Ma (fogalmazzunk így az egyszerűség kedvéért) én leszek a délutános óvónéni. Holnap a szabadnapos óvónéni leszek, de ne irigyeljetek nagyon, szombaton is én leszek a délutános óvónéni.
ősz kategória bejegyzései
Intermezzó – Zenea zélet
Ha eddig nem mondtam volna, nekem szép számmal vannak mindenféle szórakoztató magánbabonáim, amelyeket azért, ismerjük el, nem veszek halálos komolyan (értsd: a jó ómeneknek örülök, a rosszakra legyintek). Ezek közül az egyik a félévi első munkanapomra való utazáshoz és a zenegépeckémhez kötődik, úgyhogy most erről mesélek nektek.
Zene nélkül én már nem utazom, kell valami a fülembe, az mp3-lejátszó nélkülözhetetlen eszközöm buszra szálláskor. Amikor elindulok a félév legeslegelső tanítási napjára, teljesen véletlenszerűre állítom a lejátszás sorrendjét az összes számhoz (van rajta vagy 500), és aztán az első három, ami beüt, az fogja előjelezni nekem, mit várhatok az előttem lévő félévtől. Nyilván ilyenkor a gépnek az adott készletből kell választania, de a választék elég bőséges. Van az ötszáz szám között dubstep hegedűtől mongol metálig mindenféle, és békésen tenyésznek egymás mellett oh-so-eighties szintipop-számok, dühös kilencvenes évekbeli nők, filmzene-részletek (különös tekintettel Ramin Djawidi és Hans Zimmer munkásságára), meg még mi nem. Szóval, bár én válogattam, azért mégiscsak van játszástere a zenegépeckének, és igazán azt dobhatja ki elém, amit akar.
Nos, ez volt az első:
Ez a második:
Ez meg a harmadik:
Optimistán nézek én ezek után a félév elé? Naná. A remény hal meg utoljára. Különben is, az első oktatási napomon kiemelkedő eredményt értem el a Dunakanyar Macskabingón összesen hét gömbölyű cicával, de erről a magánbabonámról majd valamikor máskor mesélek.
8/9 – Hoosszúú
Az évszázadnál is hosszabb lesz ez a nap. Hatkor indultam, hét után érkezem. Addig meg, sálálá.
8/8 – Hajrá
Térdre, imához, megkezdem a félévet. Nyilván most sem árulok zsákbamacskát, hogyisne.
Lábakat természetes állásba, aztán csapassuk.
8/7 – Rág
Tutatiszra, már megint itt a félév kezdetével együtt a hisztérikus aggódás, amitől mindjárt lerágom a bal lábam. Csak két vagy három hétig húzzuk ki, könyörgöm, mert ha addig se, tényleg fejre áll minden. (Persze, ez másként is esélyes, de ha még azelőtt be kell csukni a bótot, hogy legalább a gyakorlatot teljesítenék nyomorult hallgatóink, én Dunának megyek.) Micsoda idők ezek, bakker, a szememmel gurgulázom, a szájammal vacsorázom, adminisztratív teendőim és a holnapi órákra való készülés mellé pedig körmöt festek (leginkább azért, hogy ne rágjam)
a frissen húzott ágyneműt felavató Pocival beszélgetek,
és az új táskámat pakolom holnapra.
Igen, a múlt héten vettem egy új táskát “a remény hal meg utoljára” szellemében, és ezt használni is akarom munkába menet, munkából jövet, nem pedig csak nézegetni a fogason, miközben onlány izéket töltögetek a neptunba.
Higgyétek el, tisztában vagyok azzal, hogy mindez valahol félúton van a “homokbadugomafejem” és a “rútszibaritavázvagyok” között, de már megint kezdek becsúszni két szék között a pad alá, segítség.
8/6 – Lovastul
Az, hogy másfél hétre kivontam magam a világból, és boldogan csámcsogva vakációztam a saját fejemben, kizárva a realitásokat meg minden mást (piszok jó vagyok benne, istók bizi), rendkívül izgalmas és lebilincselő fejezet volt az életemben, de ki kellett tenni utána a pontot, most meg visszamászni a lóra, és bele az eceteshordóba, mégpedig lovastul.
