Mámegin idus van, ezúttal pedig szokásos márciusi lekotrom-a-bőrömet-de-tényleg állapotom mellé bepuszilt ez a végtelenbe kúszó hosszított hétvége is – már napok óta úgy érzem, hogy ma is vasárnap van, tegnap is vasárnap volt, holnap is vasárnap lesz. Nem vagyok különösebben oda a vasárnapokért.
Úgyhogy, egyáltalán nem meglepő módon, a tegnapi vasárnapról mai vasárnapra virradó hajnalon fél kettőkor ezt csináltuk mink, Maci, Jessica Fletcher meg én*:
Ja, az ott egy doboz, festés közben. A helyzet azóta nem javult, desőt romlott: kokárdák készülnek
meg tüntetősüti,
és borzasztóan remélem, hogy holnap végre nem vasárnap lesz. Már a hétfővel is kiegyeznék, pedig tulajdonképpen azokért sem vagyok annyira oda.
* Jessicát én hívtam, Maci viszont magától jött, még csak nem is az én két szép szemem miatt, hanem mert a vendégszobában megjelent egy újabb szék. Az a pincéből jött fel, és azzal Tervek vannak, de Maci úgy gondolta, az ő tervei előbbre valóak, és ha van valahol egy új szék, arra neki rá kell ülni, aztán fetrengeni, majd végül elaludni rajta. Hát jó.
Kimegyek a házbul. Hogy megmondjam az őszintét, elsősorban friss levegőért totyogok ki, mielőtt begolyóznék, de afféle alibi gyanánt azt mondogatom, hogy pomponért megyek. (Természetesen lövésem sincs, nyitva van-e a város egyetlen hobbiboltja.)
Helló, vasárnap. Tegnap este elmentünk ismerősökkel vacsizni indiai étterembe, én meg merő kíváncsiságból csirke tikka maszalát kértem, mert tavaly ősszel az volt az egyik nagy gasztronómiai siker az életemben, amikor én magam főztem a nulláról harmincféle fűszer meg mozsarak meg lassúfőző segítségével csirke tikka maszalát, és a népek teljesen oda voltak meg vissza.
Nos, az enyém jobb volt. Attól például nem ment senkinek a hasa, vagy legalábbis nem tudok róla. A helyzet amúgy nem vészes, egy kis tea és pirítós mindent megold. A mai napot úgyis nyafogóruhában szándékoztam átmaszogni, és most minden adott hozzá, pláne a maszala mellékhatásaival, höhö.
Még mindig a dobozokkal vagyunk, mert dobozolni jó.
Fedje a feledés kegyes fátyla, hogyan nézett ki eddig a hálószoba ajtaja melletti rész – káosz volt ott és tohuvabohu, de nagyon. Mostanra viszont végre bevontam-lefestettem a dobozaimat, úgyhogy ideje megmutatni őket.
A Kallax polcban található Tjena dobozok még fehéren érkeztek az Ikeából, én mázoltam le őket a szokásos Unitoppal, mégpedig olyan ravaszul, hogy “kifordítom, befordítom, mégis bunda a bundát” lehet velük játszani, ha egy kis változatosságra vágyom. Nem kellett hozzá más, csak maszkolószalag
meg kétféle színű festék.
Ja, meg idő. Nem a melóhoz, az szivacshengerkével gyorsan ment, hanem a száradáshoz.
Mivel én még nem nézek ki sehogy, és délutánig ebben nem is várható semmilyen változás, a szokásos eljárás keretein belül most is beküldöm helyettesíteni az állatkákat.
Ebben a félévben a keddjeim extrán furák, mert amikor a harmadévesek éppen nincsenek gyakszin, reggel 8:15-től délután négyig nyomom az ipart, amikor meg gyakszin vannak, összesen 2×45 percre ténfergek be 14:30-tól.
Ma épp egy ilyen délutánra beténfergős napom van. Egyesek nyilván úgy gondolnák, ez maga a luxus, de én őszintén bevallom, nem vagyok különösebben oda az efféle délutáni műszakokért.
Továbbra is figyelem-elterelő üzemmódban vagyok, már leveleztem szakdolgozóval, tömködtem mosógépet, pakoltam szekrényben, most meg előrántom a kovászt is. Csak gondolkodni ne kelljen.
Kár, hogy sem a gondolkodás, sem a nem-gondolkodás nem megy parancsszóra.
A lakás mindig is WIP állapotban volt, abban is lesz in aeternum. (WIP= work in progress, vagyis “még készülőben”.) Amikor majdnem két évvel ezelőtt ugyanezzel a címmel írtam egy bejegyzést, már belengettem, hogy át fogom festeni a gombokat, ha megunom.
