Nemes arcvonásaimon épp az a rádöbbenés látszik, hogy “Csak nem esik, a nyavalyába bele? De. Hogyaza.”
Mindezzel együtt is muszáj elmásznom macskakajáért, mert már csak a doboz alján van néhány szem, és ha Poci ilyen unott heverészésre képes, miután két vállra fektette a sárkányt,
én se számíthatok semmi jóra.
Merő véletlenből az a tervem, hogy két kiló macskakaját hozok, de a bejegyzés címe nem erről jutott eszembe, hanem a svéd gyermekversről, melynek lírai énje egészen addig gyűjt bélyeget, amíg az apja nem hoz neki két kilóval. Én ennél sokkal rosszabb vagyok, az efféle két kiló bélyegeket magamnak szoktam beszerezni, most például ezt vettem egy fonalturiból,
és amikor hazajöttem a macskakajával, valószínűleg hosszan, élvezettel fogok benne turkálgatni.
amihez nekem ezúttal afféle kékbeli szegényleánynak sikerült öltöznöm, és hirtelen ötletből előrántottam azt a veddfelkét is, amit négy éve turkáltam, hogy aztán alig hordjam. Kéne egy szanálást tartanom a szekrényeimben, mert amikor az új gardróbot populáltam be, egy csomó mindent találtam, ami nem volt rajtam évek óta, és valószínűleg már nem is lesz, de akkor nem volt kedvem még azzal is szórakozni, hogy ez ki, ez be, ez meg talántalán.
A szanálásra többek között azért is szükség van, mert addig (logikus módon) nem tudok venni/varrni új holmikat, amíg nincs hová begyömöszölnöm őket. Ugyanez nyilván egy csomó más dologra érvényes, például a rúzsaimra. A héten kemény inspekció alá vetettem a készletet, összesen öt darab röpült – avasak voltak, öregek, sosehordottak és így tovább. Úgyhogy ennek örömére vettem is kettő újat. A rúzsok fantázianevei továbbra is roppant élvezettel töltenek el,
vö. a világ egy bolondokháza.
Autentikus, mi?
Köztünk legyen szólva, én már két hete növekvő aggodalommal nézem a Számokat, mert ugyan átkozottul rühellem a gondolatát is, hogy esetleg megint onlány oktatást kell tartanunk, de azért mindenre fel kell készülni. Úgyhogy vettem ugyan új cipőket (még várom, hogy megérkezzenek), de ki fogom csinosítani a polcokat a Bűnök Barlangjában, legyen mit nézegetnie az ifjúságnak, ha megint beüt a gedva. (Ott tartottam az óráimat eddig is.)
Ma kénytelenek vagyunk ebben az idétlen koradélutáni időpontban megejteni a hetibevásárlást, mert a hosszú hétvége előtti rohamhoz túl gyengék az idegeink.
Hidegen fújnak a szelek, mint egy mezőségi kesergőben, de nekem ez speciel éppen jó, elnézést ezúton is azoktól, akik épp belefagynak a Balatonba vagy ilyesmi. Én nyilván továbbra is itthon tötymörgök, és mostanra már jönnek a menetrendszerű kis lelkiismereti nyilallások is, hogy mindjárt vége a nyárnak, én meg nem csináltam vele semmit.
Valószínűleg ez az oka, hogy tegnap nekiveselkedtem megtanulni egy új nagyinégyzetet,
ezt is Lucytól, mint általában. Még nincsenek átgőzölve, de elég pofásak így is, bár ez megint csak Szaharába homok, inkább fejezném be azokat a cuccokat, amiket elkezdtem, ójaj, mert a számuk légió.
Lassan-lassan megint a civilizáció része leszek, például megkísérlek lejutni a piacra (szombat van, az árgyélusát neki). Ennek örömére a szokásosnál is nagyobb műgonddal pintyöltem, őtözködtem és pózoltam. Plusz katicák. Tessék értékelni.
A mucibogyók nyilván úgy gondolják, hogy a dögledezés ezeken a tájakon az ő privilégiumuk, hatkor ugyanis felkajabáltak álmomból azzal, hogy holareggeli. Maci leült a matracra a vállamnál, és dalolni kezdett, miközben Poci a térdemen topogott, és ezt abba sem hagyták addig, amíg le nem vánszorogtam etetőbe. Mostanra bezzeg beütött a kajakóma, úgyhogy bekuckóztak, és valószínűleg ők lennének a legjobban felháborodva, ha odamennék dalolni meg a térdeiken topogni.
Attól tartok, ahhoz elég jól vagyok, hogy itthon a macskabudit pucolgassam, de ahhoz nem eléggé, hogy a zempléni hegyekben dajdajozzak, ahol a sátrunktól a vécéig egy harmatos, frissen kaszált focipályán kell átvágnom. Zseblámpável.
