eská kategória bejegyzései

Ma ugyan egészen sokat ácsorogtam a szekrény előtt, de minden, amihez kedvem szottyant volna, magas sarkú cipőt kért, én meg nem kértem magas sarkú cipőt. Úgyhogy ez lett belőle, ahogy szottyan, úgy puffan.

“Az utolsó oltsa el a villanyt” – jutott eszembe tegnap, amikor elhagytam a munkázót. Ezúttal ugyanis én voltam az, már persze ha nem számítjuk a portást, aki utánam integetett, aztán feltehetőleg tovább horgolta az amigurumi mikulást. (Mink olyan hely vagyunk, hogy a portások is majdnem mind nők. És köztük vannak olyanok is, akik kézimunkáznak.)

Ma amolyan “tanári vasárnapom” van, ami azt jelenti, hogy előbb a munka, aztán a szórakozás. Mivel az nyilván nem festett volna sehogy, ha a pendrájvval fotózom le magam, amin a diákoknak összepakolt és összepakolandó anyagok vannak (ma tényleg el akarom küldeni ezeket, fene bele), a szórakozást mutatom meg, mert majd olyan is lesz.

Majd. De előbb a munka.

Mielőtt azt hinnétek, hogy nekem nincsenek is úgymond semleges színű ruhadarabjaim.

Na persze attól, hogy éppen krumplibarnába öltözöm némi koszszürkével és hullottlevél-sárgával, nem kell elkeseredni. Tegnap is nédda milyen szép vadszőlőt láttam,

és a buszmegálló felé rohanvást a Kísértés is szembejött egy állványon,

de én hős voltam, kattintottam egyet a géppel, aztán futottam tovább.

Ma viszont valószínűleg be fogok szabadulni kicsinyt a Bűnök Barlangjába, mert a megvehető kísértések helyett inkább azzal a sok köbméter alapanyaggal kéne foglalkoznom, amit ott spájzolok. Holnap úgyis tancsitancsi.

Ennyi időbe telt, hogy ma reggel összerakjam magam, aztán az is hogy néz ki, na ugye.

Megint tárul Miki mókatára, irány a taposómalom.

Gondolom, ismeritek az olyan vasárnapokat, amikor az ember arra ébred, hogy “nyöhh, esik”, visszaalszik, felébred arra, hogy “nyöhh stb.”, aztán ugyanezt még vagy három-négyszer, míg végül kénytelen rájönni, hogy a végtelen körforgást csak azzal lehet megszakítani, ha lemászik az ágyáról, és kiszedi a szeméből a csipát, bár persze az eső ettől sem fogja abbahagyni.

Na éppen ilyen volt az én mai reggel-hajnalom, azzal színesítve, hogy kellően vadakat is álmodtam hozzá: egy kis hegyi településen voltam, ami nem egészen falu volt, nem egészen tábor, nem egészen semmise. Éppen elöntötték egy könyvklub tagjai, mert megjelent a helyről egy regény, amiben mindenféle izgalmas és misztikus dolgok zajlottak, az egyik lakos medvévé változott meg minden efféle. A könyvklubosok nagy izgalommal mászkáltak fel-alá, helyszíneket meg szereplőket keresgéltek, és általában úgy viselkedtek, mint a hülyén lelkes turisták, én meg ültem a faluféle egyetlen kocsmájában, és rettenetesen vigyorogtam befelé, mert azt a regényt én írtam, bár persze nem az én nevem alatt jelent meg, és egy szerkesztő amúgy is teljesen szétvágatta meg összerakatta velem újra, én meg beadtam a derekam, szóval meg volt kisbencézve a regény alapost, és a mamája (én) se ismert már rá. Na de miközben a turitnyák fel-alá örvendeztek, én meg ittam egymás után a kricsmiben az alkoholmentes söröket (de miért éppen azt, könyörgöm?), elkezdtek valóra válni a regényben leírtak, csakhogy nem ám azok, amik megjelentek, hanem a szerkesztetlen és megkisbencézetlen változat eseményei. A könyvklubos turitnyák még jobban belelkesedtek, csúcsszuper és klafa, bízzátok ide, tudom, hogy mi következik, én meg hiába próbáltam megértetni velük, hogy tévúton vannak, és nem az a pasi fog medvévé változni, akit már megkötöztek és ledobtak a pincébe, mert azt is átíratta velem a szerkesztő. Az eredeti medveember éppen ott gurította le egymás után a vodkákat a kricsmiben, a könyvklubosok meg kiröhögtek, mikor kétségbeesetten próbáltam meggyőzni őket, hogy szarban vannak, mert dehogy vannak, ők olvasták a könyvet, és különben is ki vagyok én.

