eská kategória bejegyzései

Újabb államvizsganap, idénre szerencsére az utolsó, de még holnap is utóvizsgáztatok a nagy székesfőfaluban benne, szóval tényleg végső cseppig kifacsarok ebből a vizsgaidőszakból mindent, ami lehetséges, muhaha.

A mai nap áutfitje egyébként jellemzően olyasmi, aminek én nagy reményekkel vágtam neki – hé, már hétfőn ki lett készítve, ha nem lenne majd később a nagy rohanásban idő meg enerzsia ruhákkal foglalkozni. (Nem is volt.) Ehhez képest az elmúlt másfél órában, amióta ébren vagyok, volt már tűző napfény, derű, ború, szél meg eső is, úgyhogy tényleg lövésem sincs, megfagyok, megfövök vagy szétázok-e estéig. Ráadásul ennek a nagy időjárásbeli diverzitásnak az eredményeként inkább mellőzöm az úgyszintén kikészített piros szalmakalapot, egészen megfelelő színű hajkendőm viszont nincs, skandalum.

Viszont van megfelelő színű ernyőm, bebebe.

Megjegyzem, ezn a képen úgy festek, mintha ebben a táskában lenne a világ súlya, amit nekem cipelnem kell duci karjaimban. Hááát, alig mellé. Viszem magammal a laptopot is, hogy a buszon oda meg vissza tovább gyámbásszam azt a nyavalyás kéziratot.

Arról már folytattam egyszer némi töprengést ezeken a tájakon, hogy a Sátánnak lehet-é több segglyuka is egyidejűleg, mert ha az egyik barátnőm időnként úgy gondolja, hogy ő ott lakik, és időnként én is úgy gondolom, hogy ott lakom, de két különböző városban lakunk*, akkor ő Setét Felségének anyja igen sokat káromkodhatott, amíg pelenkázta.

Most meg garantáltan csuklik is. Merthogy ebben a kéjhömpöly művészvárosban most három napig nincs gáz. Egen, az, amelyik bemegy a kazánba és meleg vizet csinál, meg amivel a tűzhely működik. Nyilván erre lehet olyan ellenvetést tenni, hogy bezzeg nagyanyáink kútból húzták a vizet, és két mérföldet gyalogoltak hóban-sárban a munkahelyükig. Nos, ez speciel az én nagyanyámra tényleg igaz is volt, de azt azért hozzátenném, hogy mindezt kirúzsozva tette és tűsarkú hegyesorrú cipőkben, szóval bánjunk csínján a sztereotípiákkal.

Amiért viszont végképp kijárna valakinek egy máriás pofon, az az a tény, hogy a nincsgáz-helyzetről csak kerülő utakon értesültünk, mert a városi honlapon nincs értesítés, a Főgáz-honlapon nincs értesítés, ki sincs plakátolva, postaládába sincs dobálva. Nix hivatalos információ. Az indoklás pedig? Nincs lehetőségük megoldani, hogy minden fogyasztót értesítsenek. (Ezt is csak azért tudjuk, mert az anyósom szívós és balhéra kész, ráadásul a telefonálás se gyengesége.) Hát azt a leborult szivarvégit, akkor hogy a lótúróba van lehetőségük megoldani, hogy minden gázórát leolvastassanak, és seperc alatt le is vágják a vezetékről, ha nem fizetted be a számlát, he?

Mindebből kifolyólag tegnap este kellett hajat mosnom, amíg még volt meleg víz, ettől éjjel felrobbant a hajam, és én megpróbáltam reggel minden lehetséges eszközzel megszelídíteni, úgyhogy most a szokásosnál is hülyébben festő fejjel megyek államvizsgáztatni. (Fodrászhoz is el kéne menni már.) Mára ráadásul 37 fokot és extrém UVB-sugárzást jövendölnek, bár ha a nap túlnyomó részét egy északnyugatra néző teremben kell végigkuksolni, ahol folyamatosan megy a légkondi, nagyrészt túlélhető a dolog. Az is igaz viszont, hogy ahányszor elhagyja az ember azt az inkriminált termet, rögtön úgy érzi, hogy mindjárt elájul, és legurul a lépcsőn.

