Egyre nehezebb értelmes választ adni arra a kérdésre, hogy “mi a nyimnyámot vegyek fel ehhez az időjáráshoz”, úgyhogy én már nem is nagyon strapálom magam, jöjjön a hülyeség meg marhaság.
A lábam mellett az a marha nehéz szütyő könyvtári könyvekkel van tele, amiket már régesrég vissza kellett volna vinnem. Hóóó-rukk.
Ma éjjel kétszer ébredtem fel arra, hogy éppen egészen irdatlan hülyeségeket álmodom, mely irdatlan hülyeségeket természetesen azonnal elfelejtettem az ébredéssel együtt, csak az enyhe émelygés és a döbbenet maradt utánuk, na meg egy-másfél óra forgolódás.
Rohadt nagy szerencse, hogy ma csak egyetlen tárgyam van másfél óra tanítással, mert amúgy valószínűleg ott fordulnék fel a katedra mögött.
Cserébe viszont ni, milyen szépen bólogat odakint az ellenfényben a nyírfa lombja.
Vagy velem van baj, vagy az időjárással, de úgy érzem, hogy október elején még nem kéne ilyen irgalmatlanul rohadt hidegnek lennie. Ha a tavalyi bejegyzéseimet visszanézem, különösképpen nagy a kontraszt: én akkor ilyentájt még tüll micsodácskákban vonultam dolgozóba, ezzel szemben ma külön erőfeszítésbe telt, hogy ne valamelyik polár cikcakkruhámat rántsam magamra.
A Repülő Kutató végül tegnap este kilenc felé be is bokázott annak rendje és módja szerint, én meg addig sütöttem neki vekniket
meg elzászi hagymás lepényt.
(A képek minősége szokás szerint kriminális, és ez így is marad mindaddig, amíg a világ azért tart engem, hogy diákoknak pofázzak, ne pedig életmódblogger legyek spéci fényzőgépekkel, stúdióval és az érkezések-távozások, valamint az étkezési idő totális figyelmen kívül hagyásával. Ha reggel tízkor csinálnám meg a vacsoránkat, sokkal jobban festhetne képeken.)
A világjáró mindezt azzal hálálta meg, hogy hozott nekem a Heathrow-ról egy parfümöt, aminek bemutatására most nincs időm, de ami késik, nem múlik. Még most is röhögök. Hogy a nyimnyámba élek én egy olyan pasival, aki levantei kuplerájok madámjaira tervezett parfümöket vesz nekem, fel nem foghatom. Biztos a jetlag volt, biztos a jetlag.
Én viszont most futok elfele, mert a világ tényleg azért tart engem, hogy pofázzak.
Földi években éppen ennyi idős lettem máma, sálálá. Nagyjából egy hajítófányit érdekel a dolog, ami ugyebár itt nálunk még a szokásosnál is kevesebbet jelent, mert ha egy macskának elhajítasz egy botot, nem fogja apportírozni. Még az se, amelyik amúgy egészen pofásan elhelyezkedett kapuoroszlánnak odaki, miután bezabálta a reggelijét.
Visszatérve a születésnapra és a vele járó kellemetességekre: ez is csak egy olyan nap lesz, mint az összes többi. Poci hajnalban összegyűrte ajiba az összes szőnyeget az emeleten, majd fél hatkor célzatosan tipegni kezdett a hasamon, hogy macska-időszámítás szerint éppen reggeliidő van, akár intézkedhetnék is. A Repülő Kutató és Professor Krtek éppen úton vannak Indianából hazafelé, úgyhogy aggódhatok, nem esnek-e le gépestül, meg hogy vajon mekkora ótvar nagy jetlaggel érnek haza (plusz az isiász), és mi a francot főzzek nekik vacsorára. A holnapi óráimra frissíteni kellene a ppt-imen, mert ha annyi mindent megtanultam a komplex vizsgára a tőkefajtákról, miért ne kínozhatnám ezzel a diákjaimat is, neszpá. Ó, és a kovász is enni kér, nem csak a macskák.
