Élek a gyanúperrel, hogy ezt a bejegyzést várjátok leginkább, úgyhogy nem várakoztathatom tovább a nagyérdeműt, ugyebár, már múlt vasárnap megvolt az elsőáldozás. A késés egyik oka az, hogy kellett egy kis nyuginyugi, amikor végre megírhatom, a másik meg, hogy kellett engedély Csőrikétől, hogy fellőhessem a blogra az elsőáldozós bálhercegnő fotóit is. Nyuginyugi éppen van, a húgom is felmerült végre húsz kiló eper befőzéséből (félelmetes csaj ez, semmi kétség), és áldását adta Filoméla publikálására. Ami a fotókat illeti, bónusz kiscsajt is kaptok hozzájuk, mert Tosca folyton beledugta vigyori arcikáját a képekbe. Sebaj, ez így még jobb, semmi beállított fotó, csak természetesen.
Na de térjünk vissza a kezdetek kezdeteihez. Amikor két héttel az esemény előtt a Bazi Nagy Lila Tündérruhát rápróbáltam a gyermekre, “elfelejtettem” mellékelni hozzá a kecskebékafarkas hacacát. Öreg koromra roppantul feledékeny lettem, nem vitás. (Az utolsó pillanatban kaptam le a vállfáról, és a hátam mögött gombócba gyűrve passzoltam át a Repülő Kutatónak, aki hirtelen beledugta az utazótáskámba. Igen jó minőségű bűnszövetkezet vagyunk mi ketten.) Kamaszkoromban mondta egy reménytelen szerelmem (nekem akkortájt főleg olyanok voltak), hogy “amit nem látok, abba nem ütközhetem bele”, és ez filosofice igen mélyértelmű kijelentés volt, a kecskebékafarkas hacacát se hiányolta senki. Mint kiderült, a ruha úgy ment fel a leányzóra, mint borsóra a héja, de a családdal folytatott konzultáció eredményeként arra a döntésre jutottunk, hogy jobban fog festeni, ha a felsőrész négy centivel rövidebb lesz a végső darabon. Lemértem azt is, a szoknyarésznek milyen hosszúnak kell lennie ahhoz, hogy Filoméla ne essen hasra a templom lépcsein, ámde épp csak a cipője orra látsszon ki a cuccból, aztán hazajöttünk, hogy a félév vége felé döngetve, takonymanókkal hadakozva megvívjam harcaimat a végső produktummal.
Mindent összevéve roppantul büszke vagyok magamra, hogy ez összejött, egyúttal viszont azt is be kell vallanom, hogy megkönnyebbült sóhajjal tettem le végül a kész darabot, hurrá, Tosca elsőáldozásáig van még négy év, addig új erőre kapok egy következő bálhercegnő ruha megvarrásához. Na de lássuk a medvét.
A rendelés az volt, hogy ne legyen az anyag gleccserfehér, de ne legyen nagyon krémszínű se, ne ríjon ki túlságosan Filoméla a többi leányzó közül. Sikerült is vadásznom egy csodálatosan jó tartású matt szatén anyagot éppen a megfelelő színben. Voálá végeredmény.
Én még életemben nem dolgoztam ilyen drága anyaggal, és a macskákat is roppantul érdekelte, úgyhogy a Bűnök Barlangja szokatlan módon folyvást zárva volt ezalatt a két hét alatt. Kivéve persze azt a keddet, amikor megjött Atilláné kiredvázni összes termeinket a Bűnök Barlangja kivételével, ahonnan összeszedtem a ruha darabjait, és helyükre betelepítettem a macskákat, aztán vissza az egész.
