Majdnem a “haramia” lett belőle (kiváló sorozatom van arról, amint polcszerelés közben a romokon lunaparkoznak az elvetemültek), de tegnap megjött az anyag, amit rendeltem, és most örömködés van.
Mint látható, ehhez már van Terv, hozzáillő Kiegészítő meg minden. Garancia persze nincs, hogy már ma kész lesz (du. úgynevezett szociális életet fogok élni), de akkor is, hurrá.
Holnapi ajánlatunk:
Amidőn hajat mosok, majd olyan gúnyába öltözöm, mely reményeim szerint kevésbé vonzza majd a cérnafoszlányokat.
Attól persze még meglehet, hogy varrás helyett meglepetésszerűen elalszom, azt sem lehet kizárni.
Tegnap már mutattam nektek, milyen tragikus állapotban volt a nappali és az étkező közötti, amolyan mindentgyűjtő polc. A helyzet sajna még egy pöttyel rosszabb volt az elvártnál, mert amolyan igazi “walk down on memory lane” élményt szerzett nekem ez a néhány folyóméter: attól kezdve, hogy megtaláltam a 2000-ben leadott szakdolgozatom flopi lemezen, egészen addig, hogy egy dobozban ott volt fotódokumentáltan az ifjúkorom, igen kemény experimentum volt a polc lepucolása. Nem fizikailag, lelkileg. Tegnap azt jósoltam, lesz ebből még jajveszékelés is – nos, az nem lett, de némi brünnyögés és picsogás igen.
Most viszont nem foglalkozunk a brünnyögéssel és picsogással, ehelyett arra fordítjuk figyelmünket, mit kellett megjavítanom ezen a dögön. Helyesbítek, ezeken a dögökön, mert kettő van egymáshoz tolva, és ha az egyiken leszakadt a polc, semmi garancia nincs arra, hogy a másikon nem fogja ugyanazt csinálni. Úgyhogy nekiláttam kipakolni a tartalmat. Nyilván erre megjelentek a mongúzok, főként a Poci nevű. Az mindig ott van, amikor történik valami.
Látjátok itt ezt a barna pöcikét?
Ez az egyetlen maradt meg a négy közül, ami eredetileg tartotta a polcot. Kettőt valószínűleg a Falak Szelleme evett meg, mert azokat nem találtam meg még (bár sohase mondd, hogy sohase), a harmadikat viszont a komód alól söpörtem ki a múltkorában, és nem értettem, ki ez, mi ez, és mit akar, de különösképpen mit keres nálunk. Nos, a polcból szökött meg. Elnézve a konstrukció légies finomságát (=egy alaposabb macskafing is kilőtte volna a polcból) nem az a csoda, hogy leszakadt a polc, hanem az, hogy húsz évig bírta.
Természetesen a pincében találtam épp ugyanilyen barna pöcikéket, légiószámra. (Kérdem én, mi az, ami nincs ebben a szerszámoskamrában?) Mindemellett úgy gondoltam, valami izmosabb cucc nem árt, mert ha megint elkezdjük dzsuvagyűjtőnek használni a polcot (ja, nincsenek illúzióim magunkkal szemben), akkor megint ott állunk majd, ahol a part szakad.
Enter páncélpöcike fröm IKEA.
Ebből is van a pincében két marékkal. Az egy olyan pince.
És akkor elővettem hozzájuk a fúrógépet.
Ha esetleg nektek is elmegy az eszetek, és ikeás páncélpöcikét akartok beilleszteni mű fába, akkor jelzem, hogy a legjobb eredményt az 5-ös méretű falfúró izészárral lehet elérni, nekem legalábbis az a tapasztalatom.
Utána még ráragasztottam a dögök aljára némi mozgatáskönnyítő öntapadós posztót (not pictured), aztán lecsutakoltam mind a két példányt, és visszapakoltam rájuk (portalanítva!) mindazt, amit nem szelektáltam ki a folyamat alatt. Közben volt amúgy még néhány kör “hátulsó pár előre fuss” a lakásban található más polcok bevonásával, úgyhogy most jelenleg spóroltam magunknak kábé másfél folyóméter pakolóhelyet, nem mindet itt, de értitek.
Semmi illúzióm nincs azzal kapcsolatban sem, mennyi idő alatt fog betelni az a másfél méter tárhely…
Az én életkémnek nagyrészt évszakfüggetlen öröme a frissen sült kenyér, de télen még talán a szokásosnál is jobban megörvendeztet.
