Lassan-lassan megint a civilizáció része leszek, például megkísérlek lejutni a piacra (szombat van, az árgyélusát neki). Ennek örömére a szokásosnál is nagyobb műgonddal pintyöltem, őtözködtem és pózoltam. Plusz katicák. Tessék értékelni.
A mucibogyók nyilván úgy gondolják, hogy a dögledezés ezeken a tájakon az ő privilégiumuk, hatkor ugyanis felkajabáltak álmomból azzal, hogy holareggeli. Maci leült a matracra a vállamnál, és dalolni kezdett, miközben Poci a térdemen topogott, és ezt abba sem hagyták addig, amíg le nem vánszorogtam etetőbe. Mostanra bezzeg beütött a kajakóma, úgyhogy bekuckóztak, és valószínűleg ők lennének a legjobban felháborodva, ha odamennék dalolni meg a térdeiken topogni.
Attól tartok, ahhoz elég jól vagyok, hogy itthon a macskabudit pucolgassam, de ahhoz nem eléggé, hogy a zempléni hegyekben dajdajozzak, ahol a sátrunktól a vécéig egy harmatos, frissen kaszált focipályán kell átvágnom. Zseblámpável.
Nem vagyok nagyon-nagyon csalódott, jövőre is lesz borfesztivál. Hé, még tavaly is volt, a Szopornyica Ideje alatt, és én el is mentem becsülettel. Most viszont inkább heverészek még itt egy kicsinyt kelletlenke gyógycicámmal.
Meg talán, izé, rendelek magamnak új cipőt. Esetleg pláne új cipőket. A remény hal meg utoljára.
A mai napra nekem igen szép terveim voltak. Ezek a tervek nem foglalták magukba a futonon fetrengést több akó kamillatea társaságában.
Ha sikerül holnapra összevakarnom magam, felkérezkedem a Repülő Kutató nagynénjéékhez stopposnak, és elmegyek fesztiválozni. Ha nem… hát akkor azt sem.
Mivel egész évben rendes kislány voltam, és ültem a fenekemen, és dolgoztam, és nem mentem sehová (munkahely nem számít), és még cipőket se vettem magamnak (tornacipő a kínaibótból nem számít), végre itt az ideje, hogy mulassak is egy icipicit. Holnap indulunk a Bor, mámor, Bényére, ami az egyetlen fesztivál, ahová járunk, és nagyon ajánlom a zuniverzumnak, hogy kicsit se fingjon bele a nulláslisztbe.
Ez most még nem a fesztiválhacukám, bevásárolni totyogok éppen, de ha minden jól megy, du. varrok magamnak egy újabb paplanruhát, mert arra se volt példa már több mint egy éve.
A diákjaimnak többször is el szoktam mondani, hogy amikor a szülő kétségbeesetten/védekezően/ellenségesen/felháborodottan (nem kívánt törlendő) azt süvölti, hogy “de ezt otthon nem szokta csinálni!!!”, akkor ezt ne írják le automatikusan hazugságként. Otthon nincs a gyerek mellett további huszonöt másik, nincs csoportszoba, nincsenek óvodai szabályok, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A megváltozott helyzet és környezet más viselkedést és más reakciókat hív elő, és semmi meglepő nincs abban, ha (például) az otthon csak nagyobb testvérekkel rendelkező cukimuki törleszkedő kismacska az oviban mini zsarnokká válik, aki mindenáron kommandírozni akarja a többieket.
Pünkt ezt tapasztaljuk meg mi most a gyakorlatban Toscával, aki otthon mindenki közül leggyorsabban végez az ebéddel, aztán pöröl a többiekkel, hogy azok milyen lassúak, bármikor ráripakodik a többi rendetlenkére, valamint megbízhatóan be lehet fogni a házimunkába. Jó eséllyel ez a “bezzeg én – bezzeg a többiek” szembenállás az, ami most hiányzik neki, mégpedig az elvárható következményekkel: olyan lassan eszik, hogy az ember beleőszül a látványba, hidegen hagyja a sütés-főzés, meg a többi. (Oké, tegnap letakarította és elrendezte az asztalomat, mert “mennyi por van ezen, juj”. Hát, Isten hozott a 11-es főút mellett, drágám. Az mellékszál, hogy az asztalom leginkább amiatt volt rendetlen, mert a) éppen neki varrtam mindenféléket, b) odaült mellém papírt vagdosni és a villangók méretéről csevegni.)