Nem vagyok nagyon-nagyon csalódott, jövőre is lesz borfesztivál. Hé, még tavaly is volt, a Szopornyica Ideje alatt, és én el is mentem becsülettel. Most viszont inkább heverészek még itt egy kicsinyt kelletlenke gyógycicámmal.
Meg talán, izé, rendelek magamnak új cipőt. Esetleg pláne új cipőket. A remény hal meg utoljára.
A mai napra nekem igen szép terveim voltak. Ezek a tervek nem foglalták magukba a futonon fetrengést több akó kamillatea társaságában.
Ha sikerül holnapra összevakarnom magam, felkérezkedem a Repülő Kutató nagynénjéékhez stopposnak, és elmegyek fesztiválozni. Ha nem… hát akkor azt sem.
Mivel egész évben rendes kislány voltam, és ültem a fenekemen, és dolgoztam, és nem mentem sehová (munkahely nem számít), és még cipőket se vettem magamnak (tornacipő a kínaibótból nem számít), végre itt az ideje, hogy mulassak is egy icipicit. Holnap indulunk a Bor, mámor, Bényére, ami az egyetlen fesztivál, ahová járunk, és nagyon ajánlom a zuniverzumnak, hogy kicsit se fingjon bele a nulláslisztbe.
Ez most még nem a fesztiválhacukám, bevásárolni totyogok éppen, de ha minden jól megy, du. varrok magamnak egy újabb paplanruhát, mert arra se volt példa már több mint egy éve.
A diákjaimnak többször is el szoktam mondani, hogy amikor a szülő kétségbeesetten/védekezően/ellenségesen/felháborodottan (nem kívánt törlendő) azt süvölti, hogy “de ezt otthon nem szokta csinálni!!!”, akkor ezt ne írják le automatikusan hazugságként. Otthon nincs a gyerek mellett további huszonöt másik, nincs csoportszoba, nincsenek óvodai szabályok, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A megváltozott helyzet és környezet más viselkedést és más reakciókat hív elő, és semmi meglepő nincs abban, ha (például) az otthon csak nagyobb testvérekkel rendelkező cukimuki törleszkedő kismacska az oviban mini zsarnokká válik, aki mindenáron kommandírozni akarja a többieket.
Pünkt ezt tapasztaljuk meg mi most a gyakorlatban Toscával, aki otthon mindenki közül leggyorsabban végez az ebéddel, aztán pöröl a többiekkel, hogy azok milyen lassúak, bármikor ráripakodik a többi rendetlenkére, valamint megbízhatóan be lehet fogni a házimunkába. Jó eséllyel ez a “bezzeg én – bezzeg a többiek” szembenállás az, ami most hiányzik neki, mégpedig az elvárható következményekkel: olyan lassan eszik, hogy az ember beleőszül a látványba, hidegen hagyja a sütés-főzés, meg a többi. (Oké, tegnap letakarította és elrendezte az asztalomat, mert “mennyi por van ezen, juj”. Hát, Isten hozott a 11-es főút mellett, drágám. Az mellékszál, hogy az asztalom leginkább amiatt volt rendetlen, mert a) éppen neki varrtam mindenféléket, b) odaült mellém papírt vagdosni és a villangók méretéről csevegni.)
Szóval tulajdonképpen minden oké lenne, a gyerek igen cukker, bár fárasztó (vagy fordítva), viszont én most tényleg-tényleg egy lefüggönyzött szobában szeretnék ülni, nem pedig kint gabalyogni a tűző napon, miközben egy folyton fecsegő és éneklő motollát kell gardíroznom.
Mindennek illusztrálására tessék egy galériácska, ami azt mutatja be (a teljesség igénye nélkül, természetesen), hogy Tosca mi mindent csinált a skanzenben.
Életünk egyetlen képben, jobbról balra haladvást: régi pipi, új hajcsatok, Anna, Elza, én (aszpikos csirkének maszkírozva*), és a ruha, amit ma délelőtt alakítottam át a kishölgynek egy 46-os turkálós tunikából.
Köröskörnyül meg természetesen a káosz.
* Tragikusan leégtem tegnap. A kölyök természetesen nem, ő vidor és karamellszínű, én viszont már attól is fájok, ha rágondolok a holnapi napra, amikorra hajókázást terveztünk a naagyon különleges visegrádi játszótérre. Ójaj.
Elnézést, hogy ezúttal nem tudok további szórakoztató rémségekkel szolgálni – ha izgalomra és kalandokra és A Nagy Kiszámíthatatlan leírására vágytok, nézzetek át a húgomhoz, mert most nála zajlik a zajlás, de még mennyire.