Holnapra ebből keresünk valami örülnivalót:
Nem mintha olyannyira élményszámba mennék máma, de már régen láttátok a szerelőgatyámat (nem tévesztendő össze a festőgatyámmal).
Én is régen láttam a szerelőgatyámat, az egész nadrágos polcot fel kellett túrnom érte. Tizenkét olyan nadrágom is van, amivel ki tudok menni emberek közé, a többi meg azok mögé van besuvasztva.
Azt a gatyás polcot is gatyába kéne rázni. Meg a szekrényt. De előbb az ízzé-porrá.
Nyilván lesz közben “jajgatás” és “jajveszékelés”, de még “izzadság” is, de ma heroikusan szétverem eztetet, mielőtt szétesne magától.
A probléma sajnos nem friss, már több hónapja megadta magát a polc a fél tonna hát-ezeket-meg-hová-rakjuk meg dobd-be-oda-majd-helyére-tesszük-egyszer kategóriájú könyv alatt, de amíg ezeket le nem szedem róla, fogalmam sincs, hogyan tudnám megjavítani. A Jóleső Január rész persze akkor fog beütni, amikor végre megoldottam, de már az is nagy megkönnyebbülés, hogy végre nekikezdek.
Holnapra meg ez várható (höh, én optimista, azt hiszem, ezt még ma megoldom):
Nem gondolom azt, hogy a macskáknak veszek új ágyneműket, de ez Pocit nem érdekli különösképpen.
Controlfreaknek lenni szívás. Hogy a nyavalyába maradhatott benne ez az elgépelés, mikor háromszor is átnéztem leadás előtt; írjuk át még egyszer a szabályzatot, hogy félreérthetetlen legyen, hová kell tennie a pecsétet a fogadó és a küldő óvodának; mi az, hogy mások nem adják le határidőre?; ez az értekezlet éppen ötven perccel volt hosszabb a kelleténél, ha kipucoljuk belőle az üresjáratokat; tegye le azonnal! az a szövetvágó olló! A munkahelyi íróasztalom fiókjaiban pótharisnya, pótbugyi és mini nesszeszer van arra az esetre, ha ott rekednék éjszakára, a szekrényemben esernyő, csereruhák és cserecipő. Morcos leszek, ha nincs itthon a házban legalább öt kiló liszt, két hétre előre elegendő macskakaja, a következő festéshez a pipiros, ha a családtagjaim szétnyomkodják a nagy seggükkel a díszpárnákat, ha az étkezőasztalra csak úgy lazán lesuhintva ott van három tanulmánykötet meg öt levél, mert azoknak másutt van a helye. Utálok várakozni valakire, lényegében bárkire. Előre akarok tudni olyan dolgokat, hogy hol, hánykor, kikkel, mit. A táskámban mindig van betét, a horgolószütyőmben pót-horgolótű, a vécémben két plusz guriga papír. És 2015 januárja óta még sose késtem le munkába menet a buszt.
Nagyon lassan lehet leszokni az ilyesmiről, és nem is akarok leszokni mindenről, de az elmúlt néhány évben rájöttem, hogy muszáj néha elengednem dolgokat, ha nem akarok afféle besavanyodott csoroszlya lenni, nyugdíjas balerina, aki a nézőtéren ülve is állandóan spiccel, és vércseként lesi, mikor tér el valaki a koreográfiától.
Nem véletlen, hogy éppen a vízfestéket vettem elő a múlt héten. Isten a megmondhatója, elővehettem volna bármit, mert itt még a backup backupjának is van backupja. Az akvarell viszont nem más, mint egyfajta elengedési gyakorlat: olyan közeg, amelynél vannak kontrollálható dolgok, és vannak olyanok is, amelyek fölött minimális hatalmad van. Amit befolyásolni tudsz, az leginkább az eszközökben rejlik – igen, kell a direkt erre a célra gyártott papír, a nem-szőrehulló-ecset, a megfelelően előkészített munkafelület, mert ezek nélkül garantált a frusztráció. Amit viszont el kell engedned, az a rajz fegyelme, a színezés kiszámíthatósága. A vízfesték maga a véletlen öröme, hát nem csoda, hogy idén helyet kapott az én Jóleső Januáromban.
