Fél nap a Mentolos Zuzmóban és önsajnálatban tapicskálva, szegény én, harmadik napja ugyanaz a festékfoltos ümög van rajtam, egyedül és egyre fáradtabban küzdök a maszkolószalagokkal meg a létrával meg lakásunk derékszögtelen derékszögeivel, és közben idegen halott macskákon bőgicsélek, akikkel sosem találkoztam.
Inkább beküldöm most nektek tegnapról a mi két igencsak élő macskánkat, akik azonnal odaülnek, ahonnan én épp felállok pár percre.
A kilencedik évre visszahozunk néhány korábbi hülyeskedést: egyrészt megpróbálok legalább heti egy eská-projektet összehozni*, másrészt meg visszatér Boldizsár, a kalapmodell.
Piros sapkát még úgyse horgoltam eddig.
* Amióta nem sorszámozom, nem bütykölök kevesebbet, de mindenképpen kevesebbet blogolok be mindabból, amit csinálok. Ha tudom, hogy 52-re van szükség, többet fogok. Igazán nincs mit, szívesen, máskor is.
Egyesek megnyerték Dél-Amerikát (úgy nagyjából),
mások meg a glettelést,
így megy ez.
Helló, új év, épp úgy nézel ki, mint a régi. Az álmaim se jobbak, ma hajnalban ezúttal a követező mondatra ébredtem: “Komfortos kis kacatmadár vagy, mondtam Pötyinek, aki erre nem válaszolt semmit, de fél óra múlva elköltözött tőlem.” Mások ilyenekből írnak novellákat. Valamikor én is ilyenekből írtam novellákat, de most inkább sóhajtva elővettem a smirglit meg a mélyalapozót, és elindultam a konyha felé a macskák érdeklődő kíséretében.
Más híreink se kedvezőbbek, a hajam például kriminálisan fel van robbanva, a muszikák az éjjel összevissza vuzigálták rohangálás közben a szőnyegeket (kis híja volt, hogy nem gurultam le a lépcsőn, amikor kilátogattam a vécére), a szél pedig olyan ordas módon fúj, hogy muszáj lesz beköltöztetnem valahová a teraszról a festőműhelyt, mielőtt minden megtelik nyírfaszöszmővel.
Ami a festőműhelyt illeti, sokadjára bizonyosodott be, hogy a dobozban más színe van a festéknek, mint felkenve, és ismét más színe van laptopképernyőn, amikor az ember NCS S kódokat próbál leválogatni. Hát, na, khm. Én nem ilyen lovakat akartam.
Afölött nincs vita, hogy ezek is elég csinos lovak, de attól még nem ilyeneket akartam, no. Még nem tudom, hogy a valóságot fogom hajlítani a szándékaimhoz (=pacsmagok kevergetése és más csapások) vagy a szándékaimat a valósághoz (=hagyom az egészet a francba, jóleszaz! felkiáltással). Mit szóltok?
Mindent összevéve nem állítanám persze, hogy az életem egy összecammantott szarkupac, de mikor tegnap elfogyasztottam a konyhapultnál állva* szerény sülttojás-vacsorámat egy dokumentumfilm mellett, mely azt mutatta be, miért robbant fel Texasban egy kőolajfinomító,
mindeközben a Repülő Kutató és Professor Krtek ezt vacsorázták Berlinben:
Lehet, hogy amikor hazaérnek, a professzor véletlenül be fog esni fejjel a vécébe. Csak úgy egészen véletlenül.
* Az étkezőasztalon van minden, amit leszedtem az akkor-még-nem-zöld lovakról. Nekem már nem jutott hely.
Több mint egy éve húzódó projektet sikerült lezárni tegnap, amiről ugyan ti hallottatok időnként zöngeni, meg fel is tűntek ilyen-olyan fázisfotók a blogon, de a hülye nagynénik feladata nem egyszerű, amikor az unokahúgai közül ketten is olvassák a blogját, a harmadik pedig legalább megnézi a képeket.
Tavaly áprilisban kezdődött, mikor számbavettem kiinduló készleteimet,
bízván abban, hogy szopornyica ide vagy oda, valamiképpen pótolni tudom majd azokat, azt ugyanis előre tudtam, hogy mindahhoz, amit a fejembe vettem, ez bizony nem lesz elég.
