Sok és sűrű káromkodásba telik most a blogolás, de akkor sem hagyom magam, a jebezeusát neki. Ez az egyetlen megbízható eszközöm arra, hogy a szélrózsa minden irányába, minimum három országba szétszórt famíliám minden nap láthassa, ha akarja, hogy egészben vagyok és épp olyan hülyén, mint eddig. (Ha újak lennétek errefelé: nem akarok nagyképűzni, de én vagyok a világon a legrosszabb telefonhasználó. Mindannyiótok óriási szerencséje, hogy Alexander Graham Bell nem hozzám hasonlókon próbálta ki a találmányát, mert akkor még mindig telegráffal, füstjelekkel és postagalambokkal próbálnánk kommunikálni egymással.) 

Mindenesetre ezt most tekintsük egy kísérleti bejegyzésnek, hogy elő tudom-e csalogatni mindazokat az izéket, amiket általában a posztjaimba szoktam beleprodukálni. Például, ha már amúgy is emlegettem a telegráfot, nédda videó.

Plusz képeksz, főként lábakszról. A tegnap, miután a Repülő Kutató besuppantott csomagjaimmal egyetemben a kocsiba, és hazafuvarozott, az egybeesések mókás kedvű istenkéjének egyik szórakoztató poénjával szembesülhettünk:

Igazán nem mondhatjuk, hogy a sorsnak semminő humorérzéke. Mindkettőnknek annyi zoknija van, mint Himnuszban a balsors. (A papucsért nem vállalom a felelősséget, de a RK se. Apósom vette magának, de neki nagy volt, úgyhogy kellett kezdeni vele valamit, nemdebár.)

Mindenesetre végre itthon vagyok, és a tegnap délutánt már a szokásos felállásban ünnepelhettük mink csajok:

A Bűnök Barlangja, papagájsegg színű környezet, papagájsegg színű horgolnivaló, valamint Poci. Ha nem kéne csinálni semmi mást, akkor is ellennék ezzel, semmi kétség.