Kedden már tanítok, és ez a félév iszonyú lesz, minden reggel a hírekkel kezdek, hogy most mi van meg merre, hogyan állnak a számok, és gyakorlatilag szünet nélkül aggódom azon, hogy a diákjaim, az ovisok, a szopornyica, aztán megint elölről. Valószínűleg sokkal barátságosabban eszkalálódtak volna ezek a dolgok, ha nem megyek el vakációzni a saját fejembe, de az meg kellett nekem, mint egy falat kenyér, úgyhogy ott vagyunk, ahol a part szakad. Tegnap például fél óra elteltével vettem észre, hogy úúúú, na ez aztán szép húzás volt öltözködéskor,
úgyhogy ezen már nem tudtam mást, mint röhögni. Kínomban.
Summa summárum, megint be kell rúgni a motorbiciklit, berakni egy-két három mosást,
felrántani a takarítóholmit a kiskacsás zoknikkal, renoválni a pipirost, aztán uccuneki.
8/5 – Büfé
Mondtam én, hogy valahol ki van írva a kerítésre macskául: “Itt laknak a balekok, akiknél mindig nyitva az ingyen büfé”. Utcavégi Kiskósza Cirmike most már rendszeresen megjelenik hajnalban, zabál, majd pihen egy kicsit, körbepattogja a kertet, újra zabál, aztán hazamegy.
8/3 – Ügymenet
Befejezni egy regényt még mindig olyan, mint kivinni a gyereket az udvarra, aztán lepuffantani. Én az enyémet valószínűleg még ma belelövöm a szakadékba, aztán lejövök a szerről, és akkor megint következhet a normális ügymenet macskákkal, ruhákkal, ficnikkel és nyafogással.
Valami ilyesmire gondoltam, ni.
(Kép az archívumból.)
8/2 – Értekez
Elmentem munkázóba, értekezni. Kábé hatszáz évesnek érzem magam, ki is nézek annyinak.
8/1 – Cezúra
Nem is tudom, mikor volt utoljára ennyire éles a határvonal az augusztus meg a szeptember között.
Eská 7/38 – Horgolt sapka
Van nekem egy ilyen szégyenfalam, ni:
ami tele van horgolékkal,
és átkozottul ideje már, hogy legalább egy részét felszámoljam.
Úgyhogy ma a legfelső sorból jobbrul azt a nagyot elkaptam, aztán addig dolgoztam rajta, amíg ez lett belőle:
Az üvegecskékben a legkisebb fonalmaradékocskákból horgolt rozetták vannak, úgyhogy azokat is elkezdtem felszámolni, mert ezek olyanok, mint a poloskák, folyton újratermelődnek:
De most sikerült megszabadulnom kilenctől, kis öröm is öröm.
Mivel régen láttátok Boldizsárt, íme:
Szeretném megjegyezni, hogy nekem ez a sapi sokkal jobban áll, talán mert nincs a fejem tetején a fülem.
Eská 7/20 – A struccpolitika következményei
Mint tudjuk, nekem rohadt hosszú buszútjaim vannak. Ezek alatt most már nemigen vagyok képes másra, mint hogy zenét hallgassak, az ablakon bámulgassak kifelé, valamint horgoljak. Ha nagyon muszáj, tudok ugyan olvasni meg gépelgetni is, de ahhoz nagyon ott kell lennie a muszájnak: a busz ráz, a betűk pattognak, szemem meg nincs csak kettő, és nagy élvezettel használom őket, amely tevékenységhez a továbbiakban is ragaszkodom.
Az ablakon kinézegetni már nem nyújt sok változatosságot, lassan az összes kutyaólat ismerem azon a negyvenöt kilométeren. Marad a horgolás. Ez utóbbi viszont mostanra olyannyira átszövi az én buszútjaimat, hogy amikor a múltkor az egyik kollegina az okostelefonokról és utazásokról beszélgetett a diákokkal, akkor közölték vele, hogy “MÁK tanárnő viszont horgolni szokott a buszon”. (Mit tehetnék, no, a diákjaim egy része ugyanazon az útvonalon evickél tanulóba és vissza, mint én. A Dunakanyar egy kis falu.)
MÁK tanárnő, bár ezt a diákok nem tudják, tényleg azért horgol, hogy túlélje a rohadt hosszú buszutat, mert amúgy nemigen foglalkozik a végeredménnyel, csak horgol, horgol, meg horgol. Hetvenkét szemmel kezdi, alul egy rövidpálcasor, felül egy rövidpálcasor, középen huszonhét sor marokkói szív, kábé három út oda-vissza, oda-vissza Szentendrétől Esztergomig, kész? kész. Aztán hazaérkezés után oda se tekintve besuvasztja a kész példányt a Kallax polcon a kosárba, következőkor meg kezdi elölről. Nyilván időnként elfogynak a fonalak, és akkor az esztergomi rövidáruboltban gyorsan vesz az ember néhány gombolyaggal, de hát a fonal az ilyen, elfogy.
Ma volt annak a napja, hogy kiborítottam a kosarat. Mamii.
Mamiiiii.
MAMIIIIIII.
7/91 – Maszogós
Annyira de annyira hétvégét tartok én most, hogy még boltba is nyafogóruhában mentem.
A mai napot igen lusta maszogással óhajtom tölteni, amibe persze azért belepuszil egy kis savanyúkápis kenyér meg más ezmegaz, de a szőrös hátramozdító igen rossz hatással van rám, úgyhogy nem számítok világrengető akciókra.
Pedig látjátok ugye, mennyi rendezgetnivaló lenne itt ebben a kuplerájban.
7/90 – Matéria
Szeretném büszkén és melldöngetve kimondani, hogy fekete pénteken én bezzeg nem veszek semmiccse, de sajna nem megy, kénytelen vagyok elkúszni szemránckrémért, én rút szibarita váz. A héten már a tubust is kettévágtam, hogy kikotorgassam belőle az utolsó körömcseppig a matériát, ma pedig végre van annyi időm, hogy eltotyogjak pótlásért. Hogy éppen fekete péntekre jöttek így össze a dolgok, arról én nem tehetek.
Tegnap a Repülő Kutató és Professor Krtek is hazaértek Poci legislegnagyobb gyönyörűségére, a cicu ugyanis (búsan kell bevallanom) mindent összevéve nem volt teljesen elégedett az én áldozópapnői tevékenységemmel az esti rituáléban. Tegnapelőtt még kegyeskedett odafáradni hozzám, amikor már az ágyban feküdtem, és simogattatni magát, de valószínűleg úgy vélte, nem érdemes strapálnia magát gumikacsázásokkal meg effélékkel. Bezzeg tegnap este, huhú.
7/89 – Potpurri
Setétben megyek, setétben jövök, úgyhogy nesztek random képek, változatos témákban, időpontban, helyszínen és minőségben. Én szóltam.
A keserves valóságnál mindenképpen jobb így is. Abban ugyanis tegnap este óta kitartóan és folyamatosan esik, nekem ma reggel kétszer kellett benyomni a szundit, a hajam fel van robbanva, a képem meg olyan gyűrött, hogy azt se tudom, hogyan rúgja majd ki magát Esztergomig.
7/88 – Heveny
Tegnap nyavalyásan hosszú és igen munkás napom volt, mire a végére értem, már csak a rövidáruboltot akartam, de az persze addigra bezárt, úgyhogy inkább búsan hazatotyogtam. A buszról viszont le kellett szállnom egy kilométerrel korábban, mert a Berci nevű mendikás macskának elfogyott a száraz papija, ha pedig az ember szerződést kötött egy macskával (“alulírott ezúton fogadja meg, hogy a továbbiakban Vörös Bertalan reggeli és esti etetéséről gondoskodik, melyért cserébe nem kap semmit”), azt tiszteletben kell tartani. Mindenesetre mire bezuhantam az ajtón, öreg este volt, Poci pedig természetesen ott állt az előszobában, mint egy egyszemélyes, szőrös, szemrehányó fogadóbizottság. Naná, hogy nem azt kérdezte meg, “Milyen napod volt, mami?”, hanem azt, hogy holakajám. Úgyhogy tápláltam őt is meg Bercit is, és végül magamra is gondoltam. Végül. Höhh. És oly bús voltam és elgyötört, hogy főztem magamnak egy kakaót is. Itt ezeken a tájakon sem kakaót, sem lágytojást nem szoktam magamnak főzni, azokat a Repülő Kutató prezentálja nekem, amikor nagyon le vagyok roggyanva, de ezúttal nincs Repülő Kutató, azazhogy van, de messze. A legutóbbi információm az volt róla, hogy éppen San Francisco tizennyolcadik legjobb kínai éttermében ül Professor Krtek és más kollégák társaságában. Grr.
