És íme, beköszöne az augusztus ebbe a diliházba, ahol egyetlen nap alatt mintegy szintet léptünk, de minden elképzelhető értelemben. Csak hogy a tortahabi cseresznyét említsem, a sógornőm ma éjjel a teraszon aludt egy felfújható matracon egy Máli nevű törpe vizsla társaságában. Ne kérdezzetek semmit, nem tudok válaszolni.

A verbális szkilljeimnek például krccs. Valamikor a délután folyamán pandemóniumként akartam jellemezni a helyzetet a Repülő Kutató számára, de hiába veselkedtem neki többször is, mindig az jött ki belőle, hogy pandémia.

Csak hogy a tegnapi napból a hájlájtokat említsem:

– Reggel hét órakor beindult a macskabudi mellett a reszponzórium vagy miabokám. Nem, nem viccelek, a húgom nemzetközi online zsolozsmapartijai továbbra is a zélet szerves részét képezik, de otthon van ehhez egy saját magánkápolnájuk, amit a garázs meg a disznópajta helyére húztak fel. (Még mindig nem viccelek.) Na itt nem tudunk ehhez más helyet biztosítani, csak a fürdőszobámat, mert a többi szobában vagy alszik éppen valaki, vagy pedig fel-alá óbégat, és közlekedik, és széthagyja a cuccait. Mindenesetre a zsoli végeztével akkora forgalmi dugó volt a fürdőszobámban, hogy én kénytelen voltam a Repülő Kutatóéban tusolni.

– A piacra lefelé menet egyszer csak azon kaptam magam, hogy a Rorschach-tesztekről és a pareidoliáról szóló kiselőadással szórakoztatom Filomélát. Ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt lejönni velünk, muszáj volt nyújtani neki valami extrát.

– Amikor annak tervezése folyt még valamikor ante tatárok bejövetele, hogy mivel fogom lefoglalni Toscát, félig-meddig viccből azt mondtam a húgomnak, hogy majd körmöt lagozok neki. Innentől kezdve nem tudom pontosan, mi történt, az információ kontrollálhatatlan terjedése mindig jellemző volt erre a bandára, a húgomtól meg nem várhatom el, hogy a végkimerültség szélén támolyogva még képes legyen disztingválni, mit mond el, de főként hogy mikor és kinek. Mindenesetre tegnap ebéd után (ezt még mindig anyósom prezentálja, és azt hiszem, ez lesz a nap egyetlen botránymentes étkezése) megérkezett hozzám a komplett processzió azzal, hogy “úgy hallották”, én ki fogom festeni a körmüket. Mindegyiknek. Mindegyiket. És látni óhajtották hozzá a készletet, amiből gazdálkodhatunk. És érdekelte őket a folyamat technikai specifikációja. És egyáltalán.

Hogy megvilágosítsam a helyzetet, és valamelyest magyarázatot adjak a nagy izgalomra, a húgom nem egy körömfestő fajta, nem is láttam rajta afféle szolid könyvelőbézsnél erősebb színűt sose. A kiskorúak manipedije kapcsán pedig (talán nem meglepő ezek után) az az álláspontja, hogy a köröm legyen levágva, lereszelve, és ne legyen retkes. Slussz. Ennélfogva a következő pillanatban már ott ültem a teraszon kismillió izgatott leányzó közepette, ötévestől fel tizenkettőig, és menet közben becsatlakozott a sógornőm legkisebb lánya is, akit itt e tájakon Bucó néven ismertek, bár ezt azóta kinőtte, de bloghasználatra és személyiségi jogok védelmében híjjuk őtet továbbra is Bucónak. A lényeg, hogy Bucó is potyázott magának hirtelen egy körömfestést, és meglepetésemre ő volt az, aki bevállalta az erdőzöldet (a körömlakkjaimról se kérdezzetek semmit), a többiek ugyanis az üvöltőpink, mégüvöltőpinkebb és mégcsillogósüvöltőpinkebb irányába tendáltak előszeretettel. (Ezen a húgom meglepődött. Én nem. Ő úgy feltételezte, hogy a lányok valami szolid rózsaszínt fognak választani. Höhö. Ezek?)

Summa summárum, mi mást mondhatnék, gyerekek, nyolcvan körmöt festettem ki délután. Mindeközben a kölykök anyja ezúttal a vendégszobában dalolt a laptopba két ausztrálnak és egy kínainak (ha jól értettem), akiket gregorián zenére oktat zoomon keresztül.

