Ezek a hónapok egyre hülyébbek, de azért ezúttal is kaptok egy galériát abból, ami éppen ma ér véget.
macs kategória bejegyzései
8/60 – Cukorkacsíkok
A hajnal igen szép giccsesen színes és cukorkacsíkos volt,
a paplankám dettó,
Poci meg szokásához híven éppen bűnbe visz.
Azt ugyan nem tudnám megmondani, mikor volt utoljára ilyen lusta és semmittevős és sokatalvós őszi szünetem, de bármennyire nagyívű terveim is voltak az elején, inkább örülök annak, amim éppen van.
8/59 – Pokróc
Mi idebent bambulunk,
az esőcske meg odakint eseget.
Ott azt a pokrócot, ami Poci alatt van, ki akartam mosni. Aztán persze valaki ráfeküdt.
8/55 – Mubalán
Ez az óra-átállítás is épp annyira kellett most, mint ablakos tótnak a hanyattesés. Megint láthattam hajnalban, amint a mutató 2:59-ről 2:00-ra vált, aztán legalább bejött Poci, és nagy kitartással édeseltette magát.
Ezek után persze mindketten visszaaludtunk, és ő a szokott fickós és gurrogva-rohangálós módján ébredt, de én úgy érzem magam, mint akit ledaráltak. Az eső vigasztalanul esik, és én akkora marhaságokat álmodtam, hogy most is szédelgek bele. Takarítanom kellett volna (ez ébren is igaz), de a lakásunk a szokásosnál is nagyobb káoszban volt, és a szokásosnál is rosszabb volt a beosztása, a nappali például úgy festett, mint egy könyvtárterem vagy aula (wtf), az emeleten egy körfolyosóval, ami körbe volt rakva polcokkal, azokon meg több ezer bakelitlemez volt felstószolva (wtf). Az álmom egy adott pontján hirtelen megjelent a RK komplett családja (jellemző), minden bejelentés vagy meghívás nélkül (hát hogyan másként), én meg ott álltam a káosz közepén pizsiben. A sógornőm persze a dzsuva közepébe további dolgokat ráncigált le a polcokról, óóó, Aladdin-kártya, kölcsönvehetem?, mire a RK összeráncolta a szemöldökét, és szigorúan közölte, hogy nem lehet, mert biztos összekeveritek a Mubalán-kártyákkal vagy mivel. “Mulán” – mondtam, mert próbáltam koncentráltan előzékeny lenni, miközben a család fel-alá mászkált a lakásban, a tárgyaimat tapogatták, kint a teraszon meg vadidegen macskák gomolyogtak fel-alá sűrű tömegekben. Végül a família nyilván megunta a dolgot, mert testületileg kizúdultak, mennek kirándulni, mondták, kár, hogy mi nem akarunk velük menni (wtf, nem is hívtak), én meg utánuk néztem, amint bezsúfolódnak egy kocsiba, és visznek magukkal egy kékre festett szőrű kutyát is, aki félig-meddig kecskére, félig-meddig meg kopasznyakú tyúkra hasonlított. (Ja, ez lehetett az a rész, amikor a cihém üvöltve próbál rávenni, hogy ébredjek fel végre.) Ott maradtam a káosz meg a takarítanivalók közepén, az egyik dohányzóasztal alá rúgva egy törött borospohár, amit nem tudtam, ki és hogyan tört össze, és miért nem szólt, hogy takarítsuk fel, mielőtt valaki belesétál mezítláb, úgyhogy elkezdtem kicsikét hisztériázni a RK-nak, aki rám se figyelt, a jegyzetlapjait böngészte, körülöttem meg sorra borultak fel a frissen mosott ruhákból rakott kupacok.
Aztán felébredtem. Nem, ettől sem lett jobb. Az eső csúnyán-morcosan esik, nekem csupa nemszeretem feladataim vannak, és éppen semmivel nem tudom feldobni a punnyadt hangulatomat. Kinőjük majd valahogy ezt is egyszer, de most ez igen kevéssé vigasztal.
8/53 – Perisztaltika
A tegnapot kenyéren és vízen tengtem végig, miután végre abbahagytam a gyomrom perisztaltikája által rámparancsolt programot. Olyannyira használhatatlan voltam, hogy nem volt energiám semmire, csak heverni, már persze amikor hagytak. Poci, mint afféle végtelenül profi és technikás betolakodó, előbb rám feküdt, és roppant kitartással simogattatta magát, aztán – na ugyan ki lepődött meg – sunyin elfoglalta a futon közepét, amikor én éppen kivánszorogtam vécére.