Szóval tulajdonképpen minden oké lenne, a gyerek igen cukker, bár fárasztó (vagy fordítva), viszont én most tényleg-tényleg egy lefüggönyzött szobában szeretnék ülni, nem pedig kint gabalyogni a tűző napon, miközben egy folyton fecsegő és éneklő motollát kell gardíroznom.
Mindennek illusztrálására tessék egy galériácska, ami azt mutatja be (a teljesség igénye nélkül, természetesen), hogy Tosca mi mindent csinált a skanzenben.
Életünk egyetlen képben, jobbról balra haladvást: régi pipi, új hajcsatok, Anna, Elza, én (aszpikos csirkének maszkírozva*), és a ruha, amit ma délelőtt alakítottam át a kishölgynek egy 46-os turkálós tunikából.
Köröskörnyül meg természetesen a káosz.
* Tragikusan leégtem tegnap. A kölyök természetesen nem, ő vidor és karamellszínű, én viszont már attól is fájok, ha rágondolok a holnapi napra, amikorra hajókázást terveztünk a naagyon különleges visegrádi játszótérre. Ójaj.
Elnézést, hogy ezúttal nem tudok további szórakoztató rémségekkel szolgálni – ha izgalomra és kalandokra és A Nagy Kiszámíthatatlan leírására vágytok, nézzetek át a húgomhoz, mert most nála zajlik a zajlás, de még mennyire.
Mink délelőtt csak ruhát varrtunk (a modellkedés nemsokára gyön, már kipróbálta, milyen a szekrény előtt pózolni), közben megmutattam Toscának, hogy kell kivenni, aztán megkisbencézni a Burda-szabásmintát, és hogy miként működik Erik. Utána közös rajzfilmnézést tartottunk (Aranyhaj és a nagy gubanc), majd elmentünk könyvesboltba valami egészen rózsaszín sorozatos tortahabért, amiből ő már számos kötetet olvasott, és találtunk is belőle négy olyat, amit még nem, úgyhogy hazajövetel után el is olvasott belőlük kettőt.
Én mindeközben még sütöttem pár bagettet is csak úgy,
a vacsoránkat meg motorosfutár hozta, és ez már annyira dolce far niente volt, hogy szinte szégyellem a pofámat.
Nyavalya ebbe a bioritmusba – az enyémbe, ofkorsz. Este megvacsoráztatám népeimet, majd elhaló hangon közöltem, hogy én most eldőlök kicsinyt, legyetek jók, Tosca, te zuhanyozz le és moss fogat, aztán kérj jóéjtpuszit a Repülő Kutatótól, ha addig nem ébrednék fel, vagy ébresszetek fel vagy nemtom. És utána kiájultam a futonon, hogy aztán fél egykor frisszen ész capkodószan riadjak fel arra, hogy úristen, hol az a jóéjtpuszi. Hát annak már reszeltek.
Remélhetőleg tegnapi jótéteményeim elegendő súllyal fognak latba esni ahhoz, hogy ne legyen ebből örök harag. Tegnap, valljuk be, olyan voltam, mint egy begandzsázott bőkezű tündérkeresztanya, nem pedig a szokásos Sárkány Néni, és néha egészen coelhói életbölcsességeket pöktem magamból, de ne szaladjunk a dolgok elébe.
A cipők, amelyekkel érkezett a gyermek, városi programhoz és strandoláshoz kiválóak, de nekünk Terveink vannak és egy olyan városunk, ami durva módon hepehupás és macskaköves. Emellett Időjárást is ígérnek nekünk a következő napokra zivatarokkal estébé, szóval muszáj volt beszerezni valami zárt és terepjáró cipőt. Így hát átlátogattunk a szemközti kínaibótba. Én ott szerzem be a tornacipőimet a szivárvány minden színében, és reméltem, hogy gyerekcipőből is lesz ennek megfelelő választék, de nem, kiderült, hogy ami ott van fent a polcon, abból kell gazdálkodni, slussz. Ennélfogva egy nyomokban rózsaszín tépőzáras edzőcipővel és egy üvöltőpink terepszandállal távoztunk, melyekkel közül az egyik arra jó, ha Zivatar lesz, a másik meg arra, ha Hepehupa. Arra nem merek gondolni, mi lesz, ha Zivatar és Hepehupa köszönt be egyszerre, miközben mi épp kint mulatnánk a szabad levegőn.