És akkor nekiláttam.
Úgyhogy előbb elkészült ez,
aztán ez,
a harmadikra már Poci is elvesztette érdeklődését irántuk,
és még mindig nem volt vége.
Be kellett szegni, el kellett dolgozni mindegyiket, és jellemző módon mindez sokkal több időbe került, mint meghorgolni az összest, de tegnap reggelre végre-végre eljutottam a befejezéshez.
Meg az átnyújtáshoz, persze.
Perpéta rögtön fel is húzta a fejére a sajátját, és alatta maradt,
de annyira, hogy nem is volt hajlandó kimászni alóla.
Gondolom, sejtitek, hogy a távozás (a takarótól függetlenül) nem ment akadálytalanul, de Csicsóné végül mégiscsak beimádkozta kettő lányát retyerutyástól a kis kék szappantartóba, és elmentek.
A harmadik mindeközben már a teraszon ült sógornőm lányaival, és Jégvarázs Uno kártyajátékkal múlatta a szárnyas időt, minek annyit érzékenykedni, bleh. Ami az ő itt-tartózkodását illeti, egyelőre minden szép és jó, de még csak fél napja van egyedül, úgyhogy ki tudja, mit hoz még a következő hét. Mi mindenesetre részletes programot állítottunk össze karácsonymúzeummal, skanzeni vasutazással meg dunai hajókázással, szóval reméljük a legszebbeket.
Aki ráér, azért imádkozhat értünk egy kicsit.
Épp ma egy éve, hogy délutáni álmomból a Repülő Kutató azzal ébresztett: “Drágám, találtam egy macskát a teraszon, most a mosókonyhában van”. Az első feladat az volt, hogy leellenőrizzem, mennyire az ő vagy az én fantáziám terméke ez az egész.* Természetesen ez a macska ezúttal igazi volt, ott ácsorgott a mosókonyhában, dorombolt, a fülén egy a mosógép mögül rákerült pösz, és én már akkor sejtettem, hogy a nyakunkon marad.
Azt már persze a legelső pillanatban hozzátettem, hogy “amennyiben semmi baja nincs”, de hát kiderült, hogy van, FIV-pozitív a drágám. Naná hogy nem jelentkezett senki érte, pedig látványosan jó állapotú, domesztikált, kipöszörőzött kandúr volt. Igen csúnyákat gondoltam arról, aki december végére feltehetőleg fellélegzett, jajdejó, végre elkallódott valahol az a dög.
Csak hát, ugye, kellett neki szereznünk valaminő lakhatást, mert Filoméla szobájában nem tarthattuk in aeternum. Mivel mi barlangi morcok vagyunk, és semminő kapcsolatunk nincsen beteg macskákat befogadó népekkel, rettenetes mennyiségű brainstorming után egyetlen dolgot tudtunk kikotlani: a RK marad a tulaja, de odaadjuk a mucut dajkaságba, mint egy Dickens-regényben. És mivel barlangi morcok vagyunk, akiknek semminő kapcsolata stb. stb., anyósom kapta meg Lócit, ahajt a teraszon túl az ikerház másik felében.
Az azóta eltelt tizenegy és fél hónap újólag bebizonyította, hogy anyósomnak olyan türelme van, mint Jóbnak, mert Lóci természetesen fujvást ide-oda pisilt a lakásban**, plusz nem volt olyan hónap, hogy ne kellett volna orvoshoz hurcolni válogatott nyavalyákkal, leginkább pityikélési gondokkal. Ez utóbbi novemberben kulminált egy kellemes hétvégi estén, kilenc után kicsivel, amikor kijárási tilalom közepette kellett éjjeli ügyeletes cicakórházat keresni, és hordozóba gyömöszölni az elesetten nyervogó tonnadonnát, akinek katéterezésre volt szüksége.***
A helyzet utána drámaian romlott, aztán drámaian javult – nem részletezném, mert minek, a lényeg az, hogy Lócinak a cicakórházban gyártottak a régi girbegurba helyett egy új, dizájnos húgyutat, természetesen királyi váltságdíjért cserébe.**** Aztán nyilván jött egy hólyaggyulladás meg a varratok meg antibiotikumok halomszám, mert minek egyszerűen, ha bonyolultan is lehet. Mindenesetre most Lóci újra a régi fickós szépségében tündököl, és neki is hoztunk lézerpointert Esztergomból, mert Lócinak fogyókúráznia kell, a testedzésre pedig kizárólag a piros pötty utáni rohangálás tudja rávenni.