Nos, megtörtént.
Előbb leszereltem, és dörzspapírral egyenletesre csiszoltam őket, mert a két évvel ezelőtti akció tényleg nem hozott igazán pofás végeredményt. Hja, így jár az ember, amikor aligalig beszáradt olajfestékkel marháskodik.
Ha a trendeknek megfelelően folytattam volna az akciót, valószínűleg átmázolom antikoló kutyfüttyel, aztán rájuk stencilezem, hogy “Boulangerie” meg “P’tit Paris”, megint csiszolok rajtuk egy sort, majd átkenem méhviasszal, esetleg repesztőlakkal.
Nem vagyok egy trendi darab. Hálistennek.
Cserébe továbbra is szeretem mindazt, ami színes és játékos, épp csak egy kis csavarral. Egy kicsikével.
A komód teteje is WIP állapotban van. Az egész hálószoba abban van. Ha jutunk még valamire, informállak.
A “háromba vágtad, édes jó Lajosom?”-nál még nem tartunk, de már rettenetes mennyiségű dobozt hajtogattam össze és/vagy láttam el öntapadós tapétával és festékkel. Mindeközben persze két kézzel táplálom az entrópiát, a macskák legnagyobb örömére.
Vannak azok az idők, amikor egyidejűleg vagyok lusta és nyugtalan, nekem meg éppen megint ilyen idők szakadtak a nyakamba, amikor a tehetetlenséget több mosógépnyi ruha behajigálásával, szekrényrendezéssel, pemzlikkel, szabásmintákkal és kétoldalas ragasztószalagokkal próbálom álcázni.
Több-kevesebb sikerrel. De legalább lesz miről blogolnom.
Teljesen groggy vagyok, még a piacra se mentem le, csak a RK kezébe nyomtam egy darab egyre értéktelenebb papírt, hogy költse zöldségre meg más világi hívságokra. Valószínűleg amúgy kevésbé lennék groggy, ha nem ébredtem volna fél háromkor teljesen virgonc-éberen, természetesen minden ok nélkül, de felébredtem, a fenébe is.
Hát így esett, hogy háromkor már ott álltunk a konyhában én meg Sister Boniface, ő nyomozott, én pedig a döglött banánokat mentettem.
Azt hiszem, a mai nap erősen csökkentett hatásfokú mütymörgéssel fog telni. És ők lesznek a példaképeim:
Megyek dolgozóba, mégpedig teljesen igaziba, terembe és diákok közé, busszal, juhé. Enyhe szépséghiba, hogy a levelezősöknek tartott délutáni maratonról van szó, ami után legközelebb a 19:20-as buszra tudok majd felevickélni, és háromnegyed kilencre haza is érek. Mégis, terembe, diákok közé, juhé.
Már harmadik hete tart a tavaszi félév, de én mégis úgy érzem, hogy csak most kezdődik el, pedig hát amíg a hallgatók nem mentek el gyakszira, két héten át ültem laposra a seggem a Broca-központról, Ellen Key-ről, a kommunikációs helyzetről, az asszimilációról, a mnemotechnikai eljárásokról meg a pedagógus tekintélyi helyzetéről döngicsélve. (Igen, ebben a félévben ilyen dolgokról tanítok, és ez csak ízelítő, lesz itt még minden a mentális lexikonoktól a nemzetiségi óvodákon meg Maria Montessorin át a metaforákig, és még tovább. Ma például a társadalmi mobilitásról meg a státuszcsoportokról meg a szociometriai felmérésekről fogok döngicsélni 5×45 percben. Nagy vagyok és dicső, mi?)
Annyira kell most nekem a tanítás, mint egy falat kenyér, és nem csak azért, mert megfizetnek érte, meg mert tudást adhatok át, hanem azért is, mert semmi más nem tudja úgy istenigazából elterelni a figyelmem a világról, márpedig arra szerintem mindannyian csúfosan rá vagyunk szorulva, hogy valaki vagy valami elterelje a figyelmünket. Persze ilyenkor mindig jön a nehezített pálya, márciusban még normális körülmények között is ideges vagyok és nyugtalan, az álmaim pedig extra hülyék, az éjjel például radioaktív kiskutyákat kellett fürdetnem szkafanderben, ők farkcsóválósan vidámak voltak, én meg nem annyira.
