blabla kategória bejegyzései

Technikailag ez, valljuk be, nem is igazi újracucc-poszt, hacsak nem nézzük azt az oldalát, hogy a szabásmintát is reciklálom, meg az anyagok is nagyrészt a maradékos kosárból származnak. Mindemellett, ki tudja – hátha érdekel valakit, hogyan születik a változatosság még akkor is, ha egy előre meghatározott recept alapján dolgozom.

A múltkoriban nyikorogtam arról, hogy három év alatt csak egy sapkát varrtam magamnak, a helyzet tarthatatlan. Ugyan annyi sapkám van, mint a nyű, de egy részét már roppantul unom, gyártsunk újakat. (Felhívom a figyelmet arra, hogy az persze eszembe se jut, venni is lehetne sapkát.)

Mint már említettem, én a sapkáimat legnagyobbrészt gondolom-forma módszerrel szabom ki: az egyik módszer a felülre kör, alulra lyukas kör, mint egy fordított linzerkarika; a másik a felülre egy kör, alulra egy bumeráng, lássuk, mi lesz belőle. Visszanézve az eddig dokumentált időkre, valószínűleg a barna sapkám volt az, amit a bumerángos verzióból a leggyakrabban a fejembe csaptam, ezt ni. Nem volt ugyan türelmem végignyálazni a teljes médiatárat, ez valószínűleg csak töredéke annak, ahányszor feltettem, de már a blog eleje óta szerepel itt, úgyhogy úgy ismerhetitek szegénykémet, mint a rossz pénzt.

Szabásminta persze nem volt hozzá, miért is lett volna. Így hát megfordítottam a folyamatot, és a kész sapkából vezettem le, milyen méretű darabok kellenek hozzá. Szétbontani eszem ágában sem volt, de nem is kellett, elég volt kihúzni az aljából a gumit, aztán már ment is minden, mint a karikacsapás, lemérve, körülrajzolva, héjjahó.

A kör a teteje, a fura háromszög meg az alja-bumeráng fele, és kell még alulra a gumiháznak egy kb. 5 cm széles csík. Egyszerű, mint a pofon.

Kiszabni is. Arra érdemes csak figyelni, hogy az alsó, gumiháznak szánt csík hosszában legyen rugalmas, tehát a poláranyag száliránya függőleges legyen rajta. (Hm, ezt most nem tudom, sikerült-e elég érthetően elmagyaráznom…)

Összevarrni is könnyű: a bumeráng aljára rá a hosszában kettéhajtott csíkot, amiből a gumiház lesz (kissé megnyújtva, hogy eleve kisebb legyen majd a bősége, mint a sapkaaljé), aztán a bumerángot a sapkatetőre, gondoskodva egy kis összevarrási ráhagyásról. Gumit bele,

aztán hátul összevarrni, és levágni a fölösleget.

Ez utóbbi nem egy szépségdíjas megoldás, az igazán elegáns az lenne, ugye, ha előbb varrnám össze a sapka hátsó záródását, és csak utána varrnám rá a gumiházat, bele a gumit, hogy minden gyönyörűen el legyen tisztázva a visszájáról is. Én viszont szeretem az egyszerű megoldásokat, és ezzel tényleg nem kell sokat vacakolni, látszani meg piszkosul nem látszik, ha kívülről nézzük. Ugye?

Mindezek után felpróbáltam, és látám, hogy jó, aztán a tradíciónak megfelelően le is fotóztam Boldizsáron.

Ennek megörülvén gyártottam egyet gyorsan zöldben is:

Ez viccesmód jobban áll rajtam, mint Boldizsáron (nem egy megszokott dolog), merthogy ezt bizony elrontottam, és javításra szorult. Mikor ugyanis a tetejét és az alját összevarrtam egymással, akkor derült ki, hogy hoppá.

Persze engem az ilyesmik sose szoktak különösebben zavarni – ezt a sapkát például egészen könnyen meg lehetett menteni. Kifordítottam, aztán bejelöltem rajta, hol kellene összevarrni úgy, hogy ne legyen hátul rajta folytonossági hiány,

aztán össze is varrtam. Kifordítva így néz ki hátul, ni

Emiatt az apró szabásbeli különbség miatt viszont Boldizsár fülei nemigen találják benne a helyüket, ami viszont nem jelent problémát, mert a sapka végül is az enyém, és nekem teljesen más a fülem. Bizony.

Mivel már vérszemet kaptam az eddigi sikerektől, gyártottam gyorsan egy kéket is.

Ennek speciel teljesen más állása van a fejemen (sőt még Boldizsárén is), mint a többinek, mivelhogy ennek nem az alján van a gumizása, hanem, nézzétek csak az alábbi képen a cikcakkvarrást, valamivel feljebb

 viszont sokkal merevebb anyagból van, úgyhogy hátulra is be kellett építenem egy plusz gumit.