Na szóval az elmúlt évben volt valami összességében jó is, nem csak morgás, nyivácskolás és magunk siratása. Mindemellett az a gyanúm, szokásomtól eltérően holnap valami évértékelőt is tartok, már ha nem zavar bele a szilveszteri lakoma gyártásának folyamata, én ugyanis megterveztem a menüt, és már most sütöm a savanyúkápis kenyeret meg abálom a crockpotban a barbecue-szószos virsliket, mert aki hülye, az az is marad.
* Pár hete a RK azzal dugta be a fejét hozzám a Bűnök Barlangjába egy délutáni szundika után (ezt kivételesen ő abszolválta, nem én), hogy “drágám, nem hoztál be a lakásba sok-sok kiscicát?” Megnyugtattam, hogy ezt csak álmodta, még mindig csak Marja Afanaszijevna és Maxim, a Kajla vannak nálunk, de meglepődni, azt nem lepődtem meg.
** Ezek ilyenek. Mihelyt érzik, hogy biztos a helyük, rögtön elkanászodnak. Maci mostanság fél hatkor már megjelenik reggeliért óbégatva, pedig az is milyen szende törleszke volt még az elején.
*** Mikor már elmúlt a pánik, és Lóci biztonságban alukált a cicakórházban, kínunkban azon röhögtünk, hogy az egészségügy jelen helyzetében valószínűleg a konyhapulton kéne megműtenünk magunkat a Fiskars Santokuval, ha valamelyikünket elkapná egy vakbélgyulladás, de Lóci bezzeg rögtön kapott helyet egy olyan kórházban, ahonnan naponta videókat küldtek nekünk arról, milyen édesen brünnyög a személyzetnek.
**** Ezen is röhögtünk. Lóci új pityikélője többe került, mint az új komód.
Ma már jobb, ha egy pöttyel is. Igaz, hogy a reggelt zh-javítással kezdtem, zh-íratással folytattam, aztán visszatértem a zh-javításhoz, de utána összeraktam magam embernek, és elmentünk hetibevásárolni. A nevetséges nyilván az, hogy ezzel a túlnyomórészt onlány és hómofiszos életünkkel akár azt is meg lehetett volna oldani, hogy (vegyük) szerda délután kettőkor menjünk hetibevásárolni, de persze nem tudtuk megcsinálni, mert folyton el vagyunk havazva mind a ketten, bár főként a RK.
Apropó pötty: vannak macskák, akik megvadulnak a lézerpointerért, és vannak, akik nem értik a dolgot. Nálunk, mint a mellékelt ábra mutatja, most már mind a kettőből akad mutatóba.
Minden eddigi macskánk teljesen analóg volt, csörgős labdákat akart meg cipőfűzőt, Maci ezzel szemben a modern kor gyermeke. Van képem arról is, amikor azon kaptam rajta, hogy Lénát bűvöli. (Elnézést a homályosságért, irgalmatlanul röhögtem fotózás közben.)
Summa summárum, a muszikák aranyosak, a zh-k meg vannak íratva és ki vannak javítva (kicsit tikkel a szemem ezektől a szerkezetektől, de arra már nincs bennem késztetés, hogy átírjam), hetibevásárlás letudva, most pedig… most pedig hétvégét tartok.
Ma megest konzultációt tartok az érdeklődők számára – nyilván a gyivákok is “haggyábékén” állapotban vannak, de a szabál az szabál. Ennek tiszteletére felvettem egy olyan régi kötényruhát, amire ti már talán nem is emlékeztek. Ha zsebe is volna, maga lenne az ideális örökdarab. No, majd megpróbálok legyártani belőle egy replikát. Valamikor.
Ebben az életben, amikor az ember csak derékig látszik, engem nem ismerők számára talán poénos lenne, hogy a tanár néni felemás zokniban és tarka tornacipőben nyomja, de ezek a diákok ismernek engem, mint a rossz pénzt, és amúgy tanítani is a legteljesebb lelki nyugalommal járok effélékben.