Amin épp pacsmagolok, kinagyított részlet:
És a holnapi kihívás:
Mint már az előző bejegyzésből is kiderült, ma kimásztam a faluba, melyben lakom. A célom egyrészt az volt, hogy visszaszoktassam magam a külvilághoz (nb: jövő héten intézményi nyílt napon kell fülemüléznem), másrészt meg ezek itt ni:
Egyezzünk meg abban, hogy rút szibarita váz vagyok, nem tudok mit csinálni jódolgomban, meg minek nekem Szaharába homok, sötöbö, sötöbö. A bokám se fog bizonyítványokat magyarázni, az alábbiakat ne is tessék olyaténképpen értelmezni, csak elmondom, hogy mi a stájsz.
Mint ezt oly gyakran emlegetni szoktam, egy faluban lakom, ami ugyan technikailag egy harmincezres város, a gyakorlatban viszont leginkább egy alvóluk az agglomerációban. Itt kérem nincsen kórház, jó ideig nem volt éjszakai orvosi ügyelet sem. Nincs egy afféle általános szövetbolt, az egyetlen rövidárubolt akkora, mint egy füzet. Nincs már cipőbolt se, az még a pandémia alatt döntött úgy, hogy nem érdemes fenntartania a portálos üzletet a sétálóutcán, az online forgalommal jól ellesz, kösziszépen. Január elsejével bezárt az egyik kedvenc éttermünk, mert nem tudják kitermelni a rezsit.
Ez az ittlakók egy részének teljesen mindegy, az alvófalujukat általában csak sötétben látják, amikor reggel a városi terepjárójukkal bepöfögnek Budapestre, aztán délután visszapöfögnek belőle. Odabent vásárolnak, ott ebédelnek, ott bonyolítják a szociális életüket, a “Szentendrán lakom” csak arra jó, hogy a beszélgőpartner azt mondhassa erre, “óh, a festők városa!”, és ne kérdezze meg, hogy ugyan mégis mennyi ideig ücsörögsz reggel-este a dugóban ezért, szívecske? és tudnál ott ajánlani egy jó kávéházat? vagy jó könyvesboltot? vagy mittomén?
Eszem ágában sincs azt állítani, hogy én ne mennék be Pöstre, ha olyan bonyolult luxuscikkekre van szükségem, mint horgolófonal vagy olcsó méteráru, esetleg ne tudná a DPD-futár már akár fejből is a címemet. (Most is várok csomagokat, parfüm lesz bennük meg washi szalag meg codálatosz mintász méteráru, mert javíthatatlan vagyok, és nem is igen akarok megjavulni.) De minden olyan esetben, amikor olyasmire van szükségem, amiről tudom, hogy itt is kapható, hiába tudnám olcsóbban megrendelni a neten, inkább lekúszom érte akár ebben a taknyos időben is. Egy Ferdinand Tönnies nevű szociológus mondott egyszer egy csomó okosságot a Gemeinschaft és Gesellschaft kapcsán, és nekem igenis szükségem van a jól-létemhez arra bizonyosságra, hogy tettem valamit a helyi közösség érdekében.
Oké, azért valljuk be, az is benne van az egészben, hogy írószerboltba menni mindig nyamnyam.
Holnapi ajánlatunk:
Nyilván az a nap, amikor én kellő applombbal vissza óhajtok térni a civilizációba, nem csak bánatos taknyos idővel, de csepegő esővel is köszöntött ránk. Nem érdekel, sálálá, én most ki akarok menni, és ki is fogok menni, ha a fene fenét eszik is.
Amúgy a jelek szerint a zuniverzum csak mérsékelten támogatja, hogy kimásszunk a házból, a RK alatt a HÉV robbant le Békáson.
Fésülködés és smink nélkül, szűretlenül, mint egy palack búzasör, mielőtt belevágok valami rettenetesbe. Vasárnap, így szeretlek.
Holnapra:
Mivel a képeim nagyobbik részét felszívta a Jóleső Január meg az igyekezet, hogy egy szopornyicás hetet valahogy mégiscsak érdekessé tegyek, itt most nagyrészt a tegnapi sétám leletei, macskák meg némi süti látható. Galéria!
Én tényleg elmentem mászkálni egyet, túl a nagyúton elterülő utcarengetegbe, és egy hét bentcsücsü után annyira jól esett, hogy csak na.
Holnap meg innen lesz valami:
Szögezzük le: rémséges kis hörcsögöcskék vagyunk mind a ketten, a Repülő Kutató meg én. Több tényező közös jelenléte szükséges az ilyesmihez, de a csillagok együttállása éppen ezt forgatta ki, úgyhogy inkább az előnyeit próbáljuk megélni, nem a hátrányait.