Reggel viszont ezzel a helyzettel szembesültem a vécében,
és bevallom, igen jót röhögtem rajta. Az a vicc jutott eszembe, hogy “nyuszika, hull-e a szőröd?”, és azt valószínűleg ismeritek is, úgyhogy mindenkit megnyugtatnék, a jégimacit nem használtam nem-rendeltetésszerűen. (Amúgy ő még nyárról maradt ott, amikor minden ablakunk résnyire nyitva volt. Akkoriban ajtótámaszként fungált, mert másként sűrűn csapkodta volna a budiajtót a huzat.)
Úgyhogy ez a nap sem más, mint a többi, ezt én is jól tudom. No de azért itt vagyok nektek születésnapice, abban semmi hiba. És mivel nem lát ma senki, csak Poci, Berci, A Repülő Kutató, Professor Krtek, a masszőzöm meg az internet, azt veszek fel mindehhez, amire kedvem szottyan.
A Repülő Kutató és Professor Krtek épp Princetonban adják elő magukat egy nemzetközi jelentőségű konferencián vagy workshopon vagy miabokámon. Én cserébe ezt csinálom, nü.
Poci is kibulizta magát.
Aztán persze egy ideig rám ült, hogy csodáljam, milyen ügyes kiscica ő.
Annyira vasárnapot tartok, amennyire ez csak elképzelhető. Francba a tudománnyal meg a feladatokkal.
A lakásban kellemes meleg van, a fejemben gyorsan pörgő regénylapok*, odakint eső és hideg, Esztergomban pedig 5×45 perc tanítás.
Nem jövök én ki ebből jól sehogyse, az árgyélusát neki.
* Teljes energiával beindult a szemétládák pofázása, most már reggel-este, buszon oda, buszon vissza, de még az óráim közti szünetekben is nyomják. Mintha ráérnék. Mintha ők meg nem érnének rá.
Na még egy hónap. Nagyrészt sárga,
de az elején igencsak meleg volt még,
és mindent összevéve egészen szép színátmeneteket produkált a jövendő takaróban.
Ezek nem viccelnek. Azt mondták, lehűlés lesz, oszt tényleg az lett. Olyannyira őszbe csavarodott a természet feje hirtelen, hogy jajjaj.
Mi mást tehetnék, próbálok együtt mozogni a korszellemmel.
Ha nem lenne nekem humorérzéksz, valószínűleg dupla olyan lefosott hangulatban zártam volna a tegnapi napot, mint egyébként, pedig az sem volt piskóta. A témavezetőm majdnem egy egész órán át dörgölte be az orrom alá, mekkora egy halogatós bömbike vagyok, miközben a férje kávét főzött nekünk egy muzeális kotyogósban. (Tegnap reggelre elfogyott nálunk a kávé, mert én falun élek eltemetve, egy kilométerre a legközelebbi bolttól, a Repülő Kutató meg világot jár. Utólag persze rájöttem, hogy van a házban instant kávé, márkás, mint egy Christophle étkészlet, de ez már akkor volt, amikor a Hűvösvölgy felé döcögtem a HÉVvel, úgyhogy halottnak a csók. Mindenesetre legalább kaptam kávét a fejmosás mellé, az is valami.) A kukliprédikáció súlyát még az sem csorbította (bár utólag lehet rajta röhögni), hogy mindeközben a magyar nevelésszociológia és romológia nagyasszonya időnként felmászott csíkos zoknijában a konyhaasztalra, hogy elkapjon egy újabb poloskát az ablakon. A férj (úgyszintén kábé három polcnyi szakirodalom szerzője) próbálta ugyan leállítani, hogy “Katinkám, legalább ne akkor csináld, amikor vendégünk van”, de a prima donna assoluta erre csak azt felelte, hogy “De a poloska MOST van az ablakon, Tamás!!!”, és leállíthatatlanul vadászta tovább a dögöket.
