Valószínűleg ordas nagy téveszme ez, de akkor sem tudok szabadulni tőle: az az érzésem, hogy ez az egyetlen olyan ruhám, ami egyidejűleg megfelel államvizsgáztatáshoz és az összesen kábé három óra zötyögéshez a Volánbuszon.
Hajamismijen. Világosságmismijen.
Mark Twain sok vicceset írt a gőzhajók kormányosairól az Élet a Mississippin című érdekes kis szöveggyűjteményben, például egy notóriusan nagyszájú és mindenkinek tartozó fazonról. (Kicsit sem érzem magam találva, khm.) Ez a pofa egy adott ponton egy Y-nal kezdődő nevű hitelezőjének nagy örömmel újságolta el, hogy úgy döntött, adósságait ábécé-sorrendben rendezi.
Én, aki úgyszintén lógok mindenfélével (bár nem pénzzel) ennek-annak, inkább a kronológiai sorrendet próbálom tartani több-kevesebb sikerrel. Úgyhogy a hétvége heroikus lendületében már befejeztem három ruhaállatot is, amikkel másoknak tartozom: ezt a kis lengét,
ami persze már végtelen ideje ki volt szabva, épp csak meg kellett varrni,
meg ezt a két nyafogóruhát,
amikre már csak pipiket kellett installálni a megrendelő kívánsága szerint.
Kérem a tisztelt tulajdonosokat, jelentkezzenek. Nem muszáj ábécésorrendben. 😉
Egyelőre beküldöm helyettesként Pocit, mert én úgy vagyok, mint Toldi Miklós abban az anekdotikus dolgozatban, amelyben eldöntötte, hogy addig ki nem jön a nádasból, amíg azt a nagyon fontos dolgát el nem végzi.
Megjegyzem, nem a nádasban vagyok, hanem Erikkel. És nem nagydolgozom, hanem nagyon dolgozom.
Amióta folyvást nyafogóruhákban ténfergek, a buszútjaimra meg úgy öltözöm fel, mint egy Michelin-gumibaba, szinte el is feledkeztem arról, hogy nekem valahol a rétegek alatt van egy úgynevezett derekam.
Amióta itt élek, a meleget még nem bírtam megszokni nyáron, de a hidegtől már elszoktam télen. Ahogy öregszem, ráadásul egyre kevésbé kedvelem azokat a nyavalyás teleket, amikor zúzmara van meg köd meg nulla napfény. Úgyhogy amikor kinéztem Visegrádon a buszból, és ezt láttam,
inkább ezt néztem a továbbiakban.
Mivel tegnap egész Budapest láthatta, ha akarta, hogy úgy festek, mint egy elszalasztott (bár nyilván nem jártam be a komplett várost), most önkritikát gyakorlok, és Szentendrére korlátozom elragadó jelenlétemet.
Hálistennek ez amúgy is a bolondok városa.
Mint azt egy bölcs ismerősöm mondta anno, mindenki jó valamire. Ha másra nem, elrettentő példának.
Mert ugye.
Biztos van Pest megyében máma nálam rosszabbul öltözött nő, de én nem találkoztam vele.
Egy Dr. House nevű egzisztencialista filozófus szerint mindenki hazudik. Én csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy az interneten pláne mindenki az lehet, aki szeretne lenni, azt csinálhat, amire vágyik, és úgy adhatja elő magát, ahogyan csak akarja.
Lássunk egy példát. Én most itt ülök, mint egy összehuttyantott kupac, vérzek, mint a leszúrt disznó, a pofámon pakolás, a hajam száradófélben, ölemben laptop, és igen mívesen káromkodom éppen mindenféle feladatok fölött. (Többek között az e-book-olvasót próbálom életre csiholni, és pótvizsga-dolgozatokat gyártok, valamint a tavaszi félévemet tervezem, amiben néhány radikális újítást kísérelek meg bevezetni a számonkéréssel kapcsolatban.) Ehhez képest viszont bármikor előadhatom magam néktek, kedves olvasók, mint kreatív, gondtalan és színes életet élő akárkit, nédda.
Oké. Fotó megvolt, most visszatoljuk a horgolós kosarat a sarokba, és kitaláljuk, hogyan lehetnék február 11-én délelőtt egyidejűleg két helyen. Legalább ugyanabban a városban van az a két hely, ez is valami.