Először is, mindkettőnkre erős hatást gyakoroltak a nagyszüleink, akik a második világháború idején voltak fiatalok. A RK egyikági ősei még svábok is voltak, bár a másik ág sem maradt le abban, hogy az “egyszer kelljen, s jó, ha van” szellemében komplett fészereket, szerszámoskamrákat és éléskamrákat, komódokat és sufnikat tömjön tele mindenfélével. Én a nyolcvanas évek Romániájában szocializálódtam, ami külön súlyosbító körülmény, ráadásul több alkalommal is tanúja voltam olyasmiknek, hogy apám egy építkezésihulladék-kupac mellett elhaladva megáll az utcán, aztán végigböngészi, van-e benne valami használható. Egyszer, világosan emlékszem, azt mormolta maga elé, “ez egy nagyon jó drót, kár lenne itthagyni”, majd elővett a dzsekijéből egy csípőfogót. Nem csoda, hogy ilyen bolondgomba lettem, na. Ja, és mindehhez egy akkora hodályban tengetjük az életünket, hogy vajmi kevés akadálya van a spájzolásnak és terjeszkedésnek.
Mindezzel oda akarok kilyukadni, hogy amikor a szopornyica első hulláma alatt egy csomó ember afféle hisztérikus felhalmozásba kezdett, mi pünkt ugyanúgy vásároltunk be, mint azelőtt.* És most, hogy már tavaly óta (höhö) nem hagytuk el a körletet, még csak most kerítek sort ilyesféle előpácolt husicsomagok felolvasztására:
Azért most már lassan ideje lenne kimászni a világba, ha csak egy kis egészségügyi séta erejéig is, mert ilyen gyöngyörű reggelünk van,
és úgy érzem, már kezdek némiképp megdohosodni.
* Néha azért dühös voltam arra, hogy a népek úgy elkapkodták a lisztet meg az élesztőt, mintha a) nem lenne a boltokban kenyér, b) tudnák, mit kezdjenek azzal a liszttel meg élesztővel. Valaki ráérő csinálhatna egy nagymintás felmérést arról, vajon hányan sütnek még most is kenyeret azok közül, akik 2020 tavaszán belevetették magukat.
Vízkereszt tiszteletére le kéne bontani a vízszintes karácsonyfánkat, de van egy aprócska akadálya, olyan hétkilós. Ott alszik alatta.
Alvó macskát nem bolygatunk, slussz. Oké, lehet, hogy valójában csak lusta vagyok, a dekadencia jegyében ugyanis tényleg annyi mindent kentem a pufámra, hogy afféle nyájas ki-nem-szarja-le nyugalomban és kisimultan tudok tojni a világra.
Az effélét mindenki másban méri, én a fürdőszobafiókjaimat kinyitva szoktam úgy érezni magam, mint egy márkiz.
Most a lehető legdekadensebb módon beállok könyékig a mosogatóba, mert az elmúlt napokban kissé, khm, elszabadultak a konyhában az állapotok, utána pedig bemászom a kádba, és rengeteg féle lötykőt kenek magamra. Azt a kollagénes-szenes lapótyát is rá fogom tenni a pofámra, miután már megpucoltam habbal, síppal, dobbal és rezgetős gépecskével. Képet ne várjatok a fekete maszkos fejemről, mindennek van határa.
A holnapi napra pedig:
Azt hiszem, évtizedekben mérhető, mikor dolgoztam utoljára akvarellel. Az, hogy volt a házban belőle, nem számít semmit, van itt minden. A vízfestéket speciel a gengsztereknek vettem, akárcsak az ecsetfilceket, a viaszkrétákat, a két színesceruza- és három filctoll-készletet, a temperákat és ecseteket, meg persze mindenféle papírt is quantum satis. A kölköknek egyik kedvenc elfoglaltsága az, amit a húgom kreatív mocskolásnak nevez, és én az ilyesmit igenigen értékelem. Egyrészt mert paidagógiai becse is van, másrészt meg legalább addig sem egymást gyapálják. (Bevallom, az akrilfestékeket mindig gondosan eldugom előlük. Inkább nem adok a kezükbe olyasmit, amit ha megszárad, plazmavágóval sem lehet lerobbantani a felületekről.)