Ja, itt töltöttem az egész napot. Meg az éjszakát is, amíg fel nem ébredtem négykor. Jobb ötletem nem lévén áthúztam az ágyneműimet*, helló újabb papagájtarkák.
Ott azok a gyanús tárgyak a “mit a francot csináljak hajnalban, rendezgessek-e vagy mifene” keretein belül kerültek elő,
amúgy meg az elmúlt két hétben készültek, mert kínomban visszaszoktam a buszon horgolásra. Összeraktam őket tárolás céljaira,
aztán besuvasztottam őket a polcra a többi háromszáznegyvenkét befejezetlen projekt mellé. Ha feldobnám a pacskert a közeljövőben, lenne min vakargatnia a fejét az örököseimnek, hehhehheh.
Ennél jobb ma már nem lesz, attól tartok, úgyhogy akár közzé is tehetem. Az a borús jóslatom, hogy a mai napot nagyrészt pizsiben ténferegve fogom tölteni, és rendezgetni meg takarítgatni próbálok, továbbra is kenyéren és vízen. Rosseb, nekem most elvileg vakációm van, ehhez képest meg arra se vagyok jó, hogy élőhúsnak adjanak el a lómészárszéken.
* Amióta beütött a szopornyica második hulláma, rászoktam arra, hogy a futonon aludjak. A távolságtartás példaképei, azok vagyunk, már persze leszámítva Pocit, de ő úgyse jár ki a lakásból. Ezzel szemben mi a Repülő Kutatóval mindketten folyton kint kujtorgunk, ráadásul mindketten más irányba és más népek közé.
8/46 – Frász
Itt éppen hajmosást kell foganatosítanom, és az hosszú ideig tartó folyamat száradással együtt, ha nem akarom, hogy felrobbanjon a fejemen az összes szőr, úgyhogy a mai napra megint Pocit kapjátok, ezúttal egy olyan pillanatban, amikor éppen a frásszal töretett engem, mert mink macskáksz vagyunksz, és mit nekünk Hekuba.
8/40 – Langsam
Olyan siralmas-nevetségesen fáradt vagyok, hogy a mai napot garantáltan molyolgatással és szöszmötével fogom tölteni nyafogóruhában és fésületlenül, és fotózni is csak azt fotóztam eddig, ami elém tévedt.
Poci,
a kertben egy gombica,
az ablakpárkányon meg az az őszi izé, amit anyósomtól kaptam szülinapomra.
Ha össze tudok gyűjteni annyi enerzsiát, pottyantok még ma egy bejegyzést néhány további turkálós darabról vagy az Esztergomban töltött hetemről vagy nemtommiről, de most egyelőre csak annyit tudok nyöszörögni, hogy életben vagyok, és az éppen elég nekem mára teljesítménynek.
8/36 – Az a rongyos régi
Helló, velkám, őszi takonykór. A szopornyica előtti időkben megittam volna rá egy neocitránt, aztán tikácsolva és nyafogva elvonulok tanítani.
Ezekben a jelen szopornyicás időkben ehelyett mára beteget jelentettem, megiszom a neocitránjaimat, méregetem a lázam (nincs, hálistennek), és különböző szagos dolgokat szaglászom az eldugult fejemmel.
Ne is mondjátok, meh.
Ezt az archív Pocit most csak azért, hogy ne maradjatok valami cuki nélkül.
8/35 – Jenga
A takarítás és rendrakás is olyasmi, mint amikor az ember a Jenga nevű játékkal bíbelődik: előbb-utóbb összedűl minden a sok pakolgatás közepette, aztán állhatsz siránkozva a romokon.
Tegnap például egy adott ponton Poci is úgy gondolta, beszáll a takarításba. Az elvárható eredménnyel.
Készítettem egy videót is a folyamatról, de azt most konvertálni kéne izéről izére, és nincs hozzá türelmem (valószínűleg elegendő tudásom se, de amíg nem próbálom meg, ezt nem is tudhatom, neszpá.)