Mink délelőtt csak ruhát varrtunk (a modellkedés nemsokára gyön, már kipróbálta, milyen a szekrény előtt pózolni), közben megmutattam Toscának, hogy kell kivenni, aztán megkisbencézni a Burda-szabásmintát, és hogy miként működik Erik. Utána közös rajzfilmnézést tartottunk (Aranyhaj és a nagy gubanc), majd elmentünk könyvesboltba valami egészen rózsaszín sorozatos tortahabért, amiből ő már számos kötetet olvasott, és találtunk is belőle négy olyat, amit még nem, úgyhogy hazajövetel után el is olvasott belőlük kettőt.
Én mindeközben még sütöttem pár bagettet is csak úgy,
a vacsoránkat meg motorosfutár hozta, és ez már annyira dolce far niente volt, hogy szinte szégyellem a pofámat.
Nyavalya ebbe a bioritmusba – az enyémbe, ofkorsz. Este megvacsoráztatám népeimet, majd elhaló hangon közöltem, hogy én most eldőlök kicsinyt, legyetek jók, Tosca, te zuhanyozz le és moss fogat, aztán kérj jóéjtpuszit a Repülő Kutatótól, ha addig nem ébrednék fel, vagy ébresszetek fel vagy nemtom. És utána kiájultam a futonon, hogy aztán fél egykor frisszen ész capkodószan riadjak fel arra, hogy úristen, hol az a jóéjtpuszi. Hát annak már reszeltek.
Remélhetőleg tegnapi jótéteményeim elegendő súllyal fognak latba esni ahhoz, hogy ne legyen ebből örök harag. Tegnap, valljuk be, olyan voltam, mint egy begandzsázott bőkezű tündérkeresztanya, nem pedig a szokásos Sárkány Néni, és néha egészen coelhói életbölcsességeket pöktem magamból, de ne szaladjunk a dolgok elébe.
A cipők, amelyekkel érkezett a gyermek, városi programhoz és strandoláshoz kiválóak, de nekünk Terveink vannak és egy olyan városunk, ami durva módon hepehupás és macskaköves. Emellett Időjárást is ígérnek nekünk a következő napokra zivatarokkal estébé, szóval muszáj volt beszerezni valami zárt és terepjáró cipőt. Így hát átlátogattunk a szemközti kínaibótba. Én ott szerzem be a tornacipőimet a szivárvány minden színében, és reméltem, hogy gyerekcipőből is lesz ennek megfelelő választék, de nem, kiderült, hogy ami ott van fent a polcon, abból kell gazdálkodni, slussz. Ennélfogva egy nyomokban rózsaszín tépőzáras edzőcipővel és egy üvöltőpink terepszandállal távoztunk, melyekkel közül az egyik arra jó, ha Zivatar lesz, a másik meg arra, ha Hepehupa. Arra nem merek gondolni, mi lesz, ha Zivatar és Hepehupa köszönt be egyszerre, miközben mi épp kint mulatnánk a szabad levegőn.
A habókos tündérkeresztanya mindemellé hozzávágott unokahúgához egy kedves öreg fényzőgépet is, kábé tavalyelőttig azzal lődöztem magamról fotókat ebbe a blogba, szóval nem a legrosszabb darab, csak öreg, és van már másik. Eredetileg arra készültem, hogy hosszasan fogom majd magyarázni, hogyan működik a cucc, de kiderült, hogy Toscának már lenni kicsi digitális gépekkel tapasztalat. Desőt. A kölök fél nap után már olyan dolgokat csinál vele, amelyekről nekem lövésem sem volt, hogy lehet ilyet is ezzel a géppel, például megtalálta rajta a naptárt, és magától értetődő módon állítgat fényerősségeket meg más izé. Úgyhogy körbefotózta a fél világot (szelfik included), és megpróbálom majd megtárgyalni vele, hogy indítsunk ide egy “Tosca fotói” sorozatot. Valószínűleg nem kell sokat nógatnom, asszem.
Miközben a jövendő Annie Leibowitz lefotózta a hajában a csatot (azt is vettünk, mert csak egy darabot sikerült magával hoznia, és élek a gyanúperrel, hogy már elhányta valahová), a macskákat, a macskamászókát, a kertet, a lakásunkat, és mindent, én sütöttem egy barackos clafoutis-t.
A barackos clafoutis elkészülte nem volt teljesen problémamentes, mégpedig azért nem, mert Máli megette az eredetileg erre szánt barackokat. Máli, ha még emlékeztek ebben a bolondokházában erre a részletre, sógornőmék törpevizslája. Én macskákhoz vagyok szocializálódva, akik megvetően tudomást sem vesznek a gyümölcsökről, így mikor szóltak nekünk, hogy vigyázzunk, mert Máli felmászik a teraszon az asztalokra, megnéztem a mi asztalunkat, és azt mondtam, nincs azon semmi érdekes, amiért érdemes lenne felmászni. Nos, Máli úgy gondolta, hogy az a tálka barack épp jó lesz nasinak. És megette. Kettőbe már csak belerágott, de a többit egész rendesen megzabálta, a magokat pedig ráköpte az asztalra egy csomó kutyanyállal egyetemben, blöe. Eh, úgyis ideje volt kimosni azt az abroszt.