A többször elhangzó “de hát ott volt az egész nyár!!!” szemrehányásra ezúttal még azt se éreztem alkalmas riposztnak, hogy “ja, végre át tudtam húzni három kanapét”, hanem csak a fejem lógattam, mint egy csákvári kis csacsi, libidomi labda, labdania libidomi dom. Nem tűnt megfelelő érvnek. Az sem tűnt megfelelő érvnek, hogy “te nem érted az én lelkemet”, pedig tényleg. Én mindent akarok, és azokat lehetőleg egyszerre, pedig ez az izé prioritásokról szól, mégpedig úgy, hogy a disszertációnak kell lennie a fő prioritásnak, de én ezt nehemehakaharohom. Mikor vasárnap este arra panaszkodtam a Repülő Kutatónak, hogy egyszerűen nem fér bele, hogy mindazt csináljam, amit szeretnék, és a regényhőseim már megint ott pofáznak a fejemben, ő azt a praktikus megoldást szökkentette ki fogainak kerítésén, hogy ha hanyagolom a horgolást meg a kenyérsütést, marad időm írni. Hát kösz. Nekem kellenek az én apró instant örömeim is, amelyeknél azonnal ott a végeredmény, valami taktilis és színes és szagos, de mindenekelőtt kézzelfogható. Valami, amit én csináltam, én, és nem egy újabb bejegyzés az MTMT-ben vagy egy újabb lábjegyzet majd harminc év múlva egy lexikonban, hanem azonnali eredmény, azonnali haszonnal. Igaz, mit pofázok én azonnali eredményekről és azonnali hasznokról a ládafiában egy egész és két fél regénnyel meg egy valamikor még nyolcvanakárhány százalékig kész verseskötettel, aminek mostanra már békén ki lehet dobni a felit. Eh.
A magyar nevelésszociológia stb nagyasszonya azt is érzékeltette velem, hogy nem publikálok eleget meg nem járok elegendő konferenciára. Bakker, ezen az őszön kettőre tudok eljutni, és ezért is szarrá logisztikáztuk az órarendet, mert kicsik vagyunk és kevesen, és ha nem tudok bemenni az óráimra, akkor nem előrántunk hirtelen egy tanársegédet vagy demonstrátort, hogy az megtartsa, hanem nekem saját magamnak kell bepótolnom valahogyan. Mindenesetre szentül megígértem, hogy dolgozni fogok a rühes disszertációmon, és két héten belül átküldök egy kérdőív-tervezetet is, és próbálok haladni ezzel a szarral, és végül 2021-ben le fogom adni. Hát persze, hogy le fogom adni, kurvaélet, én az ilyen szarokat végül mindig leadom, határidőre, még akkor is, ha nehemahakaharohom.
Amikor hazaértem, elmondtam a történteket a Repülő Kutatónak (avec poloskák et csíkos zokni), ő pedig szívből röhögött. Akkor már valamivel kevésbé röhögött szívből, amikor búsan azt is megjegyeztem, hogy azok ott ketten a Hűvösvölgyben éppen olyanok, mint te, én meg nem vagyok olyan, mint ti. Hajaj, éppen ez a gond az egésszel, hogy ezeket hárman könnyebb megérteni még akkor is, amikor kilencszótagos szavakat hánynak hűvös halomba, mert logikusak és fixáltak és sokra viszik, én meg közben itt álmodozom nagyinégyzetek között, és semmiféle affinitásom nincs arra, hogy akár tudományosan, akár alkotóilag promózzam magam, mert egy barlangi morc vagyok, és nem publikálok eleget, és nem járok elegendő konferenciára.
Az utam egyébként szép volt és őszies, felhőkkel.
buckákkal,
és sok pirossal a Hűvösvölgyben
meg az énkicsifalumban is.
Most pedig megyek tanítani. Valakinek azt is kell.
Átorganyizáltam a szekrényt őszre, most meg azon röhögök, milyen kiszámítható vagyok és mennyire közhelyes.
Befejeztem a fejemre pottyantott kilenc tanulmány vagy mi átkorrektúrázását, és soha többé nem akarok tudományt látni. Semmilyen formában. Soha.