A habókos tündérkeresztanya mindemellé hozzávágott unokahúgához egy kedves öreg fényzőgépet is, kábé tavalyelőttig azzal lődöztem magamról fotókat ebbe a blogba, szóval nem a legrosszabb darab, csak öreg, és van már másik. Eredetileg arra készültem, hogy hosszasan fogom majd magyarázni, hogyan működik a cucc, de kiderült, hogy Toscának már lenni kicsi digitális gépekkel tapasztalat. Desőt. A kölök fél nap után már olyan dolgokat csinál vele, amelyekről nekem lövésem sem volt, hogy lehet ilyet is ezzel a géppel, például megtalálta rajta a naptárt, és magától értetődő módon állítgat fényerősségeket meg más izé. Úgyhogy körbefotózta a fél világot (szelfik included), és megpróbálom majd megtárgyalni vele, hogy indítsunk ide egy “Tosca fotói” sorozatot. Valószínűleg nem kell sokat nógatnom, asszem.
Miközben a jövendő Annie Leibowitz lefotózta a hajában a csatot (azt is vettünk, mert csak egy darabot sikerült magával hoznia, és élek a gyanúperrel, hogy már elhányta valahová), a macskákat, a macskamászókát, a kertet, a lakásunkat, és mindent, én sütöttem egy barackos clafoutis-t.
A barackos clafoutis elkészülte nem volt teljesen problémamentes, mégpedig azért nem, mert Máli megette az eredetileg erre szánt barackokat. Máli, ha még emlékeztek ebben a bolondokházában erre a részletre, sógornőmék törpevizslája. Én macskákhoz vagyok szocializálódva, akik megvetően tudomást sem vesznek a gyümölcsökről, így mikor szóltak nekünk, hogy vigyázzunk, mert Máli felmászik a teraszon az asztalokra, megnéztem a mi asztalunkat, és azt mondtam, nincs azon semmi érdekes, amiért érdemes lenne felmászni. Nos, Máli úgy gondolta, hogy az a tálka barack épp jó lesz nasinak. És megette. Kettőbe már csak belerágott, de a többit egész rendesen megzabálta, a magokat pedig ráköpte az asztalra egy csomó kutyanyállal egyetemben, blöe. Eh, úgyis ideje volt kimosni azt az abroszt.
Na de közben a szomszédok testületileg felkerekedtek, hogy elmenjenek nyaralni, és mindenki távozott Lócit kivéve (igen, Máli is). Lócit most mi fogjuk etetni meg gondot viselni a lelkére. Nem vagyok biztos abban, hogy erre a célra megfelelő leszek, mert Poci még mindig gyanakodva néz rám, amikor megjelenek, Macit ideje lenne jó alaposan megfésülni, és Toscának sem adtam jóéjtpuszit, micsoda firma vagyok, sóhaj.
A karácsonymúzeumba viszont elvittem. Mint kiderült, ez nagyrészt karácsonybolt, benne egy szobányi múzeum, rengeteg mókás cuccal és helyenként irgalmatlan nagy giccsekkel.
Já, ezek tomték.
Tosca mindenesetre vadul végigfotózta az egészet, külön felhívom a figyelmet az üvöltőpink túraszandálra..
Hozzávetőleg ez lehetett amúgy az a pillanat, amikor a tündérkeresztanyának beütött az újabb adag gandzsa, mert nagylelkűen felajánlottam, hogy választhat magának valamit. Innen seperc alatt jutottunk oda, hogy magának és a testvéreinek is válasszon valamit. Nem árulhatom el, mi lett a választás eredménye*, mert meg lett velem ígértetve, hogy sem Anyu nem tudhat még róla, se Filoméla, sem Perpéta, mert meglepetés.
Abban nyilván nem volt semmi meglepetés, hogy itthon eltörte az egyiket, természetesen a sajátját. A pénztárnál a néni elmondta, hogy törékeny, be is csomagolta buborékos fóliába, én is elmondtam neki több alkalommal, hogy törékeny, és vigyázni kell vele, és ez nem játék, hanem dísz. Hát persze, hogy egyszer csak krccs, a teraszpadlón ott volt négy darabban szegény izé, a feje meg úgy gurult tova, mint Marie Antoinette-nek.