Mindenesetre a cafatok játszi úrnője (Pocira gondolok) mellett más csapásokat is tartogatott a tegnapi nap: egyrészt kaptam a nyakamba egy csomó tanulmányt ún. nyelvi lektorálásra (korrektúra, bmeg, korrektúra), amit szombatig sok nyünnyögés és vernyákolás közepette meg kell csinálnom. (A nyünnyögés és vernyákolás nem feltétel, de nélküle lehetetlen. Átlapoztam a cuccokat, már megint van a szerzők között egy olyanfajta tudományos futóbolond, akit nem kéne publikációs lehetőségekkel etetni.)
Másrészt kénytelen voltam rájönni, hogy nekem is terápiára lenne szükségem, például ennek a feldolgozására:
Ezek itt az én harisnyáim. Nem az összes, hanem a készlet kábé hetven százaléka. Hogy a nyavalyába jutottam idáig, kérdem én.
Mindenesetre ma megint “itthoncsücsü közben ingem ujját felgyűröm, melóba belefekszem” napom van, de valószínűleg a rendrakás fogja elvinni majdhogynem az egészet…
8/33 – Telegráf
Sok és sűrű káromkodásba telik most a blogolás, de akkor sem hagyom magam, a jebezeusát neki. Ez az egyetlen megbízható eszközöm arra, hogy a szélrózsa minden irányába, minimum három országba szétszórt famíliám minden nap láthassa, ha akarja, hogy egészben vagyok és épp olyan hülyén, mint eddig. (Ha újak lennétek errefelé: nem akarok nagyképűzni, de én vagyok a világon a legrosszabb telefonhasználó. Mindannyiótok óriási szerencséje, hogy Alexander Graham Bell nem hozzám hasonlókon próbálta ki a találmányát, mert akkor még mindig telegráffal, füstjelekkel és postagalambokkal próbálnánk kommunikálni egymással.)
Mindenesetre ezt most tekintsük egy kísérleti bejegyzésnek, hogy elő tudom-e csalogatni mindazokat az izéket, amiket általában a posztjaimba szoktam beleprodukálni. Például, ha már amúgy is emlegettem a telegráfot, nédda videó.
Plusz képeksz, főként lábakszról. A tegnap, miután a Repülő Kutató besuppantott csomagjaimmal egyetemben a kocsiba, és hazafuvarozott, az egybeesések mókás kedvű istenkéjének egyik szórakoztató poénjával szembesülhettünk:
Igazán nem mondhatjuk, hogy a sorsnak semminő humorérzéke. Mindkettőnknek annyi zoknija van, mint Himnuszban a balsors. (A papucsért nem vállalom a felelősséget, de a RK se. Apósom vette magának, de neki nagy volt, úgyhogy kellett kezdeni vele valamit, nemdebár.)
Mindenesetre végre itthon vagyok, és a tegnap délutánt már a szokásos felállásban ünnepelhettük mink csajok:
A Bűnök Barlangja, papagájsegg színű környezet, papagájsegg színű horgolnivaló, valamint Poci. Ha nem kéne csinálni semmi mást, akkor is ellennék ezzel, semmi kétség.
Intermezzó – Az édes ángyod csepszét, WordPress
Sose lehet semmit egyszerűen, mindig bonyolultan muszáj, és ettől az ember falra mászik. Most azzal küzdök, mint malac a jégen, hogy legalább hozzávetőleg értsem, hány darab érthetetlen rühes nyavalyát kell kiválogatnom egy harminc elemnél is több izét tartalmazó legördülő menüből, hogy megírjak egy bejegyzést, amit eddig legördülő menük és minden más nyomorúság nélkül is össze tudtam rakni.
Na, legalább próbáljunk beletenni egy fotót is. Helló, Poci.
Nem, a kategóriákat nem sikerül beletenni. Ha előhívom azt a blokkot (méghogy “blokk”, verjen el titeket a kénes eső), ami a “Kategóriák” névre hallgat, nem tudok kezdeni vele semmit, mert ha rákattintok valamire, angyali derűvel kivágja elém egy új ablakba az összes olyan bejegyzést, ami az adott kategóriához tartozik.
Ennyire vagyok attól, hogy az egész blogolást en bloc hagyjam a picsába. Istenbizony nem hiányzik nekem még egy adag frusztráló szar az életembe, van már most is éppen elég.
