Kicsit kezdem unni, hogy az a tűz és ragyogás, ami minden sorscsapáson átvisz, leginkább a “már megint úgy felkúrtam az agyam valamin, hogy dühömben csakazértis és irgumburgum” formájában szokott megjelenni. Igen, jól sejtitek: ebből a takonykórból is a düh fog kivinni, nem egyéb.
Különösen dühítő (bár nyilván a blogolvasókat ez szórakoztatja leginkább, én meg az a fazon vagyok, aki a közönségért bármit, úgyhogy természetesen elmesélem), amikor fogcsikorgatva valami hasznos-egészséges dologba próbálok belekezdeni, aztán ez olyan radikálisan röhögséges következményekbe csap át, hogy öröm nézni. Mármint kívülről. Ezúttal például én süsübogyó azt találtam ki, hogy légutaim és általános állapotom javítása érdekében bele fogok ülni egy nagy kád forró vízbe, amibe gyógynövényes fürdősót szórok quantum satis, és ezzel fogom delektálni magam.
Az egész már a kezdetektől el volt pacsálva, bár nehéz megtalálni a kezdeteket. Talán az volt az, amikor pár évvel ezelőtt muszáj volt kicserélnünk a kazánt, és egy olyan modern ketyerét szereltek be a régi helyett, ami egyúttal kiváltotta a bojlert is, haladjunk a korral. Nos, azóta nincs olyan, hogy a lakás bármelyik csapjából igazi gőzforró víz folyna, ezúttal is felcsavartam ütközésig a melegvizes keverőt, de nem jött belőle, csak langy nyári szellő, úgyhogy a “lehántom köntösöm, és belelebegek a kádba” helyett muszáj volt kettőt fordulnom klaffogó papucsomban a konyha és a fürdőszoba között, mindkétszer felcipelvén az elektromos vízforralót, tele igazi forró vízzel, amit belezúdítottam a langy nyári szellőbe, és így végül sikerült elérni valami olyan hőfokot, ami a “forró fürdő” fogalmát súrolta. Alulról. Képzavarral.
Másrészt, ha belegondolok, a kezdetek, amikortól minden el lett pacsálva, akkorra datálhatóak, amikor megépítették a palotánkat. Én már egy igen kései fázisban szálltam be a dologba, talán a beépített konyhabútor megrendelése környékén, amikorra már kész volt tokától-bokáig, burkolatoktól szaniterig minden, nem is beszélve a beosztásról meg az összes többiről, ami miatt morogni szoktam. Anyósoméknak ez volt az első ház, amit építettek életükben, márpedig azt minden építész tudja, hogy az első házad az ellenségednek építed. Ezt ők, nem lenni nekik tapasztalat, nem tudták. A Repülő Kutató, akinek véleményeznie kellett a dolgokat, egyrészt huszonhárom éves volt, másrészt meg igen sikeresen be van oltva belsőépítészet és lakberendezés és effélék ellen. (Hogy mást ne mondjak, huszonév együtt töltött idő után is képes még olyanokat kérdezni tőlem, amikor én rábökök egy bútorra az Ikeában, hogy “na ezt”, hogy “és, öö, hová teszed? és elfér ott?”. Hahh.) Ehhez képest én tervrajzok között nőttem fel, apám építész volt, mostohaapám építész volt, anyám meg szintén építészként végzett, szóval képzelhetitek.
Az előbbi bekezdés hosszú bevezetője csak ahhoz kellett hogy a kádat elmagyarázzam. Mi indiánok, akiknek lenni tapasztalat és előrelátás, figyeljél jól, édes fiam, Lyukas Gumi, készen vett lakásnál belenyugszunk ugyan abba, amit ránk mért a sors, de ha nekünk kell fürdőkádat választani, akkor előbb, horribile dictu, beleülünk ruhástól, hogy megnézzük, működni fog-e nekünk ez a kád. Nos, ezt nyilvánvalóan senki nem tette meg, mert az egész helyrajzi számon nincs olyan, akinek a fizikai paramétereire működni tudna ez a kád. Tényleg. A RK derékig kilóg belőle, én meg nem tudok lazítani benne, mert ha ábrándosan letámasztom a fejem a szélére, óhatatlanul lecsúszom, és bugyborékolni kezdek, miközben a lábam bokáig kilóg a túlvégen.
Na hát ezt a kádat töltögettem én langy nyári szellővel egy relaxáló fürdő érdekében, merthogy a remény hal meg utoljára. És a remény érdekében elővettem a fürdősót. Az aljas gonosz fürdésnehezítő kád ellenére is van a házban egynihány fürdősó, ezúttal én egy mentás parajdi fürdősóra szavaztam, ami valamikor a kád és a kazán között került a házba, a címkéjén mindenféle erőltetett góbéskodások meg rovásírás, és ez volt a harmadik kezdetek, amikortól el volt pacsálva minden. Megnéztem az adagolási útmutatót (hálistennek legalább az nem rovásírással volt rajta), aztán belezúdítottam a kádba, kavartam egyet rajta, és hagytam, hadd teljen.
Megtelt. Hát, gyerekek, én még életemben nem láttam ilyen gusztustalan pocsolyát. A szárított menta megszólalásig úgy nézett ki, mint a teazacc: fele a kád alján, fele a víz tetején ringatózva, közötte meg egy zavaros lélötty. De hát mit volt mit tenni, belemásztam.
A következő tíz perc nagyrészt káromkodással telt, miközben próbáltam életben maradni az ide-oda lötyögő sós mentateában, ami ráadásul csúszott, mint a bagolyszar, és már a túlfolyóig ért, de én még mindig kilógtam belőle olyan stratégiai pontokon, amikre jó lett volna a forró fürdő, amikor pedig megpróbáltam nyakig merülni, törvényszerűen kibukkant a lábam a túlvégen, bugyborékolás, pánik, csapkodás. Kábé úgy festhettem, mint egy karácsonyra vett élő ponty, ami miatt három napig nem tisztálkodhat a család, mert annak szentestéig a kádban a helye, ne nyikorogj, fiam, Töhötöm, ezt én még Teca nénjétől tanultam, hogy így kell. (Megjegyzem, nálunk gyermekkoromban egyszer egy csuka volt a fürdőkádban, bár nem karácsonykor. A RK még rosszabbul járt, vele egy fél szarvas nézett szembe a fürdőkádból, mikor gyanútlanul hazajött valahonnan, és nem is sejtette, hogy a vadász nagybácsi vizitelt aznap náluk. Hajh, nyolcvanas évek káeurópai panel-fürdőszobái, de sok érdekes dolgot láthattatok valaha.)
Hát így esett, kéremszépen, hogy én a gyógyulás útjára léptem, legalábbis fejben, mert a test ugyan még erőtlen, és a takony dúsan tenyészik, de már elég dühös vagyok ahhoz, hogy ennek a szarnak a jövő hétre írmagja se maradjon. Ha pedig azt hinnétek, extra mennyiségű költői túlzással írtam meg ezt a bejegyzést, tessék, így nézett ki a sós mentatea, mikor már lefelé eresztettem azt a rühes kádat:
Igen, a szmötty utána ott maradt az aljára ragadva. És hosszan kellett csiszatolni, hogy lejöjjön a kádról. És ha gyanúsan mentaízű halat fogtok a következő napokban a Dunából, én voltam az, itt tessék reklamálni. Meg a parajdiaknál.
Minden nap más - mindennap más 