Már az elején kénytelen voltam rájönni, hogy leginkább úgy lehet ép ésszel megúszni ezt az egészet, ha úgy nézek a feladatra, mintha szegény nyavalyás szakdolgozóim munkácskáit olvasgatnám, és pontosan úgy is érdemes javítanom az elém került szövegeket. Legyen a mondatoknak eleje, vége, elviselhető központozása, alanya meg állítmánya, slussz. Nos, az egyiknél (sőt, voltaképpen inkább másfélnél) még így is vért izzadtam, hogy megfejtsem, mit akar a költő és mitisír a hogyishívják. És amikor már azt hittem, hogy jelentősebb kül- és belsérelmi nyomok nélkül meg fogom úszni a feladatot, befutott az obligát futóbolond.
Minden konferenciára jut egy futóbolond, ez alapszabály. Általában hangos futóbolond. Mindenhez hozzá akar szólni, a magáén kívül senki más munkájával nem elégedett, és azzal a megingathatatlan “én fingtam a passzátszelet” attitűddel rendelkezik, ami – a közvéleménnyel némiképp ellentétes módon – épp azoknak sajátja, akik csak messziről szagolják, mire jó a tudomány. A tudomány (most képzeljétek el, amint tűnődve megvakargatom professzori kaporszakállamat) alázatot kíván: annak tudatát, hogy mindannyian csak kis kavicsokat hordunk egy mély gödörbe, és reménykedünk, hogy előbb-utóbb megtelik. Na ez az, amit sose fognak megérteni a tudományos futóbolondok.
A jelen példány ráadásul a grafománok családjából való volt (sajnos ez is gyakran együtt jár a tudományos futóbolondsággal), és abból a fajtából, aki Heidegger- meg Ószövetség-idézetekkel dobálja szembe minden bekezdésben az arrajárót. Azt még egészen jól viseltem, amikor a délibábos nyelvészet legszebb tradícióinak szellemében magyarázgatta népetimológiai módszerekkel, miért a léleknek van teste, nem pedig a testnek lelke, láttam én már ilyet. Amikor viszont arról kezdett értekezni, hogy amiként a víz kristályszerkezete is megváltozik attól, hogy milyen lelkiállapotban közelítjük meg, a trágár szavak használata is megbontja a test meg a lélek meg a szellem hármasságát, ő például kifejezetten helyteleníti ilyesmit a modern irodalomban és a színpadon… Helyteleníti. Kifejezetten. Hogyaza. Hát belőlem kérem abban pillanatban előbb kiszakadt egy hangos “basszameg” (azt sajna nem tudom, a hármasságom melyik csücske volt az elkövető), utána viszont azonnal epifannim lett, és vízként hasonlatos kristálytisztán láttam magam előtt ezt a hímnemű úrleányt, amint pontot tesz a tanulmánya után, kis ideig elragadtatottan csodálja saját munkáját, majd sóhajtva feláll, cérnakesztyűt húz, és kimegy pisilni.
Istennek legyen hála, hogy nekem csak korrektúrázni kellett ezt a hogyishívjamot, mert ha szakmaileg kellett volna lektorálnom, úgy vágom ki, mint macskát szarni.
Ma persze meg kell próbálnom regenerálni magam ezekből a megpróbáltatásokból, és tényleg nem tehetem meg, hogy ne hívjam fel a témavezetőmet, hogy megbeszéljek vele egy találkozót a disszertációmmal kapcs. Én. Aki épp szakított a tudománnyal.
Ennek a világnak egyre hülyébb a kristályszerkezete, hogyaztakurva.
Eddigelé igen érdekesen alakulnak a dolgaim erre a hétvégére. Ez a finom megfogalmazás arra, hogy a legkevésbé sem úgy, ahogyan én azt elterveztem. Akadályaim száma légió, köztük főként én, de a szőrös is dolgozik azon, hogy megnehezítse a zéletet, és folyton úgy érzem, lemaradásban vagyok.
Fel kell hívnom a témavezetőmet. Be kéne tennem egy újabb mosást. A kovász megint enni kér. A korrektúra még Luca székénél is úgyabbul áll. Mindehhez meg tegnap este filmnézés közben horgoltam két ilyen izét,
és akkor ez még egészen jó tervnek látszott, de most kétségeim vannak arról, tényleg fel tudom-e használni őket arra, amire eredetileg szántam. (Á, úgyis meglátjátok majd.)