8/23 – -gat, -get
Hajnali kettőkor jajgatva ébredtem egy rémálomból, amelyben egy karikatúraszerű őrült tudós éppen a lábamat amputálta érzéstelenítés nélkül. Gondolom, nem lep meg senkit, ha elmondom, hogy még fel sem ébredtem egészen, de már rögtön tudtam, miért álmodok ilyen marhaságokat, nyafogásomra ugyanis felállt a térdemről egy ötkilós plüss, végigtiport szerencsétlen zsibbadt csülkeimen, és kényelmesen átsétált egy másik szobába, ahol nem hallani, hogyan jajgatok. Hülye Poci. Bundakesztyű, bmeg, az lesz belőled, ha így folytatod.
Ez után az erős kezdés után persze a mai napom előreláthatólag félig kómás állapotban fog telni (marha hosszan nem bírtam elaludni, úgyhogy végül kínomban összevakarodtam, és kipucoltam ecettel a kávéfőzőt), de ma amúgy is szigorúan itthoncsücsü szabadnapot tervezek, takarítgatósat, sütögetőset, varrogatósat. A takarítgatás amúgy tényleg nem maradhat el, mert valahová úgy elhánytam az önfotózós fényzőgépet, hogy majdnem kép nélkül maradtatok mára.
Bár, őszintén, lehet, hogy így jártatok volna jobban, ez a fotó a másik géppel készült, és egy rakás trágya, pedig még élesítettem is rajta.
Viszont legalább dokumentációnak jó, mert látható, hogy a lábaim még megvannak. A macska is.
8/22 – Nyüzsög
Már megint csak azt tudom megmutatni, miként járunk térdig macskában, kölcsönpéldányban
és sajátban egyaránt,
mert már tizenegy óra, és én még mindig hálóingben nyüzsgök. A Repülő Kutató, aki nem bír megülni a seggén, ma vonul Zágrábba, úgyhogy varrtam neki maszkot, segítettem a hajnyírásban, valamint sütöttem neki bárányos útipitéket,
mely utóbbiakról vetített képes előadást is tudok tartani igény szerint, de most tényleg ideje beleugranom a fürdőkádba.
Gyakszihét, mi? Inkább állnék a katedránál.
8/21 – Színek és évek
Mától gyakszihét van, ami normális esetben azt jelenti, hogy ezen a héten a gyivákjaim teljesen önjáróak, és én nyugodtan malmozva várhatom, amíg visszajönnek a tanításba. Ezzel szemben az épp aktuális bolondokháza miatt egész héten ugrásra készen fogok állni, mikor jelenti be valamelyik, hogy a szopornyica miatt bezárták az óvodáját vagy őt vagy a családját vagy bárkit és bármit. Normális esetben egyébként valamikor október közepén-végén, az őszi szünet előtt lenne a gyakszihét, és szép lassan csepegtethettem volna nekik a tudást majdnem másfél hónapon keresztül, nem pedig hisztérikusan rohanok végig az anyagon, mint az elmúlt két hétben tettem.
Végeredmény? Még mindig le vagyok gyalulva, szerintem éveket vénültem az elmúlt hetek alatt, és tegnap még vacsora előtt elaludtam (a RK nem mert felébreszteni, mert ismer engem, hajaj, de mennyire). Most is folyton őröl az agyam erőgyűjtés helyett, mert nekem Aggódós a középső nevem, és ezt már nem növöm ki sose. Mindemellett mégiscsak kitakarítottam kicsinyt a Bűnök Barlangját, az általános hangulat javítása érdekében teleszórtam papagájsegg színű ágyneműkkel a futont,
és kilagoztam lábamnak körmeit, mert ugyan ebben az időszakban már nem fogja látni ezt senki, de nekem szükségem volt rá.
A nap meg gyönyörűen süt. Örüljünk ennek, amíg még lehet.
8/20 – Cicc
Ah, ti macskában gazdag vasárnap reggelek.
Picur,
Poci,
Berci,
Lóci,
valamint Tigrincs, cipőim őrzője.
8/13 – Szardella
Vasárnap lévén végre meg kéne pihenni, de mára takarítónapot terveztem, bár nyilván azt sem akaharohom. Tegnap extrán beütött a szentkúti búcsú, valamilyen pesti baleset miatt a busz 38 perc késéssel érkezett a buszmegállómba. Ezt a 38-at sikerült lefaragnia 45 kilométer alatt 14-re, és még sosem ültem ilyen imádkozós expresszjáraton, ahol a népek két kézzel kapaszkodnak egyszerre, nehogy kivigye őket az ablakon a menetszél.