Na de közben a szomszédok testületileg felkerekedtek, hogy elmenjenek nyaralni, és mindenki távozott Lócit kivéve (igen, Máli is). Lócit most mi fogjuk etetni meg gondot viselni a lelkére. Nem vagyok biztos abban, hogy erre a célra megfelelő leszek, mert Poci még mindig gyanakodva néz rám, amikor megjelenek, Macit ideje lenne jó alaposan megfésülni, és Toscának sem adtam jóéjtpuszit, micsoda firma vagyok, sóhaj.
A karácsonymúzeumba viszont elvittem. Mint kiderült, ez nagyrészt karácsonybolt, benne egy szobányi múzeum, rengeteg mókás cuccal és helyenként irgalmatlan nagy giccsekkel.
Já, ezek tomték.
Tosca mindenesetre vadul végigfotózta az egészet, külön felhívom a figyelmet az üvöltőpink túraszandálra..
Hozzávetőleg ez lehetett amúgy az a pillanat, amikor a tündérkeresztanyának beütött az újabb adag gandzsa, mert nagylelkűen felajánlottam, hogy választhat magának valamit. Innen seperc alatt jutottunk oda, hogy magának és a testvéreinek is válasszon valamit. Nem árulhatom el, mi lett a választás eredménye*, mert meg lett velem ígértetve, hogy sem Anyu nem tudhat még róla, se Filoméla, sem Perpéta, mert meglepetés.
Abban nyilván nem volt semmi meglepetés, hogy itthon eltörte az egyiket, természetesen a sajátját. A pénztárnál a néni elmondta, hogy törékeny, be is csomagolta buborékos fóliába, én is elmondtam neki több alkalommal, hogy törékeny, és vigyázni kell vele, és ez nem játék, hanem dísz. Hát persze, hogy egyszer csak krccs, a teraszpadlón ott volt négy darabban szegény izé, a feje meg úgy gurult tova, mint Marie Antoinette-nek.
Na ekkor Tosca előadta a nagyhalált, ivöltés az egekre meg könnyek árja meg minden, és végül oda konkludált, hogy “nem is kellett volna elmennünk a karácsonymúzeumba!!!”. Én olyan derűs maradtam, mint egy jamaicai délután, rámutattam a gondolatmenetben arra a gikszerre, hogy az ok-okozati viszonyok ilyetén leegyszerűsítése oda vezet, hogy szem elől tévesztjük a lényeget, miszerint eltörni nem kellett volna, a karácsonymúzeum egész jó buli volt. “De ennek most ÉN vagyok az oka!!!”, süvöltötte Tosca, úgyhogy megnyugtattam, ez ugyan teljesen igaz, de az izé csak egy tárgy, és a tárgyak nem olyan fontosak, mint az emberek. (Mondtam, hogy egészen coelhói magasságokba sikerült felszárnyalnom délután.) Eközben már a kezemben volt a pillanatragasztós tubus. Kemény fél óra munkával eljutottunk oda, hogy Marie Antoinette-nek már újra van feje, meg visszaoperáltam mind a két kezét (azok törtek le, nyilván), majd beültettük egy bögrébe, hogy ott száradjon. Természetesen sikerült lepöttyentenem a ruhámat pillanatragasztóval, de nem ivölthettem az egekre, mert a tárgyak nem olyan fontosak, mint az emberek. Rohadt fárasztó Coelhónak lenni, na.
Ezek után szépészeti program következett, mert reggel, még az összes lelki vihar előtt, meg lett ígérve, hogy újrafestem a körmét, és én az ígéretekkel meg a határidőkkel nem szoktam viccelni. Pláne ha már nincs ivöltés.
Hát izé.
Szerintem hétfőig lesz még újabb ötlete is. Én és a körömlakkjaim mindenesetre készen állunk, most vakáció van, és a tűzdelt paidagógosz néni is elment szabadságra.
Most viszont próbálok még aludni egy kicsit, mert holnap délelőttre a varrógéppel való ismerkedést és más merényleteket vettünk tervbe, ahogy meg ezt a lányt ismerem, nekilát akár egyedül is, amitől a jó Isten mentsen meg mindannyiunkat, de főként Eriket.
* Képzeljetek el három darab flitteres giccset, ami garantáltan nem gyermekjáték, hanem karácsonyfadísz. Tényleg be lehettem gandzsázva.