Ami a szőröst illeti, fél órával ezelőtt nekiláttam volna áthúzni az ágyneműt, erre meg tessék.
Ezek után az már valószínűleg nem lep meg senkit, hogy a hajam is felrobbant a mosástól, de ezúttal valami egészen bizarr némafilmes stílben.
A fejemben pofázókat pedig most már tényleg le kéne lőni a francba.
Minden látszat ellenére én nem vagyok impulzus-vásárló alkat (leszámítva egyes vicces turkálós ruhadarabokat meg az obligát “na még egy gombolyaggal” horgolófonalakat), úgyhogy tegnap magam is meglepődtem, amikor bementem a drogériába macskakajáért, aztán kijöttem egy parfümmel.
Jó, legalább vettem macskakaját is.
A parfüm nyilván azért is meglepő, mert ugyan alig néhány napja ábrándoztam egy újról, de az ábránd tárgya egy őszi parfüm volt így öregkoromra, ráadásul valami olyan, amit még évek múlva is be tudok szerezni. Na hát ehhez képest vettem egy tavaszias limitált kiadású darabot zöldtea és gránátalma illattal. Remek.
Mivel a kovászt etetni kell (meg, ami azt illeti, magamat is), tegnap este sütöttem egy kenyeret – hát, ízre jó, állagra jó, de valamiért mégis úgy fest, mintha összevissza pofozták volna. Lövésem sincs, miért. Mindent épp úgy csináltam, mint máskor.
Úgyhogy most itt állok (ülök) egy váratlan parfümmel meg egy váratlan kenyérrel, és feladatból is nyakamba szakadt valami teljesen váratlan, amihez nyilván semmi kedvem, miért lenne. Tíz tanulmányt kell átkorrektúráznom, és eredetileg azt terveztem, hogy ma nekifekszem, aztán kivégzem őket, de ma reggel már elkezdtem gyáván alkudozni magammal, hogy csak hétfőn van a határidő, és előttem a (majdnem) teljes hétvége, körülöttem meg ez.
A kísértés, yeah. És azt még nem is mondtam, hogy tegnapelőtt délután újra elkezdtek pofázni a fejemben mindenféle regényhősök, aztán nem hajlandóak abbahagyni.
Újabb “ébrentartó öltözék”, amit a diákjaimnak prezentálok az egésznapos döngicséléshez.
Mintegy mellesleg a fotó elkészülte után vettem észre, hogy a bal zoknimat kifordítva húztam fel, és most túl lusta és sietős vagyok ahhoz, hogy visszafordítsam a színére.
Újabb hajnali indulás, újabb délutáni érkezés. Ez utóbbi (mármint az érkezés) speciel arra, hogy apósom éppen a termosztátot babrálja, mert reggel a Repülő Kutató, mielőtt elindult volna Iasi-ba, megpróbálta bekapcsolni, és nem sikerült neki. Én ekkor már nyilván nem voltam itthon, de állítólag olyan kétségbeesetten rohangált, hogy még állandó konferenciapartnerét, Krteket is sikerült itthon hagynia a nagy szaladgálásban.
Mindenesetre most meleg van, sikerült fotót is csinálnom magamról (természetesen abban a szobában matatott apósom, ahol a fotók készülnek, ki kellett várni).
Tipikus vis maior-öltözék lett a mai napra, mert én ugyan eredetileg más cuccokkal akartam felvenni a kockás ruhámat, viszont öt negyvenkor kiderült, hogy nem mennek alá más cuccok, sőt még én is aligéppen férek alája. Fogalmam sincs, mi a rosseb történt, egyetlen kilóval nyomok többet, mint amikor megvarrtam ezt a dögöt, most mégis rettentő szűk mellben, muszáj vele kezdenem majd valamit.
Majd. Most egyelőre csak bedobtam egy mosást, aztán leülök, és nézem Pocit. Már negyedórája mosakszik, én meg kezdek kissé aggódni, vajon miért csinálja ilyen hosszan. (Hé, azt sose állítottam magamról, hogy normális lennék.)