Kakukk, de szép a nyár.

* Hívjuk az egyszerűség kedvéért városnak “túlpuffadt alvófalu” helyett. A barátnőm lakhelye legalább nem váltja ki az “óóóó, de hát az gyönyörű, milyen fantasztikus lehet ott élni” lelkendezéseket olyanoktól, akik sose mentek még végig este hatkor novemberben a kihaltságtól kongó főtéren, ahol minden esélyed megvan arra, hogy kificamítsd a bokádat.

Államvizsganap, ergo “szekrény előtt állós, fejvakargatós” nap is. Nyáron különösképpen nehéz kitalálni, hogyan öltözzön fel az ember decensen és lehetőleg úgy, hogy ne főjön meg egészen, de azért mégiscsak hasonlítson magára. Ezúttal, azt hiszem, megoldottam, de a jövő héten még lesz ebből három darab, és egyelőre tényleg lövésem sincs, mi az istencsudáját vehetnék fel. Mindez persze annak függvényében a legröhejesebb, hogy ruháim és cipőim száma légió – ezt a bokapántos izékét például legalább két éve nem vettem fel.

Innentől csütörtökig elsősorban szövegpofozó kisiparosi funkciómban próbálok létezni, ami persze nem könnyű feladat, mert alapvető lustaságomon kívül olyan nehezítő tényezők is vannak, mint például a lakáson ilyenkor természetszerűleg átvonuló forgalom, meg a macskák, akik odavannak a fésülgetésért, és minden alkalmat ki is használnak rá, amikor csak lehetséges. (Minden alkalom jó alkalom, amikor a rabszolga éppen a kanapén ül. A rabszolga, mondanom se kell, a kanapén ülve szokott szöveget pofozni.)

Mindehhez még ráadásul most jött rám a happáré, hogy varrni szeretnék, nem pedig saját esszéírói munkásságom langyos zsigereiben vájkálni. A varrásban az a jó, hogy az ember azonnal látja, sikerült-e valami vagy sem, vagy legalábbis azonnal tudja, elégedett-e vele – őtözködős bloggerhez méltatlan módon számomra ugyanis ez a legfontosabb kritérium, nem pedig a “jaj-vajon-mit-szólnak-hozzá-mások”. Na hát a szövegekkel ez teljesen másként van, azoknál a közönség tetszése-nemtetszése dönt, és sose tudom, túl sok vagyok-e éppen vagy túl kevés, esetleg mindkettő egyszerre. A jó öreg szóbűz, ahogy Buddy Glass mondta.

Eh, döntsd az esszét, ne siránkozz. Viszont előtte irány a pékség, mert nem csak szöveggel él az ember.

Rohanás lesz továbbra is, persze (ha leállok, megdöglök), de mostantól, ha minden jól megy, csak kicsi és elviselhető rohanások lesznek. Ma hajnalban, miközben a hotel első emeletén esküvőző népek egy utolsó nagy gajdolással kitámolyogtak az ajtón, és eltűntek a vasárnapi reggelbe, én befejeztem az utolsó leadandó szart, amit doktori tanulmányaim igényeltek ebben a félévben. Ennélfogva a félévet abban az univerzumban, amelyben diák vagyok, lezártnak nyilvánítom. Most már csak azt kell letudni, amiben tanár vagyok, bagatell.

Nyúzott vagyok, az nem vitás. Viszont ha ma hazakúszunk a Repülő Kutatóval, mostantól (kapaszkodjunk meg) csütörtökig semmi más dolgom nincs, mint kijavítani egy kupac dolgozatot. Gyanítom, azt már ma letudom, aztán diadalittasan belevetem magam abba az idillbe, ami a káoszos háztartásom, a macskák, a befőzendő cseresznye és a befejezetlen varróprojektek világában lakik.

Ja, és csinálok kovászt, mert a múltkorit megöltem. Szomorú történet.

