Helló, új év, épp úgy nézel ki, mint a régi. Az álmaim se jobbak, ma hajnalban ezúttal a követező mondatra ébredtem: “Komfortos kis kacatmadár vagy, mondtam Pötyinek, aki erre nem válaszolt semmit, de fél óra múlva elköltözött tőlem.” Mások ilyenekből írnak novellákat. Valamikor én is ilyenekből írtam novellákat, de most inkább sóhajtva elővettem a smirglit meg a mélyalapozót, és elindultam a konyha felé a macskák érdeklődő kíséretében.

Más híreink se kedvezőbbek, a hajam például kriminálisan fel van robbanva, a muszikák az éjjel összevissza vuzigálták rohangálás közben a szőnyegeket (kis híja volt, hogy nem gurultam le a lépcsőn, amikor kilátogattam a vécére), a szél pedig olyan ordas módon fúj, hogy muszáj lesz beköltöztetnem valahová a teraszról a festőműhelyt, mielőtt minden megtelik nyírfaszöszmővel.

Ami a festőműhelyt illeti, sokadjára bizonyosodott be, hogy a dobozban más színe van a festéknek, mint felkenve, és ismét más színe van laptopképernyőn, amikor az ember NCS S kódokat próbál leválogatni. Hát, na, khm. Én nem ilyen lovakat akartam.

Afölött nincs vita, hogy ezek is elég csinos lovak, de attól még nem ilyeneket akartam, no. Még nem tudom, hogy a valóságot fogom hajlítani a szándékaimhoz (=pacsmagok kevergetése és más csapások) vagy a szándékaimat a valósághoz (=hagyom az egészet a francba, jóleszaz! felkiáltással). Mit szóltok?

Mindent összevéve nem állítanám persze, hogy az életem egy összecammantott szarkupac, de mikor tegnap elfogyasztottam a konyhapultnál állva* szerény sülttojás-vacsorámat egy dokumentumfilm mellett, mely azt mutatta be, miért robbant fel Texasban egy kőolajfinomító,

mindeközben a Repülő Kutató és Professor Krtek ezt vacsorázták Berlinben:

Lehet, hogy amikor hazaérnek, a professzor véletlenül be fog esni fejjel a vécébe. Csak úgy egészen véletlenül.

* Az étkezőasztalon van minden, amit leszedtem az akkor-még-nem-zöld lovakról. Nekem már nem jutott hely.