Ismeritek azt a viccet, amiben Leila aszongya, hogy “Juszuf, vegyél nekem bülbülmadarat”, mire Juszuf, hogy “Vennék, Leila, de mibülbül?” Na, most már ismeritek.
A héten a Repülő Kutató esmég feltarisznyálta Professor Krteket, és elmentek világgá. Kérdém tőle, hová megy. Mire ő, hogy Bonnba. Mire én, hogy jó, akkor hozzon nekem Beethoven gumikacsát. Mire ő úgy nézett rám, hogy abban benne volt az összes több mint huszonöt év, amióta ismerjük egymást, a több mint huszonkettő, amióta együtt vagyunk és a majdnem húsz év házasság. Mondani nem mondott semmit, és ebben is benne volt az elmúlt negyed évszázad.
Aztán két nappal később hazajött Ludwiggal.
Ludwig egyelőre a gombos dobozokon ül a sztrecsvarrótűk meghitt társaságában, de előbb-utóbb találni kell neki egy méltó helyet valamelyik vizes helyiségben. Még nem döntöttem el, hol, de Ludwignak számos kistestvérkéje van valahol messzemessze, úgymint Wolfgang meg Johann meg Sisi meg Franz Josef meg Sigmund, sőt még annál is többen, úgyhogy elképzeltem magamnak a jövőt, amint a Repülő Kutató elmegy a mesés Viennába vagy bárhová, és hazajön egy-egy újabb gumikacsával. Amennyi eszem van, ezt a jövőt ki is vakarom magamnak. Amennyi esze van (hé, egy vakonddal lődörög a világban), még partner is lesz benne.
Egyéb hírünk nemvan, a világ csúszik odakint, mint bagolyszar, úgyhogy én megint kenyeret sütök, mivel nem merészkedünk ki a tükörjégre. Reméljük, ennek nem dűl ki az oldala, mámrmint a kenyérnek, de végül is tökmindegy, a másik is elfogyott az utolsó morzsikáig.
Tegnap du. levánszorogtam a konyhába, mert nem volt a házban kenyér. Úgyhogy sütöttem egyet. Annak persze olyan ordenáré módon kidűlt az oldala, hogy szinte hüppögni kezdtem tőle. No mindegy, gondoljunk a vacsorára is, a Repülő Kutató egész nap a munkázójában munkázott, főzzünk neki kedgereet.
Nem akarok dicsekedni, de az én kajáim általában igen gondos előkészületekkel kezdődnek – a néhai Anthony Bourdain mondá, hogy ha neki lenne vallása, akkor a mise en place lenne az, és én ezt elég nagymértékben megértem, a mise en place maga a világ rendjének helyreállítása, harc az entrópia ellen, Kopernikusz és Kepler és Brillat-Savarin meg Rémy, a főzőspatkány. Na hát ezúttal ez is gajrament, mert már megfőztem a rizst, és a kislábasban vidáman táncikált a bugyogó vízben három tojás, mikor elővettem a hűtőből a füstölt halat. Eeeekkora penészfoltok voltak rajta, hogy izélné szájba a zuniverzum. Én meg ott álltam egy bödön rizzsel és három kemény tojással.
Végül persze mégiscsak lett vacsora (a rizst átpfoztam mexikóira, és enchilada-szószba fullasztottam pár szál felkarikázott lengyel kolbászkát, plusz reszelt cheddar és egyéb szóratok, a komplett Yucatán-félsziget leköpött volna, ha látja, de nem érdekelt már ez sem), viszont még mindig itt álltam három kemény tojással, amiket végül megadóan meghámoztam, aztán besuvasztottam a hűtőbe. Na ekkor ért haza a Repülő Kutató, frissen fodrászolva, üdén, mint a bazsarózsa, két új sállal, amiket magának vett, csak úgy. És akkor mondám neki igen búsan, hogy vissza kéne szereznünk az uralmat az életünk fölött, mire ő aszonta, hogy “legfeljebb neked”, én meg majdnem meghajigáltam kemény tojással.
Tényleg vissza kell szereznem az uralmat az életem fölött, mert ez kívülről ugyan egész vicces, de valahol az elmúlt héten totál kiment belőlem a keményítő meg a lendület, és ilyenkor tényleg nincs más hátra, mint előre, eddig és netovább, zuhé neki.