A varrás legnagyobb bibéje az volt, hogy controlfreak nagynéni/hobbivarrónőnek lenni szívás, különben is mit szól Mucsa-Külső-Szentkáta népe, ha elbaszarintom a darabot, úgyhogy a “kétszer mérj, egyszer vágj” alapelv nálam “háromszor mérj, jelöld újra, egyszer vágj sopánkodva, aztán cöccögve nézegesd” változat formájában valósult meg. A legelején még azt is megnéztem az anyag egyik csücskén, mivel tudom a szabásminta-vonalakat külsérelmi nyom nélkül bejelölni, úgyhogy, ha esetleg ilyesmit akartok varrni, előre szólok, hogy a lila Prym illanófilc nem illant el róla, a piros és kék szabóceruza nyomát pedig csak maszatolva lehetett kitörölni. Az egyetlen működő megoldás a fehér szabóceruza volt, úgyhogy az még külön bulit jelentett, mikor a fehéren fehér vonalak nyomán próbáltam összevarrni a szűkítőket a mellrészen plusz annak batisztbélésén.
Ahhoz, hogy mégiscsak lehessen látni, én varrtam a cuccot, a nyakkivágást a szokott módon kivirágocskáztam, miután körbekajtattam a fél világot olyan coton perlé után, ami színében pont azonos a ruhaanyagéval.
Mint látható, a mellrészt muszáj volt gondosan letűznöm két milliméterrel az ujjavarrás mellett, mert az anyag épp a jó tartása miatt csak mérsékelten akart engedelmeskedni nekem, pedig asszem idén még összesen nem vasaltam annyit, mint ennek a ruhának a varrása közben.
Mondtam már nektek, hogy a cipzárokkal roppant módon hadilábon állok. Na hát még életemben nem sikerült ilyen szépen bevarrnom cipzárt soha semmibe.
Nyilván kézzel történt, hogyan máshogy. A végeredmény tele van olyan megoldásokkal, amelyeket “kézzel varrt, igényes szalonmunka” néven lehetne illetni, bár tulajdonképpen az őszinte változat úgy fest, hogy “túl balfék voltam géppel megoldani”. A bélés kézzel van belevarrva, az alja is kézzel felhajtva (géppel úgy festett volna, mint az ökörhugyozás), de az alábbi megoldásra tényleg büszke vagyok, hogy én csináltam, egyedül:
Igen, a hurokgombolásra gondolok.
Végre kész volt a ruha, háromszázötvenhetedjére is végigmentem rajta a vasalóval, vállfa, huzat, be Emesébe. Addig viszont még mindig tűkön ültem, amíg szombat este meg nem fürdettük az elsőáldozó bálhercegnőt, és bele nem cuppantottuk a ruhába, mert én ugyan tényleg háromszor mértem meg cöccögtem meg minden, de akkor is, ez nem egy rugalmas anyag, mi van, ha túlkicsi vagy túlnagy vagy túlizé. És nem volt sem túlkicsi sem túlnagy sem túlizé, és én valék boldog.
Másnap újólag belerántottuk az ifjú hölgyet a ruhába, harisnyazokni, kiscipő, hajcsatok, gyerünk. Az elsőáldozás a Tecikében volt (imádom Mucsa-Külső-Szentkáta humorát, a Tecike az a Lisieux-i Kis Szent Teréz templom kollokviális neve), és mire megérkeztünk, már ott álldogáltak további elsőáldozós bálhercegnők is, én meg egészen őszintén megijedtem.
Ha emlékeztek még, a húgom részt vett elsőáldozós szülőoktatáson, ahol megnyugtatták őket, nem muszáj kesztyűt venni az ifjú hölgyeknek, és én enyhén reménykedtem abban, hogy ez vicc, de nem, ez a sivár és nyomasztó valóság. A templom előtt fél tucat falusi kismenyasszony álldogált olyan dolgokba öltözve és olyan módon frizírozva, amitől csak azt a kérdést tudtam feltenni, mi a franckarikával tudnak majd ezen felülígérni, amikor tizenöt év múlva az esküvőjükre készülnek? Krinolinok. Magassarkú fehér cipők. Több köbméter gépi csipke, amiről tapasztalatból tudom, hogy úgy szúr, mint a szögesdrót. Kis szaténszütyők. Csipkekesztyűk. Kontyok. Kigyöngyözött kontyok. Kivirágozott kontyok. Kicsillámporozott kontyok. Legalább négy feji konstrukcióról látszott, hogy szegény kiscicák nem úszták meg két-három óra fodrászmunka alatt – istenbizony elaboráltabb frizurák voltak, mint amit én hordtam az esküvőmön, pedig abban is volt huszonöt hajtű meg két kábelkötöző szalag. Ja, meg smink. Kilencéveseknek.