Mára kifejezetten kellemes idővel kecsegtettek a meteorológia levelibékái, de én ezt nem nagyon látom egyelőre, ború van meg hűvöskés, és én sajna még mindig ugatok. Óvintézkedés gyanánt belerántottam magam egy kupacnyi igencsak őszies holmiba, közte a múltkor varrt ruhámmal, ami persze így az összes réteg alatt nem mutat sokat magából, de sebaj, lesz még alkalmatok látni, azt elhihetitek. Például azért is, mert olyan kényelmes, mint egy pizsi.
És végre átpakoltam egy másik táskába, mielőtt a gólyák azt hinnék, nincs nekem, csak egy.
A csillagászati ősz ma reggel köszöntött be az idei évre, bús csepergéssel és ködszürke éggel. Én még mindig taknyos vagyok (kicsit) és méla (nagyon), továbbra is begubózósat szeretnék játszani a pokróckámmal meg a hülye kiscicámmal, almaszószt befőzni meg muffinokat sütni, és méla zenéket hallgatni a csillagászati őszhöz.
Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy engem nem ezért tartanak, úgyhogy a négynapos igenis-összeszedem-magam projekt végállomásaként nekilátok munkaképessé adjusztálni magam. Hajmosás, körömlakkozás, holnapi cuccok összekészítgetése, ppt-csiszolgatás, ahogyan ezt illik. A gólyák mostanra már hozzászoktak, hogy a piroshajú bolond tanárnő mindig hosszú szoknyákban jár, és egyetlen nagy sárga táskája van. (Szégyen és való, a takonytengeren evezgetve vajmi kevés energiám volt arra, hogy átpakoljak egyik táskából a másikba, és amíg nem múlt el a lábszáramról a buci, a hosszú szoknyák voltak a legkényelmesebbek/legjobban takarók, úgyhogy nem is sejtik, az én táskáim száma valójában légió, a ruháim vadul változatos hosszáról nem is beszélve.) Lesz itt még meglepi, az biztos.
A szokott őszi folyamat (szekrény-átrendezés, varrnivaló anyagok számbavétele, Burdák lapozgatása) ezúttal tényleg visszafelé halad: tegnap pakolgattam kicsit a Bűnök Barlangjában. Gombhoz a kabát, őszhöz az anyagok, össze is raktam az egyik Kallax rekeszeiben mindazt, ami most szezonális-vádlón kancsalít felém, hogy mikor foglalkozom végre vele.
Ézös fiaim, ha én azt tudnám.
Itt még mindig az édes változatlanság állapottya uralkodik, bár olyan sosincs, hogy édes változatlanság, legfeljebb olyan, hogy “kevéssé szignifikánsnak tekinthető változások”. A slejm kevesebb, a horgolás pedig hosszabb – nos, nem sok másegyéb fér bele a dögölészés és orrfújás mellé, mint közepesen buta, de kedves Syfy-sorozatok újranézése, valamint pár motring fonal -, emellé meg másik nyafogóruhát és másik zoknit vettem fel. Ez utóbbit annak tiszteletére, hogy tegnap a guglidudli perecekkel ünnepelte az Oktoberfest kezdetét.
A Repülő Kutató is nézett guglidudlit, úgyhogy igen érzelmesen kezdte emlegetni, na nem az Oktoberfestet, hanem a perectésztából készült lúgos zsemléimet. Én úgy gondoltam, jelen állapotomban igazán nem várhatja el tőlem, hogy likas kanállal, főkötőben, stopperrel álldogáljak a tűzhelynél, és rotyogó szódabikarbónás vízben forgassak péksüteményeket, minden oldalra harminc másodpercet szánva. Ebben teljesen egyetértett velem, de továbbra is láttam a képin, hogy ő most színes tintákról sörperecekről álmodik, úgyhogy megígértem, majd mikor hazajön Iasi-ból jövő hétvégén, azt is kap. Ma csak egy suppantott veknire van nekem enerzsia, és azt is csak azért sütöm meg, mert a) a kovászt meg kellett etetni, b) nincs a házban kenyér. Ezek elég hathatós okok.
