdőszobát, de hirtelen“, viszont amit tűvel, cérnával, vászonnal és polárhulladékkal csinálni lehet, abból nehezen lehetne ennél komplexebbet és “hol volt a te normális eszed” kategóriájút elkövetni. Még ma be is blogolom, tessék várni türelemmel.
Most viszont visszatérek egy csésze teával a Bűnök Barlangjába, és nézek még a varrogatás mellé egy kis vietnami dizájnerversenyt. Sajnos mindegyik szereplő fodrásznál volt, ott pedig gondosan megnyírták őket tökegyformára. Jelenleg úgy fest a helyzet, mintha egy koreai boybandről szóló műsort néznék, csak ezek nem énekelnek, hanem varrnak. És hisztiznek. Eddig még sose sikerült olyan dizájnerversenyt kifognom, amiben ne hisztiztek volna. Szép példát nyújtanak a hobbivarrónőknek, mondhatom.
4/66 – Nguyen
Az erre a hétre előirányzott agytisztításból ami lehetséges volt, azt a Project Runway Vietnam másfél évadának vizionálásával oldottam meg. Csodálatosan szürreális élmény volt, nem értettem a szövegből egy mukkot se, mindegyik versenyzőnek volt vagy négy neve, ebből legalább az egyik Nguyen, ha esetleg pedig mégse, akkor Thao vagy Thuy vagy Thien, némelyikről nem tudtam megállapítani azt se, fiú-e vagy lány, és ha valaki feltette a napszemüvegét vagy levette a sapkáját, többé nem ismertem meg. A ruhatervezés viszont egy nemzetközileg is érthető dolog, és a földgolyó túlfelén készült kreációkról is elég jól be lehetett lőni, melyik tetszik majd a zsűrinek, és melyik nem.
Ezt csak azért mondtam el, mert abban vajmi kevés szórakoztató van, hogy “na, akkor most elmentem tanítani”. A kép persze konzerv, a 6:13-as buszra kell felülnöm ahhoz, hogy időben odaérjek a munkahelyemre elragadtatott diákjaim közé, akik szintén égnek a vágytól, hogy sötétedésig ott üljenek velem a 309-es teremben. Konzervnek se a legjobb, tegnap délután fotóztam, miután anyám újabb kísérletet tett arra, hogy ungon-berken és budapesti dugókon át elérje valamiképpen a grazi IC-t. És ezúttal sikerült is neki.
Tizenhárom órácska, és itt vagyok.
4/65 – Trelleborg
Biztos vagyok abban, hogy mikor Olivecrona ott turkált Karinthy fejében, az utóbbi már azt fogalmazgatta magában, hogyan fogja megírni mindezt. Nos, jelen pillanatban én is egy fél kutya vagyok útban Trelleborg felé, de vajmi kevés esélyt látok arra, hogy valaha is utolérem másik felemet a vízparton.
Hadd magyarázom el. Ugyebár a modern embernek két nagy mumusa van, a csend meg a magány. Abban az esetben viszont, ha ennek a modern embernek az élete arról szól, hogy a) pofázik, b) hallgatja, hogy mások mit pofáznak, ráadásul c) hangszálproblémái is vannak – a csend és magány nem mumus, hanem luxus. Akárcsak egy őszi vakáció. Kössük össze a kellemest a kellemessel, legyen ez egy igazán luxy hét, amikor nem pofázok, nem hallgatok meg senkit, nem gondolkozom, nem vagyok elérhető. Vakációszerdán a Repülő Kutató is elrepül Berlinbe, a macskák meg nem igényelnek kommunikációt, csak simogatást, úgyhogy kedd estig még belefér néhány tőmondat, de aztán ott a szerda-csütörtök-péntek, akkor a számat se nyitom ki. Na itt tartottam múlt csütörtökön, rákészülődvén a vakációra.