Először is, kezdjünk valamit azzal a három kemény tojással.
(Ez ugyan még mindig nyafogóruha, de remélem, látni rajtam a roppant elszántságot.)
Terveim kicsit felborulván nagy elszántsággal fúvogatom taknyos orrocskámat, de ne sajnáljatok nagyon, kilátásaim igazán pazarok. Különös tekintettel a nagy szőrös macskaseggre.
A kutatási beszámolókat megírtam Szentendrén, majd ki fogom nyomtatni holnap Esztergomban, hogy valahogyan-valamikor elvigyem Budára a témavezetőmnek aláíratni. Ezek után ismét el kell vinnem Esztergomba, hogy beszkenneljem, és elküldjem Pécsre. Ez kábé jövő csütörtökig fog összejönni. Keddig én is, a témavezetőm is megjárjuk Pécset, természetesen más-más időpontokban, de nem hagyhatom ott pénteken a kinyomtatott lapokat, hogy aztán ő kedden aláírja, hanem mindenáron a szkennelt dokumenteket kell majd elküldenem csatolmányként e-mailben. Pécsre.
Ha vannak olyasmik a doktoriban, ami miatt az ember tényleg őszintén elgondolkodik, minek neki a hátára ez a plusz púp, na ez épp egy ilyen olyasmi.
A maihoz hasonlatosan posványronda napoknak még az ad különleges bukét, hogy általában ilyenkorra esnek a nemszeretem feladatok is, mint például a kutatási beszámolók megírása. Blöe. Úgyhogy mára meghirdetem a prokrasztinálás, kutatási beszámolók és harmonikázó zoknik programját. Nem vennék rá mérget, hogy esetenként nem szundikálok egyet, mintegy programpontokon túli programpontként.
A ruhát most nézzétek meg jól utoljára, mert szét fogom vágni. Majd. Amikor ráérek.
Attól tartok, a mai nap éppolyan véletlenszerű-találomra formát fog ölteni, mint ez a fotó.
Sebaj, vasárnap van.
Azt hiszem, meséltem már arról, hogy mink itt falun, ha kibokázik valaki látogatóba, olyan rettenetes felhajtást csinálunk, mint Mindenváró Ádám és háznépe. (Emlékszik még valaki Mindenváró Ádámra?) Nyilván ha kétnaponta jönne valaki, előbb-utóbb mi is ugyanúgy csak egy teát meg egy zacskó sósropit dugnánk elébe, mint bárki normális ember, de amíg átlagosan félévente tiszteli meg lakunkat bármiféle vendég, addig bizony ki fogjuk vágni ilyenkor a magas cét.
A magas cé ma egy ismerős házaspár miatt lesz kivágva, de mint macska szarni, annyira. Ilyenkor mi azzal kezdjük, hogy menüt tervezünk, általában különféle stiláris koncepciók alapján. (Nem röhög!) Most például, mivel tél van, úgy gondoltuk, hogy skandináv tematika mentén fogunk felépíteni a kínálatot, néhol enyhe kilfeldi felhangokkal, úgyhogy husigolyók lesznek szószban, Jansson megkísértése (ez egy szardellás krumpliétel), céklás hummusz meg sült cékla dióval és brie sajttal. Meg még mittomén. A Repülő Kutató ilyenkor igen ihletett állapotba szok kerülni, és már emlegetett valami mézes-tejfölös-ecetes uborkát is, szóval lehet itt még bármi.
Én ilyenkor a lassan felszívódó szénhidrátoknak vagyok a felelőse, úgyhogy a rozsvekni már a harmadik kelesztésnél tart, és sütöttem knäckebrödöt is. Az alábbi kép a sütés előtti állapotot mutattya, de őszintén, látszatra nincs nagy különbség az előtte meg utána között.
Mivel felmerül a kérdés, hogy mi van cicaügyben, mellékelten bemutatjuk azt is, mit csinálnak a cicák.
Poci:
Lóci.
Ez meg én vagyok.
Na, amíg a rozsvekni kel, elmentem csokis-kardamomos-banános kenyeret sütni.
Ma van annak a csodálatosan bizarr napja, amikor délután négyre megyek vizsgáztatni. Kell-e még mondanom bármi mást?