Mindehhez ráadásul már megint kezdek kalapács és üllő közé kerülni. A harmadévesek meg a gyakorló óvodájuk, mint (szinte) mindig. Az ugyan megtisztelő, hogy mindenki nekem panaszkodik a másikra (egyrészt azért az, mert ezek szerint elhiszik rólam, hogy meg tudom oldani a problemmát, másrészt meg azért, mert szintén a jelek szerint megbíznak bennem annyira, hogy nekem nyiforogjanak, ne pedig a hátam mögött), az pedig bizonyos értelemben felemelő, hogy ha megkapargatjuk, valójában mind a két fél minőségi teljesítményre törekszik, de időnként igencsak kedvem lenne hagyni ezt a moderálási feladatot a francba, összeereszteni őket egy sötét sikátorban tanteremben, aztán deathmatch. Mindenesetre ma tancsitancsi után oviba látogatok, és próbálok nem rontani a helyzeten, van már most is bajuk éppen elég.
Amúgy engem már egy hete kerülget valami felső légúti kutykurutty, amiről eddig azért nem nyávogtam itt, mert gondoltam, majd csak abbahagyja, de még mindig nem, hogy ütné meg a ragya. Mindenféle recsegős baritonhangú köhögések és az orromból meg a torkomból távozó idegen zöld létformák között tengetem a napjaim. Egyéb bajom ugyan semmi, se láz, se ízületi fájdalom, se fáradékonyság (legalábbis nem több, mint amennyi így félév vége felé szokás), viszont a tegnapi 6×45 perc pofázás végére úgy berekedtem, mint a vöcsök. No de fel a fejjel, amíg van, ez a mostani egy különleges világhét, aminek négynapos hétvége van a semekében, és a Repülő Kutató is hazajön csütörtökön. Igaz, ez azt jelenti, hogy őt is táplálnom kell, úgyhogy megvettem az alapanyagokat egy thai csirkesalátához, és a mai hazatotyogás után össze is készítem neki.
A lakás legalább ragyog, mint Salamon töke (jelzem, ez is csak addig tart, amíg a RK hazatér a tengerentúlról, mert akkor majd megint széthagy mindent mindenhol), tegnap Atilláné végigredvázta az egészet. Vele is már csak távismeretségem van, akkor gyün, amikor én már, és akkor megy, amikor én még nem vagyok itthon, a szomszédból eresztik át a pincén keresztül, és ennek ezúttal igen izgalmas következményei lettek, mert anyósom éppen akkor ugrott el negyedórára valahová, amikor Atilláné távozni óhajtott volna, úgyhogy a szomszédban bálozott ülve a nappaliban, bezárva, mint Rapunzel, amíg anyósom meg nem érkezett és ki nem szabadította. Mindez nálam két nem fogadott hívás formájában jelent meg, amelyek természetesen akkor futottak be, amikor én a gyivákokat okítottam, a telefon meg az irodámban kuksolt, nem is láttam meg, csak másfél órával később, akkor meg persze heveny pánikrohamot kaptam, hogy vajon mi a baj. És még csak ezután jöttek a harmadévesek, a bezárt rövidárubolt meg az egy kilométeres séta az iccakában.
Szóval kérem, itt továbbra is zajlik a semmi, ma háromkor ébredtem, és most már tényleg rohadtul nagy igényem van erre a négynapos hétvégémre, úgyhogy nagyon ajánlom a zuniverzumnak, ne köpjön bele, mert attól igen kevéssé leszek lelkes, és ezzel most olyan finom voltam, mint egy velencei csipketerítő.
Őtözködősbloggeri vizekre evezve: ezek a fotók egyre sötétebbek, pedig még vakuzni és világosítani is próbálok, de hát hiába, reggel nyolc előtt nem lesz jobb úgyse. Amúgy meg ezzel a kabáttal extra bizonytalan vagyok, most vettem fel először amióta kiturkáltam tavasszal, mert rohadt nehéz megtalálni a neki való időjárást. Zsebe sincs (mínuszpont), és csak vékonyabb holmik fölött tudom tetszetősen összecipzárazni (újabb mínuszpont). Még teszek vele néhány próbát, de lehet, hogy végül lemondok róla…
7/87 – Kápucta
Rétegekben nem ismerünk tréfát.
