Szögezzük le: rémséges kis hörcsögöcskék vagyunk mind a ketten, a Repülő Kutató meg én. Több tényező közös jelenléte szükséges az ilyesmihez, de a csillagok együttállása éppen ezt forgatta ki, úgyhogy inkább az előnyeit próbáljuk megélni, nem a hátrányait.

Először is, mindkettőnkre erős hatást gyakoroltak a nagyszüleink, akik a második világháború idején voltak fiatalok. A RK egyikági ősei még svábok is voltak, bár a másik ág sem maradt le abban, hogy az “egyszer kelljen, s jó, ha van” szellemében komplett fészereket, szerszámoskamrákat és éléskamrákat, komódokat és sufnikat tömjön tele mindenfélével. Én a nyolcvanas évek Romániájában szocializálódtam, ami külön súlyosbító körülmény, ráadásul több alkalommal is tanúja voltam olyasmiknek, hogy apám egy építkezésihulladék-kupac mellett elhaladva megáll az utcán, aztán végigböngészi, van-e benne valami használható. Egyszer, világosan emlékszem, azt mormolta maga elé, “ez egy nagyon jó drót, kár lenne itthagyni”, majd elővett a dzsekijéből egy csípőfogót. Nem csoda, hogy ilyen bolondgomba lettem, na. Ja, és mindehhez egy akkora hodályban tengetjük az életünket, hogy vajmi kevés akadálya van a spájzolásnak és terjeszkedésnek.

Mindezzel oda akarok kilyukadni, hogy amikor a szopornyica első hulláma alatt egy csomó ember afféle hisztérikus felhalmozásba kezdett, mi pünkt ugyanúgy vásároltunk be, mint azelőtt.* És most, hogy már tavaly óta (höhö) nem hagytuk el a körletet, még csak most kerítek sort ilyesféle előpácolt husicsomagok felolvasztására:

Azért most már lassan ideje lenne kimászni a világba, ha csak egy kis egészségügyi séta erejéig is, mert ilyen gyöngyörű reggelünk van,

és úgy érzem, már kezdek némiképp megdohosodni.

* Néha azért dühös voltam arra, hogy a népek úgy elkapkodták a lisztet meg az élesztőt, mintha a) nem lenne a boltokban kenyér, b) tudnák, mit kezdjenek azzal a liszttel meg élesztővel. Valaki ráérő csinálhatna egy nagymintás felmérést arról, vajon hányan sütnek még most is kenyeret azok közül, akik 2020 tavaszán belevetették magukat.