Az őtözködésre terelve a szót: borús pillanataimban úgy érzem, most már életem végéig, de legalább tavaszig polár cikcakkruhában maradok. Nemtörődöm pillanataimban azt válaszolom erre, naésakkor. A cikcakkruha praktikus, finom, puha, meleg, alá és fölé is öltözhető, és korántsem merítettem még ki velük az összes lehetőséget – a jelenlegi hárommal akár egy évig is ki tudnám húzni úgy, hogy mindennap más izéket veszek alá, fölé meg hozzá. (Na jó, Jakutszkföldön. Itt azért júniusban már kicsikét melegecske van hozzá.) Optimista pillanataimban meg aszondom, ideje lenne gyártani egy (két… hááá…) új cikcakkruhát az eddigiek mellé, hadd ne unatkozzon a nép.
Helló, nép! (Mint ezt Ő királyi felsége 1ső Fülig James mondaná.) Unatkoztok?
Kedvenc élethelyzeteim egyike, amikor szinte közvetlenül indulás előtt derül ki, hogy kilazult a kabáton a gomb, és most kell megvarrni, mert másként nem bírná ki estig.
Öröm az ürömben, hogy legalább tűt nem kellett keresgélnem hozzá, ez nem az a háztartás.
Próbálunk visszakapaszkodni a mókuskerékbe. Kenyérsütés, bevásárlás, pipiros restaurálása, hivatalos levelek, ujjé, a lizsében naccerűűű.
Holnap már vizsgáztatok is, úgyám. Ha van egy kis szerencsénk, a jelenleginél valamivel kulturáltabb ancúgban, mert a mostani úgy állt össze, hogy félig kinti hacuka, félig meg házimaszogós. (Meh, mosni is kéne.)
Az nyilvánvaló volt, hogy a gyerekszoba elrendezése csak múló percekig eredményezi azt, hogy ne legyen a padlón semmi, elég félrenézni egy pislantásnyi időre, és már megint ott van minden.
Mindemellett a polc (még ha nem is látszik) roppantmód gatyába lett rázva, és erre nekem írásos bizonyítékaim is vannak. Végre mindennek lett Helye és ez a Hely különböző kategóriák szerint lett kialakítva (alulról indulva, jobbról balra majd s-alakban haladva: építőkockák, fajátékok, himmihummi, gumijátékok, babák, bababútor és a Lego Friends készletek, Legó, babakönyvek, mesekönyvek, modern gyermekkönyvek, idegen nyelvű könyvek, puzzle, iskolai felszerelés, ismeretterjesztés, kortárs tiniirodalom, majd a klasszikus tiniirodalom). És mindezt, akár egy könyvtárban, fel is címkéztük.
Igaz, a címkeíró kissé más kategóriákban gondolkodott, nédda:
(Ez az ismeretterjesztő könyvek polcára lett felragasztva.)
A himmihummit menet közben is egy “nem tudom”-szatyorba gyűjtöttük (értsd: “nem tudom, kell-e ez még valakinek-valamire-valamiért, de kidobni se merem”), abból lett a “nem tudom”-doboz.
Ennek az alábbinak a megfejtését pedig rátok bízom, melyik polcon van rajta:
Címkekészítő takarítótársam védelmében egyrészt azt szeretném megjegyezni, hogy ő még csak szeptember óta tanul írni, másrészt meg azt, hogy ő volt az egyetlen, akinek az aktív és kitartó részvételére számíthattam a polcrendezésben. A húga még kicsi, a nővérének pedig úgy vettük a legtöbb hasznát, hogy felküldtük az emeletes ágyra olvasni, hogy ne legyen útban, és időnként felnyújtottunk neki valamit, hogy megkérdezzük róla, mehet-e a szemétbe.
Arra nézve persze nincsenek illúzióim, meddig tart ki a polc viszonylagos rendje, de mindenesetre megbíztam a kis zsarnokot a polc rendszerének felügyeletével, “ha már annyit dolgoztunk rajta”. Az a gyanúm, lesznek még méretes üvöltözések ott abban a szobában…
 | mák - 13/361 – Szárnyacskák |
 | magyaroramegminden - 13/361 – Szárnyacskák |
| mák - 13/344 – Megoldások |
| magyaroramegminden - 13/344 – Megoldások |
| mák - 13/339 – Monokróm |
Minden nap más - mindennap más 