Abszolúte elragadó és értelmetlen darab lett belőle, majdnem-pilótasapka kis piros fenyőkkel, totál odavagyok. A többi tökéletesen hordható, ez viszont egy csodálatos vicc, alig várom, hogy felvegyem.

Hát, nem holnap lesz annak a napja, mert én addig ki nem akarok mászni a lakásból, amíg nem muszáj.

Kicsikét kérdéses, újracuccnak lehet-e tekinteni ezt a projektet, de hátha segít valakinek: talán más is akar újabb zsebeket építeni egy táskába, de nem mer hozzáfogni. Nos, mint tudjuk, én ilyen ügyekben bátor vagyok, mint egy vadkan (és körülbelül annyira előrelátó is, mint egy vadkan), szóval tessék. A képek igen változatos, ráadásul pocséknál pocsékabb világítási viszonyok között keletkeztek, ezért előre is bocs.

Az októberi turkálózsákmány zöld táskám

nagyon-nagyon szeretnivaló darab továbbra is, majdnem mindent tud, amit én egy táskától elvárok: masszív és belefér egy fél disznó, kézben is lógatható meg pánton is hordható, remek. Az egyetlen problémám vele, hogy igen gyengén van eleresztve belső zsebekkel: az egyik oldalán csak egy incifinci kis mobiltartó, a másik felén (lásd alább) pedig egy szintén incifinci cipzáras kis micsodácska, amibe a pénztárcám is csak úgy fér bele, hogy gyömösz, gyömösz.

Na hát én ugye szeretem, ha a táskáimba belefér egy fél disznó, de ezt olyanformán tessék elképzelni, hogy az inkriminált féldisznót előtte már nett kis darabokra bontotta a hentes. Netbook, pénztárca, előjegyzési naptár, kulcsok, tollak, jegyzetek, cigi, pendrive, mp3-lejátszó, ernyő, papírzsepi, parfüm, sminkcuccok, kézkrém, szemüvegtörlő, bevásárlószatyor – ez csak a minimumprogram, amit mindig magammal hurcolok, és nincs is annál szebb, mint amikor egy táska legaljáról kell előbűvészkednem mindezt, különösen az apróságokat. A külső zseb persze szép és jó, de a hátul lévő (lásd fentebb) szintén igencsak incifinci, az első meg, hogyismondjam, túl jól hozzáférhető a külvilág számára ahhoz, hogy nyugodt szívvel tároljak benne bukszát meg pendrive-ot.

Úgyhogy nincs más hátra, mint előre: építsünk a táskába zsebeket. Nyilván ezt is géppel akartam megoldani, amennyire lehet, pláne hogy amúgy is barna cérna van belefűzve, addig üssük a vasat, amíg meleg.

Először is elővettem hűséges fércbontómat, és felfejtettem a táska bélésének alsó varrását.

Ezután ugrottam bele fejjel az anyagdarabkáim kimeríthetetlen kincsestárába, hogy kiválasszam a célnak megfelelőt. A választott végül egy valahai pamutbúz lett, amit 2001-ben turkáltam egy patchwork-falvédőhöz, és ezek után ennyi maradt belőle összvissz:

(Utólag kicsit sajnálom, hogy kevesebb körültekintéssel vágtam szét valaha a nyomorultat, olyan szépen kidolgozott gomblyukai voltak, még kezdhettem volna velük valamit ebben a projektben is, de hát késő bánat, sőt, majdnem tizenöt évvel elkésett bánat, most már éljünk együtt vele.)

Mivel elöl-belül és hátul-belül is újabb zsebeket óhajtottam a táskába, a meló két alkalmatos méretű téglalap kivágásával kezdődött, melyeknél megpróbáltam kihasználni a már meglévő eldolgozott széleket is – lustácska vagyok, no. Egyébként is arra törekedtem, hogy a lehető legkevésbé legyenek majd foszlósak a szélek, úgyhogy megkíséreltem mindent úgy elszegni, visszahajtani, eltisztázni, hogy a zseb kívülről is, belülről is elég tetszetős legyen. Mindenesetre a zsebekhez legyártottam két téglalapot: hátulra egy kisebbet a pénztárcának, elölre egy nagyobbat az összes többi mindenfélének. Ez utóbbira varrtam további zsebeket is, mert miért ne. Például a tollaknak, azok mindig elbújnak valahol. Na meg az mp3-lejátszónak, ami szintén hajlamos lemerülni az összes többi apróság közé.

Végül a kívánatos helyen rágombostűztem a téglalapokat a táska bélésére úgy, hogy a már meglévő belső zsebeken se varrjak majd át – akármilyen incifincik, legalább a mobiltelefon, a pendrive meg a szemüvegtörlő jó helyen lesz ezekben.