Úgy sajnáltam szegény kipintyölt kismenyasszonyokat, hogy arra nincs kifejezés. Mindeközben meg a mi példányunk ott volt a nagynéni varrta ruhájában, elaborált frizurájában pedig (=megfésültük) négy virágos hajtű, melyeket úgyszintén a fentnevezett nagynéni állított elő készenvett röltexes tüllvirágokból meg kínaibótos csatokból, ötven darab százötven forint. Úgyhogy lehajoltam hozzá, azt mondtam neki teljes őszinteséggel, hogy “te vagy itt a legszebb”, aztán utána néztem, amíg bevonul a Tecikébe.
Az elsőáldozást és a hozzá tartozó misét részben fedje a feledés fátyla. Mi két ötévessel, egy négyévessel és két kétévessel vettünk részt rajta, de hálistennek az oldalajtó mellett ültünk, úgyhogy mikor éppen elromlott bennük a hangerőszabályzó, ki lehetett velük rohanni a Tecike udvarára. (Templomi jojó, így tudnám összefoglalni az eseményeket.) Emellett a papot hallgatva azt fogalmazám meg magamban, hogy erre csak két esetben van magyarázat és bocsánat, az egyik a nemmagyar anyanyelv, a másik meg a sztrók. (Mint később kiderült, “agyi infarktusa” volt. Ja, sztrók. Minden megbocsátva. Elnézést, tiszi.) A másik részét nyilván ne fedje a feledés fátyla, az ünnepi alkalom mellett más ínyencségek is voltak. A diakónus vagy kijabokám (vulgó Robi, az én családom erősen be van ágyazva a lokális katolikus közéletbe) prédikált, és én még sose hallottam templomban a “te vagy létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja” kezdetű viccet, de most igen. Fényesen mulattam. A Repülő Kutató is. Lehet, hogy csak mi ketten mulattunk fényesen, de mi nagyon. A húgom gyönyörűségesen elénekelte szólóban az Ave verum corpust, amit én szakmaice is igen értékeltem, képezdész koromban egyszer fél éven kínozott vele minket a kamarakórus vezetője. (Arról azért még meg kell emlékezni, hogy előző este a kölykök, sörök, majonézes vinetés kenyerek és más kellemességek közepette rondószerűen vissza-visszatért a “hol a nyavalyában van a Mozart-kotta?” kérdése is. Mint ez kikövetkeztethető, megkerült.) Az orgonánál penig sógorom, alias Kaktusz ült, úgyhogy a miséről való kivonulás a “járjatok békével” után improvizatív futamokba torkollott erős Gershwin-áthallásokkal, én legalábbis azokat hallottam át belőlük.
Odakint a templom előtt a kismenyasszonyok különböző, úgyszintén roppant elaborált családi fotókba álltak be (volt ott egy família, amelynek tagjai mind egy szálig fekete-pirosba öltöztek, úgy néztek ki, mint egy flamenco-társulat), én meg aszondám Filomélának, most már szabad a játék, egy ruha nem azért van, hogy úgy álljunk benne, mint a faszent. És lőn.
A kölyköknek legalább annyi érzéke van az ilyesmihez, mint a nagynénjüknek, a fotók nagy hányada egy vidám narancssárga kuka mellett készült.
És, mint látható, igen jól érezték magukat, én meg ennél többet nem kívánhatok úgyse.
Minden nap más - mindennap más 