Az, hogy most miért kotortam elő, a tatárok kimenetele utáni állapotoknak köszönhető, ugyanis miközben összeszedtem a széthanyigált rajz- és festőkellékeket, feltámadt bennem egy afféle egészséges önzés, miért csak ezeknek a tulili madaraknak legyen öröme a kreatív mocskolásból, énisakarom. Úgyhogy rárepültem az akvarellkészletre, sálálá.
Nyilván nem vagyok benne túl jó, de ez nem azt jelenti, hogy ne ugorhatnék neki minden kezem ügyébe eső eszközzel egy papírnak, csak úgy. És akkor hívjuk ezt jobb híján vegyes technikának, meg miért ne.
Attól tartok, ez csak a kezdet volt, mert tényleg nagy örömömet leltem benne, még ha a pepecselés közben nem is mindig tudtam, mi jön ki belőle.
Persze ebben a vircsaftban, ahol tényleg van minden, éppen ennek megfelelő méretű képkeret nincs. Sebaj, egyelőre itt jól ellesz.
Huh, ezen a falon is hogy elburjánzott a kupleráj, ideje lenne rendet rakni…
Ma sem vagyok egy matyóhímzés, de tegnap tényleg egészen irdatlanul el voltam butulva. Most már valószínűleg jövök kifelé belőle, bármi is volt ez, mert egyre nyűgösebb vagyok,
és egyébként is elfogyott a házból a teljes kiőrlésű búzaliszt, rozslisztet kellett helyette tennem a kenyérbe,
márpedig én ezt a receptet hosszú, gondos munkával optimalizáltam ilyenre, és minden változtatás újratervezést igényel, ami nekem tegnap nem volt erősségem. Ezt a veknit például öt perccel korábban kellett volna kivenni a sütőből.
Szóval, mindent összevéve, valószínűleg javulunk, de ez most egy átmeneti szakasz, és elvileg ennek is megvan a szépsége. Sajnos lövésem sincs, mi lenne az.
5,59 kg.
Volt még a csomagban 5 db. TURILL párna, de azoknak nincs semmi sportértéke, az összes 40szer 40es párnahuzatunkban ezek laknak. (Igen, újabb párnahuzatokat fogok gyártani, reszkess, világ.)
A “bruttó súly” amúgy nem a legviccesebb ebben a rendelésben. A “bruttó idő”, az már igen, ezeket ugyanis én még dec. 12-én rendeltem. Azóta több kordiális levelet is váltottunk az IKEÁval, melyekben leginkább arról informáltak, hogy ők tényleg nagyon rakják össze a csomagomat, de, izé, a VINTERFINIT tálcáról menet közben kiderült, hogy elfogyott, meg, hogyismondjuk, a SPARVVICKER ágyneműhuzatról is csak azt hittük, hogy van még, de nincs. Most, hogy visszapislogtam a levelezésünkre, roppant derűvel konstatáltam, hogy ugyanaznap adtam fel a rendelést, mint amikor megkértem a zangyalt, hogy repüljön el Kínába, és hozzon karácsonyra Csicsóné gengsztereinek kicsi rénszarvas ledlámpákat. A zangyal 28-án szállította a kislámpákat, pedig ő Wenshenből indult, nem Soroksárról.
Na mindegy, ezúttal is minden jó, ha (többé-kevésbé) jó a vége. Örüljünk annak, amink van, mondok.
A holnapi napra például ebből kell választani örülnivalókat:
Ezt, ha jól emlékszem, az Ivanhoében (szigorúan ezzel a kiejtéssel, mint mindent, amit azelőtt olvastam, hogy tudtam volna, hogyan kell, vö. Old Shatterhand, Old Firehand, de különösképpen Old Death) használták a normann urak a szászokra, és annyit tesz, hogy gőg meg elbizakodottság. Arra már nem emlékszem, miben állt ez az elbizakodottság, de biztos fontos lehetett, talán nem tudtak fhansziául, vagy nem ették meg a fokhagymát.
Na de ez csak azért jutott eszembe, mert tegnap merő outrecuidance-ból addig virgonckodtam, hogy ma szarabbul vagyok, mint tegnapelőtt. Ez persze nem nagy ügy, továbbra is csak azt jelenti, hogy bamba vagyok meg álmoskás, és sok a torkomban a zöld létforma, valamint a tárgyak kipotyognak a kezemből. Ennélfogva ma nem bütykölöm tovább ezt a párnahuzatot sem,
pedig erre tényleg már csak a hátlap hiányzik. Inkább példát veszek Maciról,
mert ő aztán tudja, miért érdemes élni.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 