A guglidudli, miután tegnap a sörperecekre figyelmeztetett, máma Tabei Dzsunkót ünnepli, aki első nőként jutott fel a Mount Everest tetejére. A saruszíját nem vagyunk méltó satöbbi. Nekem persze nincsenek ilyen hegyet mászós ambícióim, pláne mára nem. Bár, ha kellő mértékben elszégyellem magam, talán rendezgetek kicsikét a szekrényeimben, az is valami.
Még mindig a futonomon ugatok, és igazából mutogatni sincs rajtam mit, úgyhogy sztorizzunk egy kicsit, hadd ne unatkozzatok.
Eredetileg erre a hétvégére terveztem, hogy, hátulsó pár előre fuss, őszbe rántom a szekrényt. Ilyenkor szoktam a kánikularuhákat meg a nyári cipőket-táskákat elcsomagolni, a blézereket megvizsgálni, kell-e nekik tisztító, a színes harisnyákat leellenőrizni, van-e rajtuk lyuk. Melyik az a szoknya, amit nem akarok/tudok többet felvenni, mit szeretnék átalakítani. Effélék. Ilyenkor szoktam azon is elábrándozni, milyen új holmikat szeretnék megvarrni a százhúsz Burdából, ami a Bűnök Barlangjában lapul. Ki is szoktam válogatni vagy tíz darabot, amiből aztán persze nagyrészt nem lesz semmi, de ábrándozni akkor is jó.
Nos, ezúttal nagyúrian roggyant állapotomra való tekintettel a végén kezdtem a partit, a Burdákkal. Az egyik ’96-os őszi példányban pedig ott volt ez.
Ah, nosztalgia. Nekem valamikor épp azidő tájt, ’96 környékén sikerült kapnom egy ilyet ajándékba, már nem emlékszem, kitől. Meg is állapodtam magammal, hogy ez nagyon kellemes illat, majd húsz év múlva(!) biztos teljesen elégedett lennék vele, de most még nem vagyok hozzá elég érett. Attól persze elfogyott valahogyan, huszonévvel ezelőtt igencsak templomegér voltam ahhoz, hogy drágaszépjó parfümöket ebek harmincadjára hagyjak, mikor magamat is büdösíthetem velük. (Néhány évvel később a Davidoff Cool Water Woman is elfogyott, hiába gondoltam minden egyes alkalommal, ahányszor magamra fújtam, hogy “a férfi változat sokkalsokkal jobb”.)
Summa summárum, most már végre elég öregnek érzem magam az Indián Nyárhoz, de az Indián Nyár azóta, huss, kiment a divatból meg a forgalomból. Priscilla Presley a fenti reklámfotón még nálam is fiatalabb, de artisztikusan ki van blőrözve, hogy ne mutassa a korát, mostanra pedig olyannyira gumikacsává műttette magát, hogy nyomokban sem emlékeztet önmagára.
Ez itt most valahol nyomokban igen nagy igazságok megállapításához is vezethetne, de inkább maradjunk annyiban, hogy tényleg szeretnék magamnak egy új parfümöt. Valami őszieset-indiánnyarasat. Azt hiszem, most már elég érett vagyok hozzá. Bár, izé, ez erősen véleményes.
Ma csak ötkor ébredtem arra, hogy köhögnöm kell, nem kettőkor arra, hogy nem kapok levegőt, hurrá. Innen már csak felfelé van, és gondoskodom arról, hogy így legyen. Mindenekelőtt viszont csendkirályosat kell játszanom, mert tegnap du. már tényleg olyan regiszterben beszéltem, amin leginkább azt lehetne énekelni, hogy “Jég dupla viszkivel”.
Nix viszki, pláne nem jéggel. Pokróckák meg teák, és nyilván valami csendes mötymögés is a horgolótűvel, mert hangom és eszem ugyan vajmi kevés van most, de mégse hagyhatom teljesen kárbaveszni ezt a néhány többé-kevésbé kényszerű szabadnapot.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 