Mivel úgyis ébren vagyok (izélnék hegyesre ezt az óraátállítást), és már túl a macskaetetésen meg az első kávémon, akár bloghatok is, az legalább nem zajos. Minden más projektem zörejekkel járna, bár a mosógép legalább a szuterénben van, úgyhogy azt valószínűleg megetetem nemsokára. Erik viszont garantáltan felverné a Repülő Kutatót, úgyhogy Erik még várhat.

Ma minden bizonnyal tudnék gyártani jobbacska fotót is, de elégedettebb pofám biztos nem lenne rajta, mint ezen, amit tegnap este lőtt rólam a RK,

midőn éppen elkezdtem beletolni orczámba a fehérboros-fokhagymás kagylót a Café Christine-ben (a reklámért egy vasat sem adnak nekem, természetesen). Nekem nincsenek különlegesen nagy igényeim, tényleg nem, de tegnap este vérszemet kaptam, úgyhogy a vacsora lezárásaként azt javasoltam, lebegjünk át a Szamos Cukrászdába, hogy kimaxoljuk a luxust egy kis csokis sütikével. Na az nem volt nyitva, bár a honlapján este kilencig tartó nyitva tartással kecsegtetett. Sőt, mint kiderült, egyetlen nyamvadt cukrászda sem volt nyitva az egész belvárosban egy fagyizó kivételével, pedig még nem volt este nyolc sem. Szentendre, én így szeretlek.

Úgyhogy hazajöttünk, és én a “magad uram, ha szolgád nincsen” szellemében összeütöttem egy tepsi ilyet, ni:

Ma terveim szerint Erikkel és más hasonszőrűekkel fogom átzörögni a napot, és igen nagy eséllyel eljutok végre egy projekttel oda is, hogy tadáá-bejegyzést írhassak róla. Tessék várni türelemmel.