Jó, rendben, vasárnaptól kezdődik csak a luxy, mert a pénteket meg szombatot eltöltöm azzal, hogy olyasmiket hallgatok a D/540 nevű csúnya kis teremben, amikért fél karomat odaadtam volna elsőéves egyetemistaként, de hát azóta eltelt huszonkét év, és amit ezekről a dolgokról tudni akartam, már kikerestem magamnak, legyen az a Gödöllői Művésztelep vagy a középkori egyetemi rendszer. Sebaj, még mindig van egy csomó nyuginap, vasárnaptól szombatig, igazi luxy hét, pluszban szerda-csütörtök-pénteken nem kell szólni senkihez és meghallgatni se senkit, ujjé.
Vasárnap jelentette be a húgom meg anyám, hogy hétfőn jönnek, csütörtökig maradnak. Meg is jöttek, el is kezdtek beszélni. A szomszédból is átjöttek anyósom meg apósom beszélni. (A macskáim, akik a jelek szerint elkapták a mizantrópiámat, ezt nem viselték jól, az elmúlt napokban mind a kettő hányt. Poci is, aki nem szokott – ő ráadásul demonstratíve a kelimszőnyegen állva kisterpeszben, a teljes családom koszorújában. Ugyanez a teljes család érdeklődve végignézte, amint megvizsgálom a boát, van-e benne orsóféreg, majd eltakarítom. És közben is beszéltek.)
A Repülő Kutató szerda reggel angolosan távozott Berlinbe, úgyhogy a továbbiakban már csak hozzám lehetett beszélni. Sebaj, gondoltam, még mindig lesz egy teljes luxy péntekem.
Tegnap, csütörtökön délután félötkor érzelmesen utána integettem anyámnak, aki beült az apósom kocsijába mindösszes csomagjával, én meg elhelyezkedtem a kanapémon, jövel, luxy péntek.
Másfél órával később telefonált anyám, hogy a csudálatos budapesti dugók miatt lekéste a vonatot, jön vissza. Sebaj, még mindig lesz egy luxy… lóóóóóóófasz.
Holnap, szombaton, 10×45 percet tanítok.
Az a fél kutya rettenetesen oszlik már a vízparton Trelleborgban, és én nem érek már oda sohasohasoha.
4/64 – Restaurálási folyamatok
Ma se hagyom el a házat, de legalább felfrissítettem a fejemen a pipirost.
Mivel viszont ennyivel nem szúrhatom ki a tisztelt olvasóközönség szemét, tessék, makkák.
4/63 – Civilizálódás
Mivel nem maradhatok egészen szombatig festetlenül és nyafogóruhában (bár nagy a kísértés), nesztek.
De akkor legalább vegyünk fel rettenetes kockás zoknit.
4/62 – Lármafa
Tegnap este ránk zúdult anyám meg húgom, csütörtökig maradnak. A macskák kezdetben roppant gyanakvóan álltak hozzá a dologhoz (még szép, errefelé hétszámra nem jár senki), de az este végére oda konkludáltak, hogy nem harap egyik jövevény se, ezért visszatértek megszokott tevékenységeikhez a felmosóvödörből ivástól a gurrogós rohangálásokig, tovább fokozván a zűrzavart.
Az én családomról sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy halk és visszafogott lenne, sőt, kifejezetten hangosak vagyunk. Nekem viszont éppen most lenne szükségem arra, hogy pihentessem az agyam meg a hangszálaim, az elsőt csak úgy, a másodikat meg azért, mert folyton elmegy a hangom, vagy átvált valamifajta rekedt recsegésbe. A húgom, aki karvezetőként mindent tud az ilyen dolgokról, azt javasolta, beszéljek ásítozva vagy magasabb regiszterben, merthogy a hangszálaim között folyadék van, és a szokott hangmagasság használatakor időnként felszakadozik, amitől még jobban erőltetem a mondott hangszálakat, és ezzel beállok egy csinos kis ördögi körbe. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre kipróbáltam a falzettben énekelve beszélést, működik, bár mindenki gurult a röhögéstől, és inkább nem szeretném ilyen módon tartani meg a 10×45 percemet szombaton. Úgyhogy megkísérlek csendkirályt játszani, és minél kevesebbet dumálni szombatig.
Nem baj, most van aki beszéljen helyettem épp eleget és épp elég hangosan, én pedig olyan lerobbant és aluszékony lehetek, ahogyan az nekem jólesik.
Minden nap más - mindennap más 