Na ekkor Tosca előadta a nagyhalált, ivöltés az egekre meg könnyek árja meg minden, és végül oda konkludált, hogy “nem is kellett volna elmennünk a karácsonymúzeumba!!!”. Én olyan derűs maradtam, mint egy jamaicai délután, rámutattam a gondolatmenetben arra a gikszerre, hogy az ok-okozati viszonyok ilyetén leegyszerűsítése oda vezet, hogy szem elől tévesztjük a lényeget, miszerint eltörni nem kellett volna, a karácsonymúzeum egész jó buli volt. “De ennek most ÉN vagyok az oka!!!”, süvöltötte Tosca, úgyhogy megnyugtattam, ez ugyan teljesen igaz, de az izé csak egy tárgy, és a tárgyak nem olyan fontosak, mint az emberek. (Mondtam, hogy egészen coelhói magasságokba sikerült felszárnyalnom délután.) Eközben már a kezemben volt a pillanatragasztós tubus. Kemény fél óra munkával eljutottunk oda, hogy Marie Antoinette-nek már újra van feje, meg visszaoperáltam mind a két kezét (azok törtek le, nyilván), majd beültettük egy bögrébe, hogy ott száradjon. Természetesen sikerült lepöttyentenem a ruhámat pillanatragasztóval, de nem ivölthettem az egekre, mert a tárgyak nem olyan fontosak, mint az emberek. Rohadt fárasztó Coelhónak lenni, na.
Ezek után szépészeti program következett, mert reggel, még az összes lelki vihar előtt, meg lett ígérve, hogy újrafestem a körmét, és én az ígéretekkel meg a határidőkkel nem szoktam viccelni. Pláne ha már nincs ivöltés.
Hát izé.
Szerintem hétfőig lesz még újabb ötlete is. Én és a körömlakkjaim mindenesetre készen állunk, most vakáció van, és a tűzdelt paidagógosz néni is elment szabadságra.
Most viszont próbálok még aludni egy kicsit, mert holnap délelőttre a varrógéppel való ismerkedést és más merényleteket vettünk tervbe, ahogy meg ezt a lányt ismerem, nekilát akár egyedül is, amitől a jó Isten mentsen meg mindannyiunkat, de főként Eriket.
* Képzeljetek el három darab flitteres giccset, ami garantáltan nem gyermekjáték, hanem karácsonyfadísz. Tényleg be lehettem gandzsázva.
Több mint egy éve húzódó projektet sikerült lezárni tegnap, amiről ugyan ti hallottatok időnként zöngeni, meg fel is tűntek ilyen-olyan fázisfotók a blogon, de a hülye nagynénik feladata nem egyszerű, amikor az unokahúgai közül ketten is olvassák a blogját, a harmadik pedig legalább megnézi a képeket.
Tavaly áprilisban kezdődött, mikor számbavettem kiinduló készleteimet,
bízván abban, hogy szopornyica ide vagy oda, valamiképpen pótolni tudom majd azokat, azt ugyanis előre tudtam, hogy mindahhoz, amit a fejembe vettem, ez bizony nem lesz elég.
És akkor nekiláttam.
Úgyhogy előbb elkészült ez,
aztán ez,
a harmadikra már Poci is elvesztette érdeklődését irántuk,
és még mindig nem volt vége.
Be kellett szegni, el kellett dolgozni mindegyiket, és jellemző módon mindez sokkal több időbe került, mint meghorgolni az összest, de tegnap reggelre végre-végre eljutottam a befejezéshez.
Meg az átnyújtáshoz, persze.
Perpéta rögtön fel is húzta a fejére a sajátját, és alatta maradt,
de annyira, hogy nem is volt hajlandó kimászni alóla.
Gondolom, sejtitek, hogy a távozás (a takarótól függetlenül) nem ment akadálytalanul, de Csicsóné végül mégiscsak beimádkozta kettő lányát retyerutyástól a kis kék szappantartóba, és elmentek.
A harmadik mindeközben már a teraszon ült sógornőm lányaival, és Jégvarázs Uno kártyajátékkal múlatta a szárnyas időt, minek annyit érzékenykedni, bleh. Ami az ő itt-tartózkodását illeti, egyelőre minden szép és jó, de még csak fél napja van egyedül, úgyhogy ki tudja, mit hoz még a következő hét. Mi mindenesetre részletes programot állítottunk össze karácsonymúzeummal, skanzeni vasutazással meg dunai hajókázással, szóval reméljük a legszebbeket.
