Körülbelül félórával azután, hogy arról győzködtem a Repülő Kutatót a lidli parkolójában, végső soron nem állunk mi olyan rosszul (vö. “pandemic fine”), nincs hitelünk, nincs adósságunk, van még munkánk, be tudunk vásárolni, még nem öltük meg egymást, és tavasszal meg fogok tanulni jutyúb-videókból vakolatot renoválni, ja meg a Supralux Seasons festékből venni kell olyat, hogy Tavaszi Lóhere, ami persze átkozottul nem lóhere-színű lesz, mint ahogy az Őszi Avar sem ősziavar-színű volt, hanem mandarinos gumicukor, így a Tavaszi Lóhere is valami olyan lesz, mint a folyosói pipeződ; és körülbelül tíz perccel azután, hogy vettünk a piacon friss bébimángoldot, rukolát, hónapos retket, és örvendeztünk annak, hogy végre van kecskekefir meg kecskebrie – na szóval mindezek után hirtelen kiderült, hogy nincs meg Emese kulcsa, és mi nagyon gyorsan és nagyon zivatarosan bepánikoltunk, amíg meg nem találtuk azt a nyavalyás kulcsot.
Emesében. Az indítóban.
Mindezek után talán nem meglepő, hogy miután enyhén ventillálva és igen óvatosan hazacsorogtunk Emesével, majd kipakoltuk a hetibevásárlást meg a piaci zsákmányokat, afféle igazi magyaros módon indítottuk be a nap további részét, egy-egy kupica pálinkával per kopf.
Definitíve szükségünk lenne egy minivakációra. Vagy kettőre.
Minden nap más - mindennap más 