Voltaképpen a jetlag nem is olyan rettenetes dolog (mondta bizakodva hajnali egykor, amikor nem tudott visszaaludni), alig csak egy kicsikét különbözik az inszomniások mindennapjaitól. Nem olyan nagy bumm ám, ha az ember hajnalban úgy ken fel a körmére egy újabb réteg rózsaszínt a besűrűsödött ezeréves körömlakkból, hogy már túl van három rövidke alváson délutántól számítva, és az adott pillanatban éppen úgy érzi, hogy na, egészen ébren vagyunk, csinosíjjuk magunkat egy pöttyöt, aztán tegyük ki a pontot a hetek óta vonszolódó szakdolgozati bírálatokra.

Reggel persze már másként fest a leányzó fekvése, márminthogy a leányzó inkább feküdni szeretne, mintsem feltarisznyálni és eltotyogni a munkahelye irányába, de mit van mit tenni, vár a bánya. És mivel ebben a nyavalyás életben mindig minden egyszerre történik, ma estére még csajbuliba is vagyok hivatalos. Ehhez pedig, ha akad rá annyi időm, és nem ájulok el menetközben a kialvatlanságtól, át is öltözöm majd, juhé. Ah, mekkora boldogság, amikor végre rendelkezésre áll a komplett szekrény, az ember asse tudja, hová kapjon, mindenhol csuda tarkabarka holmik. Persze miután megcsodáltam az összes cuccot, végül hozzávetőleg a szakdolgozathurcolós szatyorhoz öltöztem. Stílusos vagyok, mint a fene. Délben már valószínűleg melegem lenne benne, de addigra a szakdolgozathurcolós szatyor átavanzsál kardigánhurcolós szatyorrá. A lényeg, hogy hurcoljunk valamit, anélkül nem az igazi. (A ruhát amúgy nem ártott volna kivasalni, de Celofán éppen ott gubbasztott a vasalódeszkán, és rá volt írva az arcára, hogy ha elkergetem onnan, lehányja a cipőmet.)

Kár, hogy az orrom még mindig folyik, és úgy ugatok, mint egy kutty. Nincs is szebb egy kis nyári náthánál jetlaggel keverve, neszpá.

Megyek világgá, és még egy törülköző sincs nálam, pedig ma van a törcsinap. Talán a sál megteszi, no.

Tegnap letudtam mindent, ami ittésmostésmégitthon határidős feladat, hajnalban a tegnapi dolgozatokra adott jegyeket is beírtam a neptunba, aztán visszadőltem hülyeségeket álmodni. Az inszomniám sajna nem lesz kompatibilis Kanadával, minden jetlagek öreganyja várható, ó, Muad’dib.

Ma leginkább az a program, hogy leeresztek, legyen miből ismét felpörögni. Ja, meg csomagolok. Ez utóbbit valószínűleg posztolom is.

Indul a vizsgaidőszak. Ez más esetben akár azt is jelenthetné, hogy lehetőség adódik egy kis felszusszanásra, de így, hogy kiesik a közepéből tíz nap, további rohangálásokat tessék elképzelni: ma Budapesten két vizsga (nyilván két különböző telephelyen), holnap Esztergomban négy (három “normális” meg egy alkalmassági, ami megint rácpácegresi Nagyszederfákkal meg Gombóc Artúrral lesz tele). Valahol útközben pedig új tollseprűt kell szerezni a takarítónőnek, valamint átalakítót a laptophoz, hogy ne üsse agyon a kanadai 110 volt.

Továbbra is szigorúan ragaszkodom ahhoz, hogy csak három napra tekintsek előre, így legalább nem jajongok állandóan amiatt, hogy mennyidolgomvan, jézusmáriaszentjózsef. Úgyhogy, mivel csütörtökön indulunk, ma még nem fosok az utazástól, és ez is valami.

Emellett egy év elhanyagolás után újra megpucoltam a fényképezőgép lencséjét. Hja, minden apró sikernek örvendeni kell.

Nagyon remélem azt is, hogy a cipő kedves lesz hozzám, ma húzom fel először mezítlábra.