És akkor ezután elmentek strandolni. A készülődés zűrzavara elől hátramenekültem a RK kutatókupijába, neki ugyanis sikerült a nap nagy részét splendid isolationben ott hátul tudományos munkát művelni, bár ott meg félseggel kellett helyet foglalnia a hencseren. A hencser Maci okkupációjának esett áldozatul, mert ő ugyan Pocinál kevésbé véli úgy, hogy mindannyian elmehetnénk a véreres faszba, de azért ő sem teljesen lelkes. Mindenesetre ott ültünk félseggel, bár az enyém inkább negyed volt, és ekkor megszólalt a nappaliban Tosca, hogy “Van itt valaki, aki kiszedje belőlem a rojtokat?”

Maradjunk annyiban, hogy ilyen fürdőruhát se láttam még, de én öreg vagyok és műveletlen.

Miközben szemeimet próbáltam visszatömködni üregükbe (ki voltak dülledve, de nagyon), Tosca magától értetődően közölte, hogy “És ebben el tudom járni a hawaii táncot is”, majd fejébe csapott egy strandkalapot, és fenékriszálva távozott, mi meg ott maradtunk szédelegve.

– Sajna nem volt elegendő időm szédelegni, mert rá kellett ugranom Erikre. A csomagolással kapcsolatban azt mondám a húgomnak még valamikor csütörtökön, hogy csaknyugi, papíroklegyenekmegmastercard, a többit megoldjuk. Ennélfogva erős rövidgatyakrízis van (ezt még meg kell oldani), ámde hálóinget se hozott egyik lulumadár se. A húgom meg Filoméla kapott tőlem egyet-egyet a készleteimből, a két kisebbnek viszont varrni kellett. Valahol az ebéd meg a körömfestés között belátogattunk a Bűnök Barlangjába anyagokat válogatni, és én azt a balga ígéretet tettem, hogy mire visszajönnek a strandolásból, kész lesz az új hálóingük. Mikor elmentek, akkor realizáltam, hogy ez azt jelenti, két és fél óra alatt össze kell ütnöm két hálóinget, amelyekre amúgy szintén igen pontos és alapos instrukciókat kaptam (ismerjük be, én kértem azokat, mert hülye vagyok), és még csak azt se tehetem meg, hogy visszahajtott cikcakk oszt kalap, mert percekig beszélgettünk a ferdepántok mibenlétéről és technológiájáról.

Hát mit ne mondjak, pünkt öt perccel azelőtt lettem kész, hogy megest beözönlöttek Sisera hadai, és persze Tosca még a szia előtt azzal kezdte, hogy “Hol van az új HÁLÓINGEM?” Erre természetesen Perpéta is azonnal a hálóingét akarta, és miután felpróbálták, abban óhajtották tölteni a nap hátralevő részét, én meg úgy döntöttem, hogy ezt a bokszmeccset nem nekem kell megvívnom, és végre kinyitottam egy sört.

És akkor jött a vacsora.

– Sajnos az összes szenvedélyes hisztérika közül nekem sikerült a legnagyobbat dobnom a tegnapi napon, a vacsora ugyanis miattam fulladt botrányba. Nyilván ludas ebben a húsz év felsőoktatásban töltött idő is, nekem ugyanis tényleg nagy a hangerőm, és általában képes vagyok kontrollálni, de amikor megláttam, hogy Perpéta éppen az étkezőasztalt fűrészeli a sztékkéssel, elbődültem. A tettes zokogva felmenekült az emeletre, nyomában az anyjával, az asztalnál meg olyan kellemes hangulat lett, mint egy kriptában, és mindenki kussban zabált hosszú percekig, ami ebben a bandában tényleg az extra megrázkódtatás jele.

Szívesen mondanám, hogy innentől sétagalopp lesz és rutyutyu, de ne röhögtessük ki magunkat, a mai nap is jól kezdődik. Merthogy

– Amikor fél négykor többé-kevésbé spontánul felriadtam, és konstatáltam, hogy odakint úgy dörög az ég, mint egy Arany-balladában, kitámolyogtam összeszedni a kint száradó ruhaneműket (főként a húgom meg a kölykök cuccait, nekem annyi holmim van amúgy is, mint a nyű), olyan lábizomgörcsöt kaptam hirtelen, hogy majdnem lefejeltem a falat. Jajongani persze nem lehetett, mert a sógornőm meg Máli, ugye.

Ebben a pillanatban itt állok félig-meddig pizsiben,

az ég legszebb baljós sárgaszürke pofáját mutatja,

kábé fél óra múlva pedig újra zsolozsmázás lesz a macskabudi mellett, én meg csak annyit tudok ígérni, hogy mindent megteszünk a mai nap túlélése érdekében.