Inkább jöjjön tényleg az emberi tőke elmélete meg a társadalmi rétegződés, még ha ehhez át is kell szelnem felfelé a komplett Dunakanyart, ahol a természet még a lábujjait is ökölbe szorítja ilyenkor, és tényleg csak hetek kérdése, hogy elszabaduljon a tavasz.
Mivel nem csak dobozhuzattal él az ember, elkúsztunk a boltba, hogy vegyünk némi ennivalót magunknak.
Mire hazaértünk, 380 forint lett az euró, melynek következtében, gyarló asszonyállat aki vagyok, megállapítottam, hogy amíg a helyzet nem javul radikálisan, én nem veszek több cipőt.
Mivel még annál is gyarlóbb asszonyállat vagyok, mint sejtitek, igen könnyen juthattam erre a megállapításra, mert a január és februárelő folyamán, amikor a nagy cipőakciók szoknak lenni, én igenis vettem cipőket. Többet is. Olyanokat, amiket eddig nem láttatok, mert nincs szezonjuk, és még hónapokig nem is lesz. Úgyhogy készüljetek fel arra, amikor majd az új cipőimet mutogatom, azok valójában már régi cipők, csak még nem voltak rajtam.
Ez itt amúgy az optimizmus hangja, mert nem számol azzal, hogy esetleg a helyzet radikálisan romlik, és nem csak eurófronton. Gyarló, ámde optimista asszonyállat balra el, jegyzetet aktualizálni a levelezősöknek, majd esmég pacsmagolni fog, ezúttal zöldre vagy kékre (ez még nincs eldöntve). A világot továbbra is ketyegtetni kell.
Itt ebben a kuplerájban egyre gyakoribb, hogy embertervez (én), aztán másvégez (Isten, másik ember vagy valamelyik macska). Tegnap például ennek igen szép jellemző esete ütött be, mikor elindultam, hogy rákenjek a fiókgombokra egy újabb réteg festéket (ez egy folyamatban lévő projekt, ha a végére jutottam, be is mutatom), aztán ezzel találtam magam szemben, ni:
Nyilván ilyenkor békén hagyjuk a szőrös hátramozdítót, mert amíg alszik, nem tesz tönkre semmit, különben is én vagyok a hibás, tudtam én azt nagyon jól, hogy az ott neki a kedvenc radiátora.
Nem baj, van itt munka dosztig, csak győzzem válogatni. Emlékeztek erre a képre itt?
Alig egy hónapja készült, amikor végre gatyába ráztam-forma azt az oldalát az emeleti folyosónak, dobozok meg minden. Ott a Kallax polc felénk eső végén azt a két fura világos kékzöld dobozt például valamikor egy éve vettem a lidliben vagy aldiban, és most jutottam végre odáig, hogy kicsomagoljam a nájlonból, és rendszerezzem vele a káoszt egy kicsinyt, mert az ránk fér. Gondoltam, ezzel a csíny letudva, jó lesz az itt nekem in aeternum, hurrá, megoldottam.
Hja, ahogy azt Móricka elképzeli. A múlt héten ugyanis rájöttem, hogy ezek a sunyi rohadt büdös szőrös dögök sutyiban kaparófának használják AZ ÉN DOBOZAIMAT.
De tényleg.
Újratervezés. Hogyaza.
Nyilván ezeket már nem tarthatom ott a Kallaxban, muszáj lesz papírdobozokat használnom az ottani pakolászáshoz, a papírt eddig nem bántották a szőrös disznók, bár nyugtával dicsérjük a napot. Jobb ötlet híján vettem hát az Ikeában egy kupac Tjena névre hallgató papírdobozt, amiket majd persze mázolni kell, mert itt akkor is színharmónia lesz, ha ezért kucsmát kell csinálnom pár családtagomból.
Most viszont mentsük meg ezeket a nyomorultakat, már tudom, mit akarok bennük tartani és hol, és nem hagyom magam, szemétládák.
Megnyugtató módon azt a papírtörlő vastagságú és minőségű burkolatot, amibe beleszerelmesedtek a macskák (asszem, Maci volt a főkolompos) elég könnyen el lehetett távolítani a doboz megrongált oldaláról, és azt is tudtam, mivel akarom pótolni, merthogy valamikor szert tettem (szintén a lidliben vagy aldiban) egy adag ilyen öntapadós izére.
Olyan mámorító-ronda volt, nem tudtam otthagyni, na. Sajnos, mint kiderült, a dobozkartonon igen szépen ragad, a papírtörlőn viszont nem.
Hogyaza. Újratervezés. Kétoldalas ragasztószalag.