Macskai híreink ezúttal az “ellenségem ellensége a barátom” témakörben folynak, és igazán hálásak lehetünk Picurnak, aki továbbra is meg- megjelenik a teraszon sárga nyakörvecskéjében, bezabálja a vendégeknek félretett papit, valamint közös utálati alapot nyújt a mi szőrös terroristáinknak.
Reggel arra ébredtem, hogy “Ki-ki-kukorékol már a kakas, hajnal akar lenni”. A baj, hogy ez a fejemben szólt, úgyhogy azóta is keményen dolgozom azon, kihajtsam belőle.
Hogy egy kis magyarázatot adjak hozzá, ez egy ismeretes collegiumi műdal kezdete, és figyelembe véve az elitképzés főlegvárának generációról generációra hagyományozódó dalkincsét, épp olyan, amilyenre számíthattok egy csomó összezárt, kanos századeleji fiúegyetemistától. Van egy cserkész meg egy obszcén variációja, plusz még elöl cserkész, hátul obszcén és fordítva, szóval izé. Nekem fél egytől konzultációm van gyivákokkal a Teamsen, és ugyan a jelen ifjai nagyrészt kötőszóként alkalmazzák a bazmeget, de azért mégiscsak, na.
Ha nem sikerül fél egyig kikergetnem a cserkészeket meg az obszcénokat, a végén még arról fogok dalolni a gyivákoknak, hogy zingi-zongoráznak a kipi-kuplerájban, és ugyan már mindannyiunknak átkozottul majdnem-félév-vége-van, de azért akad, ami mégiscsak túlzás.
Közben az uccánk népe is nekilátott dekkolni a csarnokot, ott ahajt ezen a képen középen-alul, kicsit jobbra egy adventi uccadekor látható. Én ugyan nem egészen aranyozott ördögszarvakkal képzelem el az adventet, de idén, asszem, ez is belefér.
Ez a hónap el se kezdődött, aztán máris huss. Galéria!
Szégyen-gyalázat, de ez egy olyan november volt, amikor Erikhez csak azért nyúltam hozzá, hogy letöröljem róla a port, és azt is csak egyszer.
Kicsit csámpás, kicsit felemás, temetői macskákkal, rigókkal, díszkáposztával meg a többi, legkevésbé sem adventi látvánnyal. Azt hiszem, leginkább erre az egész évre hasonlít.
Ma annyira, de annyira vasárnapot tartok, amennyire ez csak lehetséges, nem nyitom meg a munkahelyi levelezést, nem nyitom meg a Teamset vagy a Neptunt sem (tegnap is konzultációt tartottam meg üzeneteket írogattam), ehelyett kiélvezem az olyan luxusokat, mint lágytojáska nyafogóruhában a kanapén
(az írós-krumplis zsemlét még tegnap sütöttem, reggel kelesztés, konzultáció közben újabb kelesztés, utána sütő, világ csudája, hogy lett belőle bármi is), most pedig letotyogok a piacra, ahol zsibvásár van meg helyi iparművészek, mert rohadtul elegem van a félévből is, az otthoncsücsüből is, meg abból is, hogy ma már advent első vasárnapja, én pedig még mindig ott ragadtam valahol az őszben,
úgyhogy ma bosszúból felöltözöm tarkabarkába, és elmegyek hülyeségeket venni, mert az mégiscsak tarthatatlan, hogy teljesen le van gyalulva az agyam, de annyira, hogy megírok egy komplett blogbejegyzést, és csak a végén jövök rá, hogy egyetlen végtelenbe nyúló mondat lett az egész.
Bokától lefelé ősz, bokától felfelé tél, ahajt oldalt pedig a pandémia második hulláma. Múlt pénteken a konferencia miatti idegizgatottságomban, mielőtt véresre rágtam volna a körömágyam, előrántottam a takaróhorgoló pamutfonalakat. Ha továbbra is kitartanak ezek az idegizgatottságok (és sajna nem látom okát, hogy elmúlnának), nem marad felhorgolatlan takarófonal ebben a vircsaftban.