(Az alsószoknyát helyére ráncigáltam a fotó elkészülte után, nyugi.)
7/86 – Helyettes
Mivel éltem a gyanúperrel, hogy én ezt itt még csak meg sem említettem, gyorsan visszapillanték az elmúlt napok bejegyzéseire, oszt tényleg. Nos, kedveszkéim, az a helyzet, hogy mi már napok óta édes kettesben vagyunk Pocival (már amikor én éppen itthon vagyok, ofkorsz), minekutána a Repülő Kutató megint nevének megfelelően viselkedik. Ezúttal San Franciscóban van, és szerintem már ő maga sem meri kiszámolni az ökológiai lábnyomát az idei repülőzések után, de marha nagy tappancs lehet az, ezen az őszön már másodjára jár az usákokban. Hiába na, ilyen a tudományos élet, ha az ember felső ligás árnyvadász (ez a Shadowrunból van, azt én nagyon szerettem a kilencvenes években, és néha mostanság is visszatüremkedik pár kifejezés a küszöb alatt).
Summa summárum, itt szalmaözvegykedünk mink ketten (csak tudnám, miért húzza alá a hejesírás-elenőrző a szalmaözvegykedést). Pocinak vannak mindenféle bejáratott rituáléi, mindegyik rabszolgára külön, velem fésültetni szokta magát a kanapén, a Repülő Kutatóval meg együtt megy lefeküdni. Nagyon alaposan bejáratott szertartás ez, kezdődik a kanapé támlájának sarkán várakozó testhelyzettel, folytatódik a tipitopival a RK körül, majd amikor már tényleg ideje a lefekvésnek, gumikacsa-szerű nyikkanások következnek. A fogmosáskor is ott áll a fürdőszoba ajtajában, és ha túl hosszúra nyúlik a toalett, tovább gumikacsázik. Mikor végül felmennek a hálószobába, a RK felpizsamázza magát, addig Poci az ágy lábának és a szekrénynek fenegeti magát, majd mikor már a rabszolga átvedlett a szertartási ruhájába, Poci hanyatt veti magát a kis szőnyegen az ágy mellett, simogattatja magát, szerelmesen dürrög, és a RK papucsaihoz dörgöli a fejét. Mikor elege lesz ebből, feláll, és angolosan távozik, a RK meg végre alhat.
Na hát péntek óta nyilván nem került sor erre az akcióra, mert az áldozópap éppen Professor Krtekkel együtt a tengerentúlon van és okosembert játszik. Poci viszont egy roppant praktikus macska, úgyhogy két nap duzzogás után úgy döntött, ha ló nincs, a szamár is jó lesz. Tegnap este tizenegy körül nagy döbbenetemre tipitopizni és gumikacsázni kezdett körülöttem, majd addig nem is hagyta abba, amíg fel nem vonultam vele az emeletre. Ott némi fintergés és a bútordarabokhoz fenegetőzés után hanyatt vágta magát az én térfelemen a szőnyegen, simogattatta magát, és a házicipőkéimhez dörgölte a fejét. Majd, természetesen, miután megunta mindezt, felállt, és angolosan távozott.
Érdeklődve várom, ma este megismétlődik-e mindez.
Mint a mellékelt ábrán látható, ma nincs tancsitancsi, csak készülődés van az órákra meg du. a kozmetikus, aki szemöldököt meg szempillát fog gyártani nekem. Úgyhogy ennek örömére itt a legeslegújabb nyafogóruhám. Az anyagát, jól emlékszem, egy zsúfolt novemberi napon vettem azzal, hogy “kérek ebből az élénkpirosból három méterrel”, mire Szilvi azt mondta a méteráruboltban, hogy “eddig mindenki fakópirosnak hívta”, mire én, hogy “a mai nap után nekem már minden élénkpiros”. Hell yeah.
7/85 – Ficninap
Még nyolc előtt elküldtem három hivatalos levelet, és kitöltöttem egy 68 kérdésből álló monstre kérdőívet, majd arra az executive döntésre jutottam, hogy elég volt a társadalmilag hasznos ténykedésből, máma innentű Szent Heverde és Erik napja lesz.
Már ha hagynak.
És ha nem fulladok bele a káoszba.
Meg ha nem terelik el a figyelmem más befejezetlen projektek.