én meg okultam az eddigiekből, és lehoztam egy kicsiny nesszeszert a Repülő Kutató fürdőszobájába. Tegnap cédrus-grépfrút tusfürdőt kellett használnom (ami amúgy nem rossz) meg a Davidoff Cool Waterrel illatosítottam (ami pláne nem rossz), ámde arckrém csak olyan volt készleten, ami rövid szakállú férfiaknak ajánlott, én meg nem óhajtottam megkockáztatni, hogy ettől esetleg én legyek Lola, a szakállas nő. (Tudom, nem így működnek a dolgok, de akkor is.) Igen, eltaláltátok, tegnap is zsolozsma volt a macskabudi mellett.
Ma is zsolozsma lesz a macskabudi mellett, de ez az utolsó alkalom, mert valamikor a nap folyamán a húgom felkerekedik Filomélástul-Perpétástul, és hazagurulnak, Tosca meg itt marad nekünk hétfőig. Ő az egyetlen hármójuk közül, aki még nem részesült a szentendrei nyaralás és a bolond nagynéni meg bolond nagybácsi hosszas társaságának örömeiben, úgyhogy bátorak voltunk és vakmerőök, és bevállaltuk. Ezt még lehet, hogy cefetmód megbánja mindenki, Tosca ugyanis még sosem volt ilyen hosszú ideig Anyu meg a testvérei nélkül, és hát valljuk be, öt gyereket is kitesz egyszemélyben. Szegény mi.
Na de visszatérvést a fürdőszobai helyzetekre, tegnap azért nem tudtam kivárni, amíg a reggeli áhítat végetér a pipereszereim mellett, mert el kellett gyalogolnom hajnalost a nagybótba, vacsorára ugyanis carnitast terveztem tortillákba töltögetve (itt a recept, ha valakit érdekel, igen-igen finom). Hogy kissé előreszaladjak a nappal, a vacsora természetesen nyávogásba fulladt, ez is csíp, az is csíp (pedig a carnitasból direkt kihagytam a jalapenót és a borsot is), és teljesen fölöslegesnek éreztük igyekezetünket, mert a népek végül olyan abominációkat ettek, mint tortilla görög joghurttal megkenve, rajta pedig három cikk miniparadicsom.
Addigra már túl voltunk a délelőtti rajzfilmnézésen* (balszélről Bucó, a macskamászókán meg Maci, aki úgy döntött, hogy amíg csendben vannak, veszélytelenek),
aztán ebéd után én végigráncigáltam az egész népséget a városon, húgomat is beleértve. Lődörgés volt, fagylaltozás meg Duna,
utána pedig még strandolni is elmentek, úgyhogy nem mondhatni, hogy nem teszünk meg mindent a szórakoztatásukért.
Cserébe ők is mindent megtesznek a szórakoztatásunkért, a szobájuk például így nézett ki tegnap, ni:
Van egy olyan tervem, hogy a többi lökött nőszemély távozása után Toscával gatyába rázzuk ezt a förmedvényt. Reményeim nem teljesen megalapozatlanok, már másfél évvel ezelőtt is ő volt az egyetlen, akire számíthattam, ezúttal ráadásul a saját privát szobájáról lesz majd szó, ahol ő fog uralkodni egyedül majdnem egy egész hétig, szóval az iniciatíva adott, a többit pedig majd meglássuk.
Én viszont végre visszakapom a Bűnök Barlangját, juhé. Nem zavar, ha azt gondoljátok rólam, hogy önző liba vagyok, az ott az én birodalmam, és nekem kell az a birodalom. Az elmúlt pár napban egy hipermega tripla projekt utolsó simításain dolgoztam sutyiban: a hálószobában, a teraszon, a hencseren, mikor hol, amikor éppen nem kellett valami azonnali vészhelyzetet elhárítani, meg amikor strandoltak a népek, meg az alvásidejükben, és akkor is, amikor éppen nem néztek oda. Hálistennek egyik sem kérdezte meg sose, mit hurcolok magammal abban a szatyorban
És végre kész. Beetetésül most még csak ennyit mutatok meg nektek,
remélhetőleg tudok majd egy bővebb vetítettképes bemutatóval is szolgálni. Az a tarkabarka ott kábé négyszázötven eldolgozás és nyisszantás eredménye, úgyhogy nagyon ajánlom a recipienseknek, hogy örüljenek, de mint majom a farkának.
* A Meridát nézték meg, és amikor Perpéta pisiszünetet tartott közben, közölte a húgommal, hogy “Anyu, mi téged nem fogunk medvévé változtatni”. Asszem átjött az üzenet.