Pocsékul aludtam az éjjel, most is csak kornyadozom, és ez valószínűleg egész nap így marad. Anyag a diákjaimnak elküldve, holnap újabb Teams-izékkel kell múlatnom az időt, nyűgös vagyok és nyavalyás, meg különben is péntek van. Valószínűleg mindenkinek jobb lesz, engem is beleértve, ha kivonom magam mára a további forgalomból.
Már ha hagynak. Szerintetek ugyan mi szökkent ki fogaim kerítésén, amikor hajnalban arra ébredtem, hogy egyesek csak úgy hobbiszerűen rámhozzák a szívszélhűdést?
Továbbra is kellő elszántsággal próbáljuk tartani magunkat ahhoz, hogy “ha rossz a kedved, tapsolj nagyokat őtözz tarkabarkába, de attól még rohadtul nem egyszerű, többek között azért sem, mert annyi dolog szakad folyton a nyakamba, hogy azon már csak kínosan röhögni tudok.
A macskák is tetézik, persze, bár vannak szép nyugis pillanatok is.
Ezek általában fújással és morgással végződnek. Lennék én is időnként macska, az elég egyszerűnek tűnik.
Valahogy most körülöttem minden ersatz, a lelkesedést tarkabarkával pótolom, az óráimat töltögetett anyagokkal meg Teams-nyomorúságokkal, szociális életem macskákkal, az alkotómunkát horgolással, így megy ez mostanság. A múlt héten nyivácskoltam nektek arról is, hogy milyen borzasztó primadonnai előadásokat produkálok, amikor nincs előttem közönség, és egyedül akarom pótolni a komplett termet. Nos, ha valakinek van energiája regisztrálni meg egyéb effélékre, holnap este itt megnézheti.
Rámnézésre ki nem találnátok, éppen mit csinálok. Nos, mára én vagyok az ügyeletes az intézményi nyílt napon a szakos chatszobában.
Ja, szerintem is.
Ha létezik a pandémiás fáradtság (szerintem igen, bár nem mindenkinél ugyanúgy jön ki), valószínűleg annak számlájára írható, hogy a “kedden értekezlet, szerdán chatszoba-ügyelet” levélre már nem jutott semmi energiám ajvékolni egyet, csak legyintettem. Oké, értekezlet. Oké, 11:30. Oké, a Teamsen. De hol? Kikkel? Milyen linken vagy csoportban vagy miabokámban? Jobb híján bekapcsoltam a gépet, aztán most várok, mint egy Heineken-reklámban.
Egyre kevésbé látom, mire van ez a blog, mert szívesen írnék mindenféle izgalmas dolgokról, de nem vannak, és írnék szívderítő dolgokról, de most nem jut eszembe egy sem, közben meg odakint is micsoda nyavalyás idő van, brr. Mindent leöntöttek tejföllel.
Egészen bús vagyok attól, mennyire kiment belőlem ettől a novembertől a keményítő, gyűrött vagyok meg fáradt meg csüggedt, és a nappaliban még mindig a tavaszi falvédő van a falon. Nyaff.
Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor, macskáknak meg szárazpapi. Elszeparálom a dögöket (egyelőre elég kulturáltan viselkednek egymással, de az ördög nem alszik), aztán beszerzőkörút innndul.
Az a gyanúm, az év hátralévő részében ennek a kombinációnak (sivatagi bakancs + alsószoknya + cikcakkruha + kiskabát + házi sapkalap) különböző változatait fogjátok nézegetni rajtam, ahányszor kidugom a pofámat a világba. Majd megpróbálok mindig új verziókat kihozni a megszokott anyagból, végül is őtözködős blogger vagyok vagy mi a fészkes.
A mókusnyuszik már ilyet is csináltak este, el vagyok bűvölve.
Aztán persze jött az éjszaka, amikor megint morgásokkal és fújásokkal próbálta Poci lebeszélni Macit arról, hogy túl közel menjen hozzá. Mint már mondtam, ne legyünk telhetetlenek, nem megy ez egyik percről a másikra.
Mindeközben olyannyira vasárnap van, hogy én még tízkor is pizsiben lengek, és próbálom eldönteni, hogy pipirost restauráljak, vagy lemásszak a piacra, ahol éppen bolhapiac és miegymás található. Jahahaj, de lusta vagyok, s mekkora boldogság, hogy ma éppen megtehetem.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