Jáj. A fejem belülről még kócosabb lehet, mint kívülről, pedig az se piskóta.

Ma is cefet rossz idő van, és nekem még mindig nem kell kimennem a házból, mert a hallgatók elmentek gyakszira, hurrá. Ennek örömére teljes házi-elszalajtott dekorativitásomban leledzem, a hajam pedig már megint felrobbant a sztratoszféráig.

A dzsuvátlanítással lassan, de mégiscsak haladok, a Bűnök Barlangja például az alábbi szögből már egészen jól néz ki.

Előtte:

Utána:

A túloldalon akadnak még kiske problémák, de előbb-utóbb azokat is megoldjuk.

Az egész azzal kezdődött, hogy tegnap a Repülő Kutató nem találta a kocsi forgalmiját, amit a konyha és étkező közti egyik polcra szokott felhajítani lejárt bankkártyák, kifogyott elemek, forgalomból kivont aprópénzek, hát.ezzel-meg-mit-csináljunk névjegyek és összegyűrt bevásárlószámlák közé. Én ezt a polcot évente le szoktam pucolni, de idén úgy gondoltam, paidagógiai szempontból hasznos lesz, ha Augeiász egyszer szembesül azzal, milyen kontraproduktív dolog az istálló kihelyezett jászolát üzemeltetni a polcon, holott a lakás így is egy kupleráj, és a Cetlik Urának számos négyzetmétere van kibontakozni.

Nos, paidagógiailag hasznos módon, de átkozottul nem a megfelelő alkalommal borult ki az éjjeliedény, anyámat ugyanis el kellett volna fuvarozni a vonatához, az meg forgalmi nélkül nem megy. A Gézengúz-féle hörgős-morgós előadása után a RK kölcsönkérte a szomszédék kocsiját (hála légyen nekik), visszajövetelkor pedig természetesen megtalálta Emesében a forgalmit, mert nyilván az volt a második számú lehetőség, hogy abban hagyta. Mire viszont visszaért, én már dühöngélve leürítettem az inkriminált polcot, és vad dzsuvátlanításba kezdtem.

Ez a vad dzsuvátlanítás még ma is kitart, bíráló tekintettel kezdtem szemlélni a Bűnök Barlangját is, de előtte még kiborítottam az összes fiókot és kosarat a fürdőszobámban, mert ott látszatra ugyan nincs nagy dzsuva, de valójában, hajaj.

Egy kis szerencsével nem zabálja meg a komplett napomat Augeiász istállójának számos jászola, és tudok valami tartalomszerű tartalommal is jelentkezni, de a Bűnök Barlangja és az emeleti folyosó is egy pöcegödör, én meg elszánt vagyok ugyan, de nem túl optimista.

Gondolom, mindenki ismeri a mémet a bóttal meg a makival. Ha mégse, tessék:

Hát kérem, mi is ott vótunk. Minekutána a Repülő Kutató rohangálással töltötte az elmúlt heteket, én meg gyalogbéka vagyok, a háztartásunk igen csúfos hiányosságokat mutatott, melyeket orvosolni kellett. A többi nép, mittomén, a szokásos zombi-apokalipszisre készült, mindenesetre embert próbáló feladat volt túlélni, az ziher.

Plusz még egyre hidegebb is van, brrr. Emese azt állította induláskor, hogy négy fok van odaki, amit én azért mégiscsak keveselltem, de nem fogott nagyon-nagyon mellé.