Innen már szép flottul ment minden, még az is, amikor a likat ki kellett szabadítanom a bevonat alól, mert ezért van nekem sniccer,
és ő hajlandó is volt együttműködni, amiért külön hálás vagyok.
Hát így esett, hogy tegnap este újrahuzatoltam a dobozokat.
Most már csak azt a helyet kell megtalálnom nekik, ahol békében vannak a szőrös disznóktól. Valószínűleg ez lesz az, ide nem járnak a négylábú terroristák,
de akkor meg át kell terveznem azt, amit eredetileg akartam ide, és ezeknek az akcióknak végül mindig az a következménye, hogy tovább csúszik a kivitelezés.
Nem mintha nem érnék rá, egyre erősebb a gyanúm, hogy ebből a kuplerájból már tényleg csak lábbal előre fogok távozni.
(Hadd mesélek valami viccesfélét, van bajunk amúgy elég, nem?)
(A történetben szereplő neveket az utcák és fürdőszobaszalonok személyiségi jogainak védelmében megváltoztattuk.)
Amikor húsz évnél is több ideje ideköltöztünk, Bürgüncfalva térinformatikai rendszere, ennélfogva pedig okmánykiadási rendszere is bugos volt, de nagyon. Ebben a városban legalább féltucat olyan kombináció létezik, hogy ugyanolyan nevű izéből van utca meg köz is, és ezek természetesen egymásba torkollnak, látszólag minden logika nélkül. Az például, hívjuk esetleg itt és most Hajnalicskának, ahol minket esz a penész, T alakban tartalmazza a Hajnalicska utcát és a Hajnalicska közt, mégpedig úgy, hogy a Hajnalicska utcát csak a Hajnalicska közön át lehet megközelíteni, mert… mert, mittomén. Ahányszor lüxüs módon taxival jövök haza, azt szoktam mondani a sofőrnek, hogy “Álljon csak le nyugodtan az Eulália fürdőszobaszalon előtt, ott lakom a szoborpark mögött abban a labirintusban” *némiképp bizonytalan kézmozdulat*
Na szóval, mi pont a T találkozási pontjában lakunk balfelül, a Hajnalicska köz 1. szám alatt. A térinformatikai rendszer bugja azonban évtizedekig nem volt hajlandó kezelni az utca és a köz distinkcióját, mindenki utcában lakott, slussz. Tehát a mi lakcímkártyánk a Hajnalicska utca 1. szám alá szólt, ami azért pikáns, mert a T találkozási pontjában jobbfelül is van egy ház, a Hajnalicska utca 1. szám, és természetesen ott is laknak. De nem mi.
Azt hiszem, kezditek érteni a dolgot, ugye. Valamikor az elmúlt években kijavították a bugot, meg egyébként is a helyi okmányirodáról felkerült az ügyintézés az ügyfélkapu-kormányablak-miabokám szintjére, úgyhogy mi már technikailag lakhattunk volna a Hajnalicska köz 1. alatt is, de erről senki sem szólt, és nem is nagyon érdekelt senkit a dolog, amíg a Hajnalicska utca 1. alattiak közül valakinek kellett egy szociális ösztöndíj, és akkor izé. Ezt amúgy megbeszéltük a RK-val, hogy nem értjük, miért éppen emiatt indultak be az események, de ha beindultak, hát legyen. Goto ügyfélkapu, lakcímcsere, új lakcímkártya.
Az egész persze a kellően humoros bürokratikus nyűglődések stílusában zajlott, mert arra is külön protokoll van, ki jelenthet be kit milyen igazolások birtokában az ügyfélkapun, szóval a RK meg én két különböző úton és időpontban nyújtottuk be az “instállom, hadd lakhassak a saját lakásomban” elektronikus papírkáinkat. És utána meg vártunk.
A RK új lakcímkártyája a kérvény benyújtása után öt munkanappal beérkezett, hurrá, az enyém is mindjárt jön, egy nap különbséggel kérvényeztük. És akkor megint vártunk. Mint a kedvenc Heineken-reklámomban.
Hogy rövidre fogjam a történetet, az új lakcímkártyám több heti malmozás után tegnap érkezett meg. Az áll rajta, hogy a kiállítás dátuma február 4.
Szóval továbbra is van baj a világban elég, de legalább lakom valahol benne. Igaz, erősen ráférne egy takarítás a Hajnalicska köz 1-re, de én tényleg elővettem a vasárnapi jövendölés szerint a festékeket, úgyhogy előbb mázolás, csak utána pucupucu.
Minden nap más - mindennap más 