Mivel egy kép állítólag többet mond száz szónál (bár én azért időnként kifejezetten büszke vagyok verbális tornagyakorlataimra), hadd mutatom be, miről pofáztam nektek tegnap:
Helló, középső szandál, mintegy ismerős vagy nekem. (Utolsó kép.) Mindig kellemes érzés, amikor egy ruházati vagy cipőzeti darab túlteljesíti az elvártakat. Én azt hittem, ez a tőlem kapott kínaibótos fröccsöntött rózsaszínke maximum egy nyarat fog kibírni, ehhez képest meg már a második tulaj nyűvögeti.
A fenti kép még tegnapelőtt készült a strandon, és a húgom lőtte. Ezek a kölkök mind a hárman megátalkodott vízinyuszik, mint afféle tiszai gyerekek, Perpéta épp múlt csütörtökön tette le az úszóvizsgáját, és a nyaruk mindig a strandolás jegyében telik. Lövésem sincs, hogyan oldjuk meg majd Tosca strandoltatását, kedden ugyanis a többiek felkerekednek, és ő itt marad nekünk egyedül jövő hétfőig. Szerdán anyósom is elpályázik nyaralni öszves unokájával, úgyhogy szegény Toscának csak mi maradunk. A Repülő Kutató igen mérsékelten fog ráérni, én meg (ha nem sejtettétek volna) nem vagyok egy strandolós típus, mert ott csak három dolog van, ami nem a szívem csücske: a nap, a víz meg a tömeg. És azt még nem is említettem, hogy valószínűleg engem kéne majd újraéleszteni, amikor Tosca éppen kézenáll a medencében. (Nagyon alapos beszámolót kaptam arról, mire jó a leányfalusi strand, hidegmedence, melegmedence, itt sekély, ott mély, ugrálni nem szabad, kézenállás, bukfenc. Jáj.)
Tegnap is alig úsztam meg újraélesztés nélkül, mert a vízinyuszik ezúttal is strandolni akartak, mi meg radarképeket böngésztünk egész nap, aztán végül négykor, amikor éppen elvonult az egyik vihar, és még csak a Balatonnál járt a következő, a húgom behajigálta népeit a kocsiba, aztán irány Horány, a következő viharig épp hazaérünk. Hát hazaérni hazaértek, de aligéppen, csak harmincadik próbálkozásra sikerült kiböstörködni a vízinyuszikat a medencéből, úgyhogy a legnagyobb zuháré közepén kellett bemenekíteni a kompániát a kertkapuból.
A címbeli merényletet ezúttal nem én követtem el, a húgomnak sikerült fagyasztott sárgarépának néznie egy adag fagyasztott sárgabarackot, úgyhogy ebédre gasztronómiai kísérlet volt betűtésztával. Még ettek is belőle, bizony. A húgom volt annyira tapasztalt, hogy csak post quam árulta el nekik, de volt annyira becsületes, hogy elmondja. A vacsora gasztronómiai kísérlete viszont az én reszortom volt, és abból állt, hogy megeszik-e a nasi gorenghez a szójaszószos koktélgarnélát. Én is voltam annyira tapasztalt, hogy külön edénykében szervírozzam, és rájuk bízzam, kérnek-e a saját rizsükre. Végül mind a hárman megkóstolták, már ez is siker. Filomélának meg Perpétának ízlett is, további siker.
Más sikerekről egyelőre nem tudok beszámolni, a mai nap is hosszú lesz, és démonoktól megszállt szőrös gyermekeim epedve várják a reggelijüket,
úgyhogy intézkednem kell, mielőtt beindulna a Fapapucs Futam. (A képminőségért elnézést, a jobbik gépem bent van a húgommal és Perpétával a Bűnök Barlangjában, én meg nem akarom alvó oroszlánok bajszát vuzigálni.)
A sógornőm és Máli ezúttal egy sátorban aludtak a kertben. Ha esetleg kíváncsiak lettetek volna erre.
És íme, beköszöne az augusztus ebbe a diliházba, ahol egyetlen nap alatt mintegy szintet léptünk, de minden elképzelhető értelemben. Csak hogy a tortahabi cseresznyét említsem, a sógornőm ma éjjel a teraszon aludt egy felfújható matracon egy Máli nevű törpe vizsla társaságában. Ne kérdezzetek semmit, nem tudok válaszolni.
A verbális szkilljeimnek például krccs. Valamikor a délután folyamán pandemóniumként akartam jellemezni a helyzetet a Repülő Kutató számára, de hiába veselkedtem neki többször is, mindig az jött ki belőle, hogy pandémia.
Csak hogy a tegnapi napból a hájlájtokat említsem:
– Reggel hét órakor beindult a macskabudi mellett a reszponzórium vagy miabokám. Nem, nem viccelek, a húgom nemzetközi online zsolozsmapartijai továbbra is a zélet szerves részét képezik, de otthon van ehhez egy saját magánkápolnájuk, amit a garázs meg a disznópajta helyére húztak fel. (Még mindig nem viccelek.) Na itt nem tudunk ehhez más helyet biztosítani, csak a fürdőszobámat, mert a többi szobában vagy alszik éppen valaki, vagy pedig fel-alá óbégat, és közlekedik, és széthagyja a cuccait. Mindenesetre a zsoli végeztével akkora forgalmi dugó volt a fürdőszobámban, hogy én kénytelen voltam a Repülő Kutatóéban tusolni.
– A piacra lefelé menet egyszer csak azon kaptam magam, hogy a Rorschach-tesztekről és a pareidoliáról szóló kiselőadással szórakoztatom Filomélát. Ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt lejönni velünk, muszáj volt nyújtani neki valami extrát.
– Amikor annak tervezése folyt még valamikor ante tatárok bejövetele, hogy mivel fogom lefoglalni Toscát, félig-meddig viccből azt mondtam a húgomnak, hogy majd körmöt lagozok neki. Innentől kezdve nem tudom pontosan, mi történt, az információ kontrollálhatatlan terjedése mindig jellemző volt erre a bandára, a húgomtól meg nem várhatom el, hogy a végkimerültség szélén támolyogva még képes legyen disztingválni, mit mond el, de főként hogy mikor és kinek. Mindenesetre tegnap ebéd után (ezt még mindig anyósom prezentálja, és azt hiszem, ez lesz a nap egyetlen botránymentes étkezése) megérkezett hozzám a komplett processzió azzal, hogy “úgy hallották”, én ki fogom festeni a körmüket. Mindegyiknek. Mindegyiket. És látni óhajtották hozzá a készletet, amiből gazdálkodhatunk. És érdekelte őket a folyamat technikai specifikációja. És egyáltalán.
Hogy megvilágosítsam a helyzetet, és valamelyest magyarázatot adjak a nagy izgalomra, a húgom nem egy körömfestő fajta, nem is láttam rajta afféle szolid könyvelőbézsnél erősebb színűt sose. A kiskorúak manipedije kapcsán pedig (talán nem meglepő ezek után) az az álláspontja, hogy a köröm legyen levágva, lereszelve, és ne legyen retkes. Slussz. Ennélfogva a következő pillanatban már ott ültem a teraszon kismillió izgatott leányzó közepette, ötévestől fel tizenkettőig, és menet közben becsatlakozott a sógornőm legkisebb lánya is, akit itt e tájakon Bucó néven ismertek, bár ezt azóta kinőtte, de bloghasználatra és személyiségi jogok védelmében híjjuk őtet továbbra is Bucónak. A lényeg, hogy Bucó is potyázott magának hirtelen egy körömfestést, és meglepetésemre ő volt az, aki bevállalta az erdőzöldet (a körömlakkjaimról se kérdezzetek semmit), a többiek ugyanis az üvöltőpink, mégüvöltőpinkebb és mégcsillogósüvöltőpinkebb irányába tendáltak előszeretettel. (Ezen a húgom meglepődött. Én nem. Ő úgy feltételezte, hogy a lányok valami szolid rózsaszínt fognak választani. Höhö. Ezek?)
Summa summárum, mi mást mondhatnék, gyerekek, nyolcvan körmöt festettem ki délután. Mindeközben a kölykök anyja ezúttal a vendégszobában dalolt a laptopba két ausztrálnak és egy kínainak (ha jól értettem), akiket gregorián zenére oktat zoomon keresztül.
És akkor ezután elmentek strandolni. A készülődés zűrzavara elől hátramenekültem a RK kutatókupijába, neki ugyanis sikerült a nap nagy részét splendid isolationben ott hátul tudományos munkát művelni, bár ott meg félseggel kellett helyet foglalnia a hencseren. A hencser Maci okkupációjának esett áldozatul, mert ő ugyan Pocinál kevésbé véli úgy, hogy mindannyian elmehetnénk a véreres faszba, de azért ő sem teljesen lelkes. Mindenesetre ott ültünk félseggel, bár az enyém inkább negyed volt, és ekkor megszólalt a nappaliban Tosca, hogy “Van itt valaki, aki kiszedje belőlem a rojtokat?”
Maradjunk annyiban, hogy ilyen fürdőruhát se láttam még, de én öreg vagyok és műveletlen.
Miközben szemeimet próbáltam visszatömködni üregükbe (ki voltak dülledve, de nagyon), Tosca magától értetődően közölte, hogy “És ebben el tudom járni a hawaii táncot is”, majd fejébe csapott egy strandkalapot, és fenékriszálva távozott, mi meg ott maradtunk szédelegve.
– Sajna nem volt elegendő időm szédelegni, mert rá kellett ugranom Erikre. A csomagolással kapcsolatban azt mondám a húgomnak még valamikor csütörtökön, hogy csaknyugi, papíroklegyenekmegmastercard, a többit megoldjuk. Ennélfogva erős rövidgatyakrízis van (ezt még meg kell oldani), ámde hálóinget se hozott egyik lulumadár se. A húgom meg Filoméla kapott tőlem egyet-egyet a készleteimből, a két kisebbnek viszont varrni kellett. Valahol az ebéd meg a körömfestés között belátogattunk a Bűnök Barlangjába anyagokat válogatni, és én azt a balga ígéretet tettem, hogy mire visszajönnek a strandolásból, kész lesz az új hálóingük. Mikor elmentek, akkor realizáltam, hogy ez azt jelenti, két és fél óra alatt össze kell ütnöm két hálóinget, amelyekre amúgy szintén igen pontos és alapos instrukciókat kaptam (ismerjük be, én kértem azokat, mert hülye vagyok), és még csak azt se tehetem meg, hogy visszahajtott cikcakk oszt kalap, mert percekig beszélgettünk a ferdepántok mibenlétéről és technológiájáról.
Hát mit ne mondjak, pünkt öt perccel azelőtt lettem kész, hogy megest beözönlöttek Sisera hadai, és persze Tosca még a szia előtt azzal kezdte, hogy “Hol van az új HÁLÓINGEM?” Erre természetesen Perpéta is azonnal a hálóingét akarta, és miután felpróbálták, abban óhajtották tölteni a nap hátralevő részét, én meg úgy döntöttem, hogy ezt a bokszmeccset nem nekem kell megvívnom, és végre kinyitottam egy sört.
És akkor jött a vacsora.
– Sajnos az összes szenvedélyes hisztérika közül nekem sikerült a legnagyobbat dobnom a tegnapi napon, a vacsora ugyanis miattam fulladt botrányba. Nyilván ludas ebben a húsz év felsőoktatásban töltött idő is, nekem ugyanis tényleg nagy a hangerőm, és általában képes vagyok kontrollálni, de amikor megláttam, hogy Perpéta éppen az étkezőasztalt fűrészeli a sztékkéssel, elbődültem. A tettes zokogva felmenekült az emeletre, nyomában az anyjával, az asztalnál meg olyan kellemes hangulat lett, mint egy kriptában, és mindenki kussban zabált hosszú percekig, ami ebben a bandában tényleg az extra megrázkódtatás jele.
Szívesen mondanám, hogy innentől sétagalopp lesz és rutyutyu, de ne röhögtessük ki magunkat, a mai nap is jól kezdődik. Merthogy
– Amikor fél négykor többé-kevésbé spontánul felriadtam, és konstatáltam, hogy odakint úgy dörög az ég, mint egy Arany-balladában, kitámolyogtam összeszedni a kint száradó ruhaneműket (főként a húgom meg a kölykök cuccait, nekem annyi holmim van amúgy is, mint a nyű), olyan lábizomgörcsöt kaptam hirtelen, hogy majdnem lefejeltem a falat. Jajongani persze nem lehetett, mert a sógornőm meg Máli, ugye.
Ebben a pillanatban itt állok félig-meddig pizsiben,
az ég legszebb baljós sárgaszürke pofáját mutatja,
kábé fél óra múlva pedig újra zsolozsmázás lesz a macskabudi mellett, én meg csak annyit tudok ígérni, hogy mindent megteszünk a mai nap túlélése érdekében.
Minden nap más - mindennap más 