Erős a gyanúm, hogy az én életem számos szempontból nemnormálisnak számít, és még ehhez képest is új és új meglepetések érnek azzal kapcsolatban (engem is), hogy miket csinálok vele. Ma például háromnegyed héttől nem egészen szándékosan, de nyilván nem is teljesen véletlenszerűen Quimby-koncertet néztem. Csak úgy, minden ok nélkül. Ahhoz, hogy élőben is odahurcoljanak egyre, valószínűleg két ló kellene. Minimum.

Addigra már túlvoltunk persze a Fapapucs Futamon meg az utána következő “nédda, papírgombóc!” bulin, ami úgy festett, hogy Maci széttáncolta a Bűnök Barlangjában a szőnyeget, míg Poci megvető tekintettel nézte ezt az éretlenségi manifesztációt a fotelből. Én sajnos túl hangosan röhögtem ahhoz, hogy videózni tudjam, képzeljétek el inkább. A papírgombóc egyébként cipőorrból jött ki, és utána nagyon kulturáltan a szemetesbe távozott, de persze Maci előtt nincs akadály, ő kiszedte onnan. A kis kukabúvár.

No de titeket valószínűleg jobban érdekel a cipő meg az orra. Lookey, új cipő. Tegnap jött meg.

Mondtam én, hogy optimista vagyok, igenis számítok arra, hogy nekem ebben majd tanítani kell billegnem.

Egyéb híreink egyelőre nem vagynak, de hát fiatal még a nap. Ami az agyamban van, legalább olyan gubancos, mint szegény sarkantyúkáim,

és csak reménykedni tudok benne, hogy az én dudvámban is nő valamiféle virág.