RSS

7/42 – Durrantyú

12 okt

Biztos nektek is vannak olyan álmaitok, amikor hülyeség hülyeséget ér, ti pedig mindvégig tudatában vagytok annak, hogy álmodtok, és minden újabb csapásnál azt várjátok, hogy “na akkor most fel fogok ébredni”, de nem, a hülyeségek pörögnek tovább a végtelenségig. Ha esetleg mégsincsenek, hadd nyújtok belőle ízelítőt, hogyan fest ez.

Egy elegáns étteremben voltam: délutáni enyhe napsütés, halk zeneszó, damasztabroszok és kifényesített evőeszközök, minden asztalon orchideák és csillogóra mosott poharak, az úri közönség csendesen fogyaszt. Felálltam az asztalomtól, hogy kinézzek a faltól falig üvegen át az ősz eleji buckás tarlóra, és mire megfordultam, nem volt meg az asztalom, vagy legalábbis nem találtam meg. (Hát persze hogy álmodom, micsoda marhaság, vajon mit mondana erről Freud vagy Krúdy, nem találod helyed az életben vagy mi a tosz.) Elkezdtem fel-alá sétálni az étteremben az asztalomat keresve, időnként megálltam valaki más asztalánál, és beleettem a kajájukba (jézusmária, mit csinál most éppen velem a tudatalattim, elsüllyedek a szégyentől, ideje lenne felébredni), de nagyjából senki sem hederített rám, mintha láthatatlanná váltam volna. (Jellemző, jellemző. Vajon mi jön most, az se lesz jobb.) Kimentem a vécére (hátha onnan nyílik egy újabb helyszín az álomban, szokott ilyesmit), a vécé viszont egy amerikaifoci-csapat vagy mi a bokám öltözője-zuhanyzója volt (na ugye tudtam, hogy újabb helyszín lesz), félpucér férfiak mindenfelé, akik szintén megpróbáltak úgy tenni, mintha teljesen természetes lenne, hogy egy nő csak úgy belődörög közéjük. (Jellemző, jellemző.) Mindannyian megpróbáltunk nagyon lazán viselkedni, ők nem venni észre engem, én meg jópofáskodni, “szép meccs volt, fiúk, de talán mutassátok meg nekem, hol az ajtó, mert nem látok semmit ebben a gőzben”, és ők meg is mutatták nekem szépen az ajtót (remek, akkor mégiscsak váltunk), én meg azon visszajutottam az étterembe, és ott továbbra sem volt meg az asztalom. (Most már tényleg felébredhetnék, az árgyélusát neki.) És így tovább bolyongtam mások tányérkájába belezabálások közepette, amíg az étterem fel nem robbant. A maradék vendégekkel kirajzottunk a buckákra, ahol méregzöld színben tündöklő, nagyfogú, szárnyas teknősbékák vadásztak ránk, a vendégek közül pedig egy körömcipős nyanya, koktélruhában és annyi gyöngysorral, mint Coco Chanel, rakettakilövővel próbálta ledurrantani a teknősbékákat, de a raketták csak körbekeringéltek a levegőben, mint egy-egy leeresztett lufi, psziúú, aztán sercegve estek le a tarlóra. Iszkoltam a buckákon át elfele, a cihémet, a Jurassic Parkot meg az összes olyan filmet szidtam, amelyben Helen Mirren durrantyúval látható, közben megemlékeztem a kengyelfutó gyalogkakukkról és a prérifarkasról is, és mindvégig azt vártam, hogy na most akkor végre ugye felébredünk, ugye, ugye, UGYE?, de persze nem volt ilyen szerencsém, mert amikor beleestem a bucka tetején egy kútba, ott is csak zúgtam lefelé unatkozva (Alice Csodaországban, remek), és mikor földet értem, arra próbált rávenni egy kollegina (hé, te mit keresel itt, az előző munkahelyemen tanítottál makroökonómiát vagy mit), hogy tartsam meg helyette az aznapi mondattan-óráját. (Na ez is ismerős. Most már tényleg nem fogok felébredni mindaddig, amíg meg nem tartottam azt a rohadt órát.) És így is lett, a tanteremben fehéregerek rohangáltak az asztalokon, a pendrájvon pedig, amit a kollegina a kezembe nyomott, olyan ppt-k voltak, amelyeken mondattani ágrajzok és kémiai vegyületek képletei szerepeltek vegyest, én meg az egyikhez épp annyira konyítottam, mint a másikhoz, ergo semennyire. És csak akkor ébredtem fel, amikor már végre vége volt az órának, olyan kimerülten, mintha kilométereket futottam volna gumicsizmában.

Ma nem csinálok semmit, SEMMIT, de tényleg. Csak lemegyek piacra. Meg kimosok vagy két gépnyi ruhát. Meg sütök egy kenyeret. Meg beülök a Bűnök Barlangjába. Nem kell nekem a mai napra esemény, éjjel már kimulattam magam. És egész nap kussolni fogok a számmal, mert azt meg tegnap használtam el a tanítással.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2019/10/12 hüvelyk újracucc, eská, ősz

 

2 responses to “7/42 – Durrantyú

  1. Dalbergia Retusa

    2019/10/12 at 09:38

    Próbáltad már megváltoztatni a történetet, amikor rájössz, hogy álmodsz? Nekem meglepően könnyen megy, viszont sajnos csak nagyon-nagyon ritkán jövök rá álmomban, hogy álmodok 😦

     
    • mák

      2019/10/12 at 09:46

      Persze, ezért volt dühítő, hogy se felébredni, se váltani nem sikerült, és ha igen, akkor is csak így, ahogy. 🙂

       

Mondd csak!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

 
%d blogger ezt kedveli: