Most jönnek azok a napok, amikor különösképpen azért öltözöm fel, hogy eltereljem a figyelmem a kelletlen és apatikus fejemről. Meg a sötétről.
november 2022 havi bejegyzések
10/75 – Próbaút
Azt ugye nem feltételeztétek, hogy ha van egy új bakancsom, nem viszem ki egy próbaútra.
10/74 – Tailor tinker soldier spy
Itt még ugyan fél öt sincs, de én már a szabásmintáimat rendszerezem, a makkák meg Fapapucs Futamot játszanak annak reményében, hogy ma korán jön a reggeli. A képek megvannak, a blog megvan, vasárnap van, erisszük. Amúgy is csak a szokásos összevisszaság lesz Fapipától, szívesen, máskor is.
Ott annak az üvegnek az a jelentősége, hogy még Diwalira kaptam Fis úrhölgytől, és azóta tartogatom egy olyan alkalomra, amikor azt tudom mondani, most már tényleg megérdemlek egy The Beertailor névre hallgató sört. Péntek este döntöttem úgy, hogy eljött az a pillanat. Nem bánok semmit se.
Szaporulat a szekrényben (is) 10/3 – A dorbézolás napjai
Kirúgtam a hámból. Csúnyán. Visszaesőleg. Sorozatosan elkövetve.
A tegnapi partim a textilboltban csak a ráadás volt, de milyen! Nos, ilyen:
Nyilván tanítani fogok majd menni benne, amikor megvarrom, nekem lenni nulla skrupulus. És még azt is lehet, hogy felveszem hozzá azt a blézert, amit még akkor turkáltam, amikor ott ragadtam Esztergomban a Volánbusz-sztrájk miatt, de azóta nem adódott rá alkalom, hogy hazahozzam.
A legfelső gombja hiányos, de az ilyesmik miatt én nem hagyok ott ilyen csudálatos színű tárgyakat, meg aztán amúgy is annyi gombom van, mint a nyüves. Ezt a ruhát sem hagytam ott csupán csak azért, mert térdig érő duplaharangos ujjai vannak,
merthogy én az ilyet simán csak nyissz, oszt Erik elszegi nekem. (Bár ezzel valószínűleg más merényletek is megtörténnek majd, emelje fel a kezét, aki meglepődött.)
A tegnapi turkáló-látogatásnak egyetlen további eredménye volt, ez a matrózpóló,
úgyhogy összességében egészen szolid és visszafogott voltam. Már persze ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy régebbről még vannak anyagok, amiket meg sem mutattam nektek, mert össze akartam várni a cuccokat.
Igen, ezeket így árukapcsolásban képzeltem el, tessék csak kivárni a végét.
Végül pedig, némi szégyenkezéssel vallom be, vettem egy újabb bakancsot. Zöldet.
Negyven százalékos árleszállítás nélkül én szóba se állok már ilyesmikkel, de a cégek vannak olyan sunyik, hogy így se ússzam meg…
10/73 – Pöppet
Nos, tegnap rittig nem jött el az órámra az egyetlen hallgató, ennélfogva már délután ötkor itthon voltam, feltarisznyálva, mint egy málhás szamár, és a szőrösök ide-oda pattogtak a lábam alatt, hogy akkor ugye kaja is lesz? Lesz, picikéim, csak előbb rakja le a mami mindazt, amit összedorbézolt magának.
A dorbézolásra majd még nyilván visszatérünk (külön bejegyzést óhajtok szentelni neki!), de azért némiképp érdekelne, vajon mi jár egy ilyen szerencsecsomagnak a fejében, aki Szarik Rája üzemmódban még a levelemre se válaszol. Különösen úgy, hogy még nem találkozott velem, tehát nem tudja, nem vagyok-e merő véletlenből olyanfajta, aki őt ezért szárazon… gumi nélkül… egy teve hátán… aztán szétszórja a darabjait a sivatagban… na mindegy. Én nem lennék ilyen vakmerő a helyében, pláne, hogy még nyilván azt se tudja, összesen kilencféle tárgyat fogok tanítani neki. Bár ilyen kezdetekkel erre már nem vennék mérget.
Mindemellett szeretném megjegyezni, hogy én nem fogom pusztán csak ezért a hallgatót szárazon, gumi nélkül, satöbbi, ilyen esetekben ugyanis a hülyeségig menően korrekt vagyok. Plusz még a leányzó hatalmas szerencséjére a tegnapi napot igenis gyümölcsözőnek könyveltem el a magam részéről, mert amíg fel-alá buszikáztam a Dunakanyarban, valamint az irodámban báloztam ülve, sikerült letudnom néhány nemszeretem feladatot, és így most teljes energiával fordulhattam rá a hétvégémre. Tegnapelőtt ráesett a fejemre két adag korrektúrázandó szöveg is, az egyik egy szakdolgozóé, akinek van mentsége (az, hogy ő egy szakdolgozó), a másik egy úgymond kollégáé, akinek viszont nincs. Letudtam mind a két minekhíjákot, a kötet roboghat a nyomdába, a szakdolgozat meg a kötödébe, rajtam nem múlik. Mivel úgyis ott ültem bent az irodámban, bekapcsoltam az asztali számítógépet is, ami olyan lassú, mint a Biodóm építése, és éppen olyan csehül is áll, bár nyilván jóval kevesebbe került (de ez mellékszál). Én ezzel a géppel igen ritkán szoktam dolgozni, mert általában nem fér bele az életembe, hogy kivárjam, amíg feltámad haló poraiból, de ezúttal muszáj volt megnéznem, az elmúlt napok kudarcsorozata az MTMT etetésében pontosan kinek a sara, mert már háromszor gyürkőztem neki felvinni valaminő izéket, és mindig leragadtam ott, hogy hiába kattogatok, egyszerűen nem lehet kijelölni a szerzőt. Na hát jól sejtettem, Fapipa volt a ludas. Lehetett volna maga az MTMT vagy én is, ez sosincs kizárva, de most a járókeretes asztali géppel kiderült, hogy Fapipa az, aki nem szereti az MTMT-t. Ez persze nem lep meg, az MTMT-t senki sem szereti, tán még az anyja sem. (Bár, ahogy ezeket a dolgokat ismerem, neki apja volt, sőt, apái. Valószínűleg azok sem szerették.) Fapipát ezért megnéztem magamnak igen csúnyán, nem mintha ez bármit számított volna, de nekem jólesett, és kész. És akkor felvittem a járókeretes géppel a valaminő izéket, hurrá.
Ez így összességében pont olyan volt, mint amikor Tevje végre kidobja a házból a kecskét, úgyhogy csak a huszonhét legközelebbi családtagja marad bent. Úgy érzem, most végre nyugalom van és kevésbé büdös, már csak az intézménytörténeti wiki-szócikk ácsolása van hátra (ne is kérdezzétek), konferencia-ppt gyártása (ezt se), plusz a mindennapi tennivalók. Mivel a mai mindennap egy szombat, például a piac, de én ezt most rögtön el is bliccelem, inkább dögölészem még egy pöppet a Maci nevű kollégával.
10/72 – Bokázik
Ma egészen konkrétan egyetlen hallgatónak tartok órá(ka)t, úgyhogy eléggé érthető módon megkíséreltem előkergetni valahonnét a sűrű setét semmiből a neptun meg a levelezőrendszer segítségével, mert még eddigelé sose láttam, oszt ki tudja, létezik-e egyáltalán. Persze tojt rá, hogy én éppen levelezni próbálok vele, úgyhogy végső kísérletként felhívtam az óvodát, ahol ma délelőtt lennie kéne, megvan-é még egyáltalán, vagy hiába fogok felbuszikázni Esztergomba, majd vissza.
Megvolt. Arra persze még sehol sincs garancia, hogy a délutáni órákra is bebokázik, de én ott leszek, az tuti.
*
Na itt tartottunk fél tizenkettőkor. Megírtam a bejegyzést, mentettem a vázlatot, majd elugrabugráltam öltözködni. Már féllábbal a harisnyámban voltam, amikor csengett a telefon. Az óvodából hívtak vissza azzal, hogy izé, hiba van a kréta körül, ez a lány nem az a lány, én egy Rebekát keresek, ez meg egy Nikoletta. Csuhajja, mondtam én, ezek szerint mégiscsak potyára megyek fel Esztergomba, és még gondoltam más szépeket is, de nem verbalizáltam, mert az óvodavezető igazi úrihölgy. Én nem vagyok az. Egy igazi úrihölggyel minden bizonnyal nem esne meg az se, hogy leteszi a telefont, aztán csak bámul, hogy mi ez a mészárszék: véres volt a kezem, a telefon, a harisnyám meg minden, “vvvvvééééér folyik patakokban”, mint a Vadászat című albumon, radai rosseb, hát ez meg mi.
Egy nyavalyás kis pattanást vakartam el idegizgatottságomban a lábamon, attól lett körülöttem minden olyan, mintha Hobó énekelne a fürdőszobámban. Letisztogattam a vámpírkaját, ragtapasz, harisnyacsere, aztán továbbra is uccu neki, mert most már csakazértis elmegyek Esztergomba, rágja meg a fene.
Úgyhogy megyek. Ha máshová nem, szövetboltba, mert most már úgyis mindegy.
10/71 – Rév
Egyre súlyosabb véleményeim vannak az óraátállításokól, ezúttal például semmit se nyertünk a réven, de egy csomót vesztettünk a vámon, reggel nincs nagyobb világosság, este meg… na, az este az speciel tegnap már délután négykor bekövetkezett.
Ma hétre érek haza.
Igern, ezek az idők azok, amikor azért vigyorgok, mert semmi okom nincs rá, de legalább nem lefelé, hanem felfelé görbül a szám.
10/70 – Döc
A Repülő Kutató, mivel úgy döntött, hogy idénre elég az isiászból (remélem, ezzel az isiász is egyetért), visszatért epitheton ornansához. Elrepült, na. Ezúttal Chicagóba.
Én ezzel szemben döcögni fogok, na hová? Úúúgy van, Esztergomba. Mindehhez hajat is mostam, fel is robbantottam, és ugyan ma is nyamvadtnak és kissé taknyosnak érzem magam, de a bánya nem enged. Vagy én nem engedem a bányát, az is lehet.
10/69 – Épülő
Olyan szarul keltem máma, hogy miután tisztálkodtam, és belerángattam magam a gúnyámba, letotyogtam a Repülő Kutatóhoz, tapogassa meg a homlokomat, érdemes-e elővennem a lázmérőt.
Nem volt érdemes, a keze vagy öt fokkal volt melegebb az én homlokomnál.
Én ugyan nem tudom, ez most valami épülő takonykór-e vagy épülő menopauza, de mindkettő úgy kell nekem, mint a hátamra még egy púp.
10/68 – Adminisztráció
Mára nagyjából ez a kilátás jutott nekem a munkához. Dolgozni próbálok, de mintha vattába lenne csomagolva az agyam, és a saját hajamnál fogva kell kiráncigálnom magam valami okasincsen gödörből. Dzsí, mennyire utálom én a neptunt meg az excelt meg az összes többit, de ezúttal lehetne itt bármilyen izgalmas feladat, semmihez sincs igazán kedvem.
10/67 – Ibolya
Addig oké, hogy míg még látok odakint bármi tarkát, addig mutogatom, de az ibolyán én is meglepődtem kissé. Na mindegy: vasárnap, galéria, Fapipa meg a szokásosan vegyes felhozatal.
10/66 – Érzékeny
Életünk idióta napjai, negyvennyolcadik évad, mittoménhányadik rész.
Mivel beraktam a harmadik mosást is (könnyű nekem, fél három óta itt fent kuvik), felöltöm nevetséges farmer rugdalózómat az illő körítéssel, majd letotyogok a piacra.
Ne röhögjetek hangosan, olyan érzékeny vagyok, mint egy költő.
Intermezzó – Zajos Tücsök és az angyalok
Ez most kétségkívül úgy hangzik, mintha egy együttesről beszélnék a Motown Sound idejéből. Noisy Cricket and the Angels. Látom is őket magam előtt: kinyalt fekete csávó aranyfogakkal, bordó öltönyben és rózsaszín zsabós ingben, mögötte meg egy női vokáltrió méhkas-kontyokkal, rózsaarany lamé koktélruhákban. Woo-bop, mmm-bop, wooOOOO-bop.
Valójában Zajos Tücsöknek az új ragasztópisztolyomat neveztem el, ezt itt ni:
Mégpedig ezért:
Mivel akkor szép a buli, ha zajlik, nyilván kipróbáltam, aztán csütörtökön bevittem éles bevetésre is a munkázó helyemre. A csütörtöki egyébként is a totális káosz és kiszámíthatatlan jelenlét napja volt (hogy emlékeztesselek, ez volt a törölt őszi szünet helyén az egyetlen tancsinap, amelynek örömére amúgy külön megkértek, hogy ne írjunk hiányzókat), úgyhogy oktatói fennállásom egyik legbizarrabb napját sikerült összehozni: gyakorlatilag minden órán angyalokat gyártottunk a gyivákokkal, miközben én olyan dolgokról zöngicséltem nekik, mint a szocializációs minták meg a megkésett beszédfejlődés.
Tavaly az adventi kézműveskedésnél csúful ráfaragtam/tunk a tomtékkal, én itthon voltam felfordulva, a népség-katonaság meg közben rejtvényfejtést művelt, mert ki volt nekik szabva az összes elem, és küldtem nekik fotódokumentációt az összerakásról, de azért nem ártott volna, ha ott vagyok megmutatni, hogy ezt most így, aztán azt meg úgy. Küzdöttek, mint malac a jégen, na. Ezért volt, hogy az idei projektet ezúttal ki akartam próbáltatni válogatott (nyilván véletlenszerűen válogatott) kísérleti alanyokon. Nos, Zajos Tücsök működik, az angyalkészítés is működik, kevés kézügyességgel megáldott népek (van egy pár) sem mondanak benne csődöt, és maximum egy óra alatt mindenki képes legyártani egy példányt, még ha közben olyasmikről is hadoválnak a fülük mellett, mint a generalizált szorongás vagy a szereptanulás meg a szocializáció összefüggései. Néhány elkészült darabot le is fotóztam nektek, nézzétek csak.
Ha esetleg november 28-án Esztergomban jártok, és nincs más álamügyetek fojóba, akár be is jöhettek kipróbálni. Én is ott leszek. Meg Zajos Tücsök is.
Szaporulat a szekrényben 10/2 – Puhaaaa
Na, lássuk csak, miért megy be az őtözködős blogger novemberben a turkálóba? Puhaaa meg meleeeeg holmikért. Fotózhatatlanul mustársárga színű zseníliapulcsi, pöttyös pizsifelső, 54-es méretű polár nagyböhöm aranyos téli házikóval az elején, olajzöld leggings (ilyen színben még nem volt), meg egy virágmintás ruha, zsebekkel.
Itt ugyan többek is jelöltek az “átalakítjuk yol” akcióra (leginkább az 54-es polárpulcsi), de az ezúttali “gyere a mamához, ő majd megment” darab az alábbi, ni:
Ezt nyilván otthon varrta magának valaki, akinek jobb gépe van, mint nekem (pszt, csak Erik meg ne hallja!), de még nálam is balfékebb a szabásmintákkal. A vállrész, a derékpánt meg a nyakkivágás mind olyan helyen, méretben és keccsel van kialakítva, mintha egy nővé operált Arnold Schwarzeneggerre szánták volna. Nem csoda, hogy a készítő végül kétségbeesésében beadta a turkálóba.
Igaz, ami igaz, én is jobban örültem volna, ha az anyagból vágnak hozzám három-négy folyóméternyit,
de hát akkor is, gyere a mamához, ő majd kitalálja, mi legyen veled.
10/64 – Svung
A világ mindent megtesz annak érdekében, hogy ne unatkozzam, de most már visszafoghatná magát egy kicsit. Éjjel, mikor megfordultam álmomban valamelyik setét órán, akkora svunggal csaptam pofán saját magamat, hogy a szemem sarkában most is ott a körmöm nyoma. Nem fáj, csak látszik.
Eh, egye fene, biztos ez volt a figyelmeztetés arra, hogy menjek be egy drogériába szemceruzáért, hétfőn ugyanis, amikor az étteremre sminkeltem volna, kiderült, hogy az összes beszáradt.
Eská 10/8 – Mikrofonpróba, egy-ké…
Ezen még dolgozni fogunk, de azt hiszem, jó úton járok.
Odaérni még nem értem oda egészen, de az út jó.
10/63 – Signoria
Amikor hétfőn épp lefelé talpaltunk a városba a vacsorácskánk irányába, a RK némiképp bocsánatkérő hangon aszondá nekem: “Ugye tudod, hogy én szerdán elutazom?” “Hová?” – kérdeztem mg gyanakodva, mert az ilyen hangsúlyok után általában nem azt mondja, hogy Makkoshotykára vagy Taktaharkányba, neeem, ilyenkor általában olyan város neve hangzik el, amire én csak annyit tudok válaszolni, hogy “gebedj meg”. Ezúttal is így volt, a RK azt susogta, hogy Firenzébe, én meg erre nyilván nem tudtam mást mondani, mint hogy “gebedj meg”. “De most fogom megszervezni a tavaszi utunkat, emlékszel, hogy tavasszal megyünk Firenzébe, ugye?” Erre én ezúttal még nyűgösebb lettem, mert emlékeztem rá, persze, Firenzében a RK-nak úgynevezett szénbányász haverjai vannak*, csak amikor erről az útról elkezdtünk álmodozni, akkor még úgy festett, hogy lesz nekem úgynevezett tavaszi szünet. “Porca miseria”, mondtam neki dühösen, “azt se tudom, mi lesz tavasszal meg hogyan, és most speciel éppen ráérnék, mert csütörtökön ugyan tanítani megyek, de különleges világnap lesz, ha összesen tíz hallgató meg fog jelenni az összesen háromféle órámon**, ezzel szemben a tavaszról még tényleg nem tudok semmit se, azt leszámítva, hogy akkor majd el kell lógnom, amit én nem szoktam, de még a gondolatát is rühellem. És különben is, turistaszezonban folyton kerülgetni kell majd olyanokat, akik ott szelfiznek a Signoria előtt, és ez ugyan rémes elitizmus, amikor én is turista vagyok, de akkor is. Nekem alapvetően tökmindegy az is, milyen időjárás van, mert ha én eljutok Firenzébe, akkor engem csak azzal tudsz majd kihozni valamelyik képtárból, hogy kaját ígérsz nekem.”
Szóval most szombatig megint szalma vagyok***, és ma még nem kell mennem dolgozóba, de holnap igen. Ebben az esetben viszont ki fogom használni a mai napot, hogy kipróbáljam az új játékom, ami egy ragasztópisztoly, és nekem azzal Terveim vannak. Már össze is szedtem a szoborparkban egy csomó alapanyagot a Tervekhez, bár most egyelőre más merényleteken töröm a fejem, de legyetek nyugodtak, ezek a tobozok se maradnak parlagon.