Eddig minden szép és jó volt, de ezután kezdődött a feladat nehezebb része: behajtogatni a nyavalyás táskát a nyavalyás varrógéptű alá.

Sok káromkodással járt, nem tagadom, de végül csak megküzdöttem a melóval, és sikeresen felvarrtam a nyavalyás bélésre a nyavalyás zsebeket. Ezek után már csak a kulcsoknak varrtam fel egy aprócska polárdarabbal egy praktikus karabinert a hátsó zseb sarkára így ni,

aztán gondosan végigvarrtam széles cikcakkal a felfejtett bélésen, hogy visszazárjam.

Mindent összevéve nem lett egy nívódíjas munka, de most már végre mindennek meglesz a helye.

Ez volt az idei év Pantone divatszíne, meg ez volt az egyik forduló is az Árnika Műhely Colortrend-játékán, úgyhogy akkor most rettentő trendi leszek és aptudét: az egyik ügyben majdhogynem lekésem az évet, a másikban meg két hónap csúszásban sem vagyok, bagatell.

A marsala és csatolt haverjai színskáláját amúgy már évek óta hordom, és ettől a jó szokásomtól akkor sem fogok eltekinteni, ha már, huss, kiment divatból. (Ne vicceljünk, a Pantone a jövő évre a “rózsakvarc” és “derű” fedőnevű izéket kiáltotta ki az év színeinek. Hívja őket akárhogyan, bébirózsaszín meg bébikék az, nem egyéb. 2016-ban a legtrendibbek a tradicionális babaruhákat kedvelő szülők kéthetes gyermekei lesznek. Erről ennyit.)

A második számú kordszoknyával, a barnával kapcsolatban már megjövendöltem, hogy a) rövidebb lesz, b) nem marad egyszínű. A rövidítés nem nagy kunszt: lemértem, milyen hosszúra óhajtom őkelmét, aztán szép gondosan levágtam az aljából, és cikcakkal elszegtem, hogy kevesebbet szemeteljen nekem. (Nem hagytam ráhagyást a felhajtáshoz, mert a levágott csíkból levágott csíkkal akartam majd elszegni a végén. Majd meglátjátok.)

Igen, jól sejtitek: most jön a szajré előhozatala.

Ittfele nemigen szokott kárbamenni semmi, még az ilyen mikroszkopikus poláranyag-csíkok sem. A már tényleg semmire se használható méretű anyagokat nyírtam fel egyszer, és azóta ismét megszaporodott a rongyoszsák tartalma, úgyhogy majd valószínűleg elmelózom az újabb adaggal is, ha lesz rá érkezésem. A készletben vannak lilák, pirosak, barnák, bordók, narancsok, szépen összevissza. A marsala ugyan alapvetően bordó, és reményeim szerint a végeredmény is leginkább bordóra fog hajazni, de ha nem, akkor is játszottam egy jót.

Úgyhogy megfogtam ezt az irgalmatlan mennyiségű csíkocskát, és elkezdtem felvarrni a szoknya aljára, széles cikcakkal.

Mindehhez betettem egy kellően ostoba karácsonyi filmet, ilyentájt roppant szívesen nézek efféléket dekoratív emberekkel és a szerelem mindent legyőző hatalmával, nix intellektuális kihívás, minden sztori olyan egyszerű, mint a faék. Na ez is olyan volt, szerelem kazalszám, mondvacsinált konfliktusok, adventi sütik meg atipikusan viselkedő macskák, akik állandóan cukik és dorombolósak, és egyszer sem akarják leverni a gazdáikról a glazúrt.

És varrtam, és varrtam, és varrtam, és varrtam, és közben feljött az egyik igazi macska, aki bezzeg nem viselkedett atipikusan, mert undorral megfordult, és elment, és én tovább varrtam, és aztán egyszer csak körbeértem a csíkokkal a szoknyán,

a kaliforniai kisvárosban meg havazni kezdett, és a szerelem hatalma legyőzött mindent, a filmbeli macska meg ismét dorombolt, és odadugta a buksiját a gazdikhoz, akik éppen szerelmesen nézték egymást.

Én pedig fogtam a szoknya aljáról levágott csíkot, a megfelelő szélességűre vágtam, aztán azt is rávarrtam a szoknyára,

majd levonultam a földszintre, megnézni, mit csinálnak a mi macskáink. Éppen aludt mind a kettő, úgyhogy csak megnéztek maguknak fél szemmel, aztán aludtak tovább.

A szoknyát holnap felveszem, aztán meglátjuk, mennyire tetszik magamon. Ha egyáltalán nem, akkor várom azt a bátor jelentkezőt, aki hozzávetőleg 42-es méretű holmikat hord, és nem ijed meg egy szivárványcsíkos mini lámpaernyőtől.