A visszafelé út sem volt kalandok nélküli, érzésem szerint a fél ország kizúdult a Dunakanyarba, és nyilván nem is akartak ott maradni, úgyhogy már megint szardellakonzervben utaztam, mint a régi szép pre-szopornyica időkben. Továbbra is erős meggyőződésem, hogy ha én elkapom ezt a szart, az a 880-as buszon lesz, de munkázni necesse est, odajutni meg szintén. Mindenesetre a kirándulók lassan szotyogó tömegei Dömös Templom megállótól kezdődően olyan hosszúra nyújtották a menetidőt, hogy megörvendeztettek egy igazi apokaliptikus visegrádi naplementével is,
pont passzolt az általános világállapotokba. És még a piros táska is csúnyán viselkedett velem, három helyen szaggatta fel a cipzárja azt a csipkés liberókot, ami tegnap rajtam volt, nem is nagyon érdemes strapálnom magam azzal, hogy megmentsem. Ó, jaj.
Az általános világállapotok ellenére otthonom máma igen békés és színes, bár ordenáré módon koszos orcáját mutatja, a fejem meg irdatlan módon fáj. Ez után a hét után nem vagyok ezen meglepve. Pocit viszont ki kell kergetnem ebből a szép őszies ambianszból,
mert a portigrisekhez már nem elég a seprű, és hangtalan porszívót még nem láttam, Nagyseggű Maruszja meg azt az eszközt szívből utálja.
Ezekkel is kéne kezdeni valamit, hívjuk jobb híján főzésnek,
mert estére a RK is hazabokázik, és asse tudom, mi a lófüttyöt adjak neki.
Jól kinézünk, mi?
8/11 – Öldök
Mivel ma vagyok a szabadnapos óvónéni, meglepő módon pirkadat óta dógozom, még ha nem is a katedrán, hanem itt, ni:
Azzal, hogy ez az őszi félév olyan kemény lesz, mint Tarzan sarka, még nem mondtam semmiccse. Már most annyit leveleztem diákokkal, mint amennyire eddig még nem volt példa, és nem látom magam előtt, innentől ez ugyan miért változna meg.
Mivel fél éve voltam utoljára kozmetikusnál, tegnap beszereztem egy ilyet,
mert szemem az még van, de öldököt hozzá olyan színűt adott az Úr, hogy mázgálás nélkül nem látszik. Eddig még nem csináltam olyat, hogy magamnak fessem, de ezekben a vészterhes időkben még ilyesmivel is megpróbálkozik kínjában az ember.
Közben persze Poci is meg van húzatva, fel-alá pattog és nyivákol,
ráadásul ma már kétszer karmolt meg, amivel nagyjából negyedévi adagot tudott le egy füst alatt.
Közben meg aszongyák a hírek, hogy 718. Bmeg. Tényleg nem tudom, merrefelé tartunk, de én most elmegyek szemöldököt festeni.
8/7 – Rág
Tutatiszra, már megint itt a félév kezdetével együtt a hisztérikus aggódás, amitől mindjárt lerágom a bal lábam. Csak két vagy három hétig húzzuk ki, könyörgöm, mert ha addig se, tényleg fejre áll minden. (Persze, ez másként is esélyes, de ha még azelőtt be kell csukni a bótot, hogy legalább a gyakorlatot teljesítenék nyomorult hallgatóink, én Dunának megyek.) Micsoda idők ezek, bakker, a szememmel gurgulázom, a szájammal vacsorázom, adminisztratív teendőim és a holnapi órákra való készülés mellé pedig körmöt festek (leginkább azért, hogy ne rágjam)
a frissen húzott ágyneműt felavató Pocival beszélgetek,
és az új táskámat pakolom holnapra.
Igen, a múlt héten vettem egy új táskát “a remény hal meg utoljára” szellemében, és ezt használni is akarom munkába menet, munkából jövet, nem pedig csak nézegetni a fogason, miközben onlány izéket töltögetek a neptunba.
Higgyétek el, tisztában vagyok azzal, hogy mindez valahol félúton van a “homokbadugomafejem” és a “rútszibaritavázvagyok” között, de már megint kezdek becsúszni két szék között a pad alá, segítség.
8/5 – Büfé
Mondtam én, hogy valahol ki van írva a kerítésre macskául: “Itt laknak a balekok, akiknél mindig nyitva az ingyen büfé”. Utcavégi Kiskósza Cirmike most már rendszeresen megjelenik hajnalban, zabál, majd pihen egy kicsit, körbepattogja a kertet, újra zabál, aztán hazamegy.