* Ez egy Monty Python szkeccsben volt, a szénbányász haverok. Ilyenkor nyilván a további Repülő Kutatókra gondolok, akik mind elvetemült szörnyetegek, és annyit mennek körbe, mint a bolondóra, emellett mindenféle egzotikus helyeken laknak. Oké, egy Miamiban élő Repülő Kutatónak (nem az enyémnek) Szentendre maga az egzotikum, de azért értitek, mit akarok mondani.
** A jelen hétre kaptunk egy olyan dékáni vagy mittomén emlékeztetőt, hogy bánjunk kedvesen a diákokkal, ha esetleg hiányoznának, lehet, hogy már előre volt olyan programjuk az őszi szünetre, amit nem tudtak lemondani. Én csak azt találtam ebben viccesnek, hogy az a jelek szerint eszükbe se jutott, mi van akkor, ha a tanároknak van úgyszintén efféle programjuk. (Nem mintha nekem lett volna.)
*** Ez persze a legkevésbé sem lepett meg. Tényleg csak kétféle üzemmódja van a faszinak, a hátán fekszik vagy a világban konferenciál. Most, hogy már nem fekszik a hátán, jöhet a konferenciálás. Ezúttal Firenze után Chicago következik, azután meg Brüsszel. A többit még nem tudom, de addig jó nekem.
Eská 10/7 – Mackappliqué
Egy jó szójátékot vagy játékszót akkor sem hagyunk veszni, ha nem én mondtam. (Kösz, Laura!) Na hát ezen dolgoztam én az elmúlt két napban:
A fények ilyenkor délutánra már nem a legjobbak, de azért teccik érteni, mi volt a terv. A kiindulópont amúgy nem a tegnapelőtt látott cicás sál volt, hanem egy szeptemberben készített cicás kifestő. A továbbiakhoz meg nem kellett más, csak kabátszövet-hulladék, egy zöldre befestett régi képkeret, Erik, színes gombok a kínai bótból, egy erősebb kartonlap és némi maszkolószalag.
Ja, meg türelem és kreativitás és szín- meg formaérzék. Az efféle projekteket túl könnyen szokták elintézni azzal, hogy “de sok ideje volt valakinek”, ideje ennek véget vetni.
10/62 – Kulinária
Mivel úgyis ébren vagyok (izélnék hegyesre ezt az óraátállítást), és már túl a macskaetetésen meg az első kávémon, akár bloghatok is, az legalább nem zajos. Minden más projektem zörejekkel járna, bár a mosógép legalább a szuterénben van, úgyhogy azt valószínűleg megetetem nemsokára. Erik viszont garantáltan felverné a Repülő Kutatót, úgyhogy Erik még várhat.
Ma minden bizonnyal tudnék gyártani jobbacska fotót is, de elégedettebb pofám biztos nem lenne rajta, mint ezen, amit tegnap este lőtt rólam a RK,
midőn éppen elkezdtem beletolni orczámba a fehérboros-fokhagymás kagylót a Café Christine-ben (a reklámért egy vasat sem adnak nekem, természetesen). Nekem nincsenek különlegesen nagy igényeim, tényleg nem, de tegnap este vérszemet kaptam, úgyhogy a vacsora lezárásaként azt javasoltam, lebegjünk át a Szamos Cukrászdába, hogy kimaxoljuk a luxust egy kis csokis sütikével. Na az nem volt nyitva, bár a honlapján este kilencig tartó nyitva tartással kecsegtetett. Sőt, mint kiderült, egyetlen nyamvadt cukrászda sem volt nyitva az egész belvárosban egy fagyizó kivételével, pedig még nem volt este nyolc sem. Szentendre, én így szeretlek.
Úgyhogy hazajöttünk, és én a “magad uram, ha szolgád nincsen” szellemében összeütöttem egy tepsi ilyet, ni:
Ma terveim szerint Erikkel és más hasonszőrűekkel fogom átzörögni a napot, és igen nagy eséllyel eljutok végre egy projekttel oda is, hogy tadáá-bejegyzést írhassak róla. Tessék várni türelemmel